Kurzus és kánon

- Furcsa pár, kétségtelen, bár akadhat, aki azt mondja, hogy nagyszerű kompromisszum. Végül is a „nemzeti érzelmű” jobboldal is megkapja a maga ikonját, meg a liberálisok, baloldaliak is. Senki sem szólhat egy szót sem. Született kötekedő az, akinek ez mégis kicsit bűzlik?

– Én egyike vagyok a kételkedőknek. Annak idején legalább harmincadmagammal tiltakoztam az ellen, hogy Wass Albertnek emlékművet állítsanak Debrecenben. Sajnos nem volt foganatja, ma nagyobb szobra áll ott, mint Adynak. A Wass-jelenséget mindig ízléstelennek és ostobának tartottam, évekkel ezelőtt írtam is erről egy kétsoros verset, azzal a címmel, hogy Egy politikai divatra. Íme: „Az országnak kultúrára nincs egy árva vasa. / A jobboldal még szegényebb: csak a Wasst olvassa.” A Wass-ügy tipikusan kurzusjelenség. Nem volt jelentős író. 1956 óta élek Nyugaton, sokszor voltam Amerikában, megfordultam Európa legtöbb országában, ismertem az emigráció irodalmi életét. Ez az ember egyszerűen nem jött számításba, még a jobboldali Nemzetőrben sem közöltek tőle írást. Az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle, a Magyar Műhely sem publikálta, márpedig az emigrációnak ez volt a négy meghatározó lapja.

- Erre viszont azt lehet mondani, hogy a rendszerváltás környékén szinte megistenült a jobboldalon, tábora van, óriási példányszámban adják ki, és legalább hatvan szobra van szerte az országban. Ez is érv.

– Ez teljesen igaz. Voltam a Dunántúlon, ahol egy Ausztráliában élő szobrász ingyen ajánl Wass Albert-szobrokat a kisközségeknek, csak fogadják el. De ez teljes nonszensz.
A Kertész–Wass-párosítás olyan, mintha Émile Zolát hoznám össze Rákosi Jenővel. Ennek csak politikai értelme van, mert Kertész Imre három fejjel nagyobb író, mint Wass. Akiről tudjuk különben, hogy nyilas lapokba írt itthon is, meg Amerikában is. Ez nem a kommunisták rágalma, közismert volt az emigrációban.

- Ebből következően ön azokkal ért egyet, akik őt antiszemitának tartják?

– A legnagyobb mértékben az volt, ezt mindenki tudta róla.

- Akkor most egy antiszemitát tettek párba egy zsidóval.

– Igen, de nem ez a lényeg. Londonban találkoztam olyan magyarokkal, akik azt mondták, hogy de hát egy-két könyve nem is olyan rossz. Én azt feleltem, az irodalmi értékeiről lehet vitatkozni, a politikai aljasságairól nem. 1942-ben Németországban a nácik rendeztek egy írókongresszust, ahová meghívtak ilyen-olyan embereket a megszállt és szövetséges országokból. Szabó Lőrinc innen tudósította az Illyés által szerkesztett Magyar Csillagot, és azt írja, hogy míg egy szegény barátját kényszerrel vitték a frontra újságírónak, Wass Albert önként jelentkezett haditudósítónak.

- Ön szerint miféle logika hozhatta össze ezt a két írót azután, hogy Wass nyilas szimpátiája is ismert, Kertész szenvedései meg még inkább?

– Végzetes arányvesztésről van szó, amit csak a politikai elfogultság indokolhat, ez azonban nem a Fidesz elfogultsága, hanem a szélsőjobboldalé.
A Fidesz Márait szerette, teljes joggal, viszont most kedvezni szeretne részben a Jobbik szavazótáborának, amelyet meg akar nyerni magának, részben meg azoknak, akik jobbikos szimpatizánsok, de a Fideszre voksolnak, hisz tudják, hogy a Jobbik soha nem juthat egyedül hatalomra. Ám talán egy koalíció, hm... mit lehet tudni?

- Ha így van, mindez csupán egy értelmetlen riszálás a szélsőjobbnak. Hiszen ha Kertész Imrét is jelölik a kánonba – aki a Jobbik szemében minimum egy hazátlan bitang –, a két név kioltja egymást ezen a politikai térfélen. A nyereség nulla.

– Ez persze önmagában is rossz kompromisszum: akkor lenne értelme, ha Magyarország zárt világ lenne, de szerencsére nem az. Nézzük: ki fordítja le Wasst idegen nyelvekre? Senki. De Márait minden nyelvre fordítják, meg Nádast, Kertészt és Esterházyt is, hogy csak néhány nevet mondjak. Akkor mi értelme van ennek az ötletnek? Hát az, hogy kurzusjelenséggel van dolgunk, nem irodalmi döntéssel.

- Van itt valami más is. Kertész Imre többször kijelentette, hogy nem tekinti magát magyarnak, ergo magyar írónak sem. Lehet valakit akarata ellenére besorolni a hazai irodalomba?

– Hogy a mai magyar irodalomból miért pont Kertészt nevesítették mint olyat, akit kötelező tanítani, rejtély. Én egyébként úgy gondolom – egyetértésben Konrád Györggyel –, hogy aki magyarul ír, az magyar író.

- Függetlenül attól, hogy mi az illető öndefiníciója?

– Igen, függetlenül attól. Ha nem lenne magyar, más nyelven írna, bár olyan is akadt, aki nem magyarul alkotott, mint Agota Kristof például, aki magyar–francia írónak tartotta magát. Vagy Fischer Tibor, aki Angliában ismert szerző, angolul ír, nem magyar születésű ugyan, hanem magyar származású, de ezt az identitását is ápolja. A Sorstalanság magyar regény, vagy magyar-zsidó regény, ha úgy tetszik.

- Említett a kortárs irodalomból több nevet is, amely felkerülhetett volna a „kötelezően tanítandók” törzslistájára. Az egyéni jelölés mindig igazságtalan, akkor is az lenne, ha Kertész nevét kicserélnék valaki máséra. Gondolom, van itt még egy önnek különösen fájó pont: az, hogy a nyugati magyar irodalom szóba se kerül.

– Ez az irodalom nem került be a hazai köztudatba, talán Faludy igen, de hol van Cs. Szabó László, Határ Győző, Szabó Zoltán (akinek most van a századik születési évfordulója)? Ezek a nagy nevek, de ott van még azoknak a generációja is, akik Nyugaton lettek írók. Senki sem tud róluk, pedig mind kitűnő alkotók, megérdemelnék, hogy a nemzeti emlékezet rájuk is kiterjedjen, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali. Értem persze, hogy azt ismerik, aki szem előtt van. Aki látható a tévében, az van, aki nem, az nincs.

- ’89 után sorra jöttek haza az emigránsok, szerepeltek is a tévében, Határ Győző bajuszára határozottan emlékszem.

– Ez az időszak elmúlt. 1990 és 2000 között néhány kritikus megpróbálta integrálni a nyugati magyar irodalmat a hazai köztudatba, de úgy tűnik, hiába. A magyar sajtóban nemrég folyt egy vita a politikai költészetről, arról, hogy van-e. Hát kérem, az egy Petri Györgyön kívül 1956 és 1989 között ez a műfaj csak a nyugati magyar irodalomban létezett. Elő lehet venni az ’56-os antológiákat, rengeteg vers van bennük, amelyeket az én nemzedékem írt. Mintha nem is lennének...

- Lehet, hogy önök túlságosan is nyugatosak lettek, túlságosan is árad önökből a szabadság, a másság levegője. Az meg itt kicsit sok...

– Őszintén szólva erre soha nem gondoltam, de lehet, hogy van benne valami. Tudja, három éve szerveztem egy a közép-európai kommunista cenzúráról szóló konferenciát a londoni egyetemen, lengyel, cseh és magyar részvétellel. Szerepelt egy volt lengyel kulturális miniszter is, Józef Tejchma, aki abba bukott bele, hogy engedélyezte Wajda Vasember című filmjének a bemutatását. Azt mondta, hogy miniszterként sok baja volt az írókkal, de utólag el kell ismernie, hogy az írók és a politikusok vitájában hosszú távon mindig az íróknak van igazuk. Ezt azért is mondom, mert ma kialakulóban van egy félreértéseken alapuló ellenszenv az írók és a kormányzat között. A kormány lekezeli az irodalmat, lenézi, ami pont akkora bűn, mint az, hogy a kommunisták túlértékelték. Bele lehet bukni. Mert ez a lebecsülés mindenkit sért, pártállástól függetlenül. Wass Albert és Kertész Imre „furcsa párosa” pontosan ilyen döntés: lekezelő, ostoba, értelmetlen.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)