Kuncze Gábor: Praktikusan döntök

Elköszönt az SZDSZ frakciója az Országgyűléstől. Médiahír lett, hogy a búcsúkor Orbán Viktor külön odament Pető Ivánhoz, kezet fogott vele, Navracsics Tibor pedig Horn Gáborral, s azt mondta neki: hiányozni fog az SZDSZ a parlamentből. Szép végjáték?

– Nem. Kis nekrológszerű gesztusok voltak, mivel kihunyt az SZDSZ frakciója. Jobb lett volna, ha – bizonyos ügyek kapcsán – a kézfogás még a „halott” életében megtörténik, amikor az még jó egészségnek örvendett.

Búcsúbeszédet – az SZDSZ képviselőcsoportja nevében – Pető Iván mondott. Tőle tudható, önt is próbálták rávenni a zárszóra. És ön mit mondott volna?

– Hasonlókat, mint Pető Iván. Én is büszke vagyok erre a húsz évre. Az SZDSZ – noha sokszor maradt egyedül a véleményével – tisztességesen és bátran vitte azt a filozófiát, amelynek a képviseletére létrejött.

Pető úgy fogalmazott: az SZDSZ „tevékenységének közvetlen folytatói” egy ideig bizonyosan nem lesznek jelen az Országgyűlésben. Mivel a liberális párt elképzeléseivel nem indul politikai alakulat a választásokon. Pető ezzel – szerintem – azt is üzente: nemcsak az SZDSZ-frakció szűnt meg, hanem a párt is.

– Pontosabb úgy: az a párt, amelyik a honi politikai térben a liberalizmust képviselte, megszűnt egy évvel ezelőtt, és megbukott most.

„Az a párt?” Távolságtartó szavak...

– Ami nincs, arról nincs mit beszélni, most sem szeretnék többet, pláne nem a múltról.

Csak azt nem értem: bár más liberális politikusok is – Pető, Horn Gábor, Bőhm András – úgy nyilatkoznak, vége az SZDSZ-nek, mégsem léptek ki a pártból. Tévedek, ha azt gondolom: tagságuk azért bizonyos politikai felelősséggel is jár?

– Magyar Bálint kilépett a pártból. Pető Iván azt mondta: az az SZDSZ, amelyiknek egyik alapítója volt, már nem létezik. Az az alapszervezet, ahová én annak idején beléptem, szintén megszűnt. Sokan már nem fizetnek tagdíjat, nem vesznek részt párteseményeken. Szomorú vég, amely elhúzódik.

Azért maradt még „valami” az SZDSZ-ből, még egy elnöke is, Retkes Attila.

– Ha viszont praktikusan nézem: mivel SZDSZ néven nem indul párt a választásokon, ezért aztán májustól, az új Országgyűlés megalakulásától már nem kaphat állami támogatást. Anyagilag ellehetetlenül, el kell bocsátania a munkatársakat, feladnia az irodáit, s a párt ezzel megszűnik. Tehát gyakorlatilag nincs SZDSZ. És ugyan némely pártnak a programjában megjelennek liberális elemek is, a liberalizmusnak nem lesz valódi képviselete az Országgyűlésben.

Dávid Ibolya és Retkes Attila viszont állítja: az MDF és az SZDSZ választási összefogása a liberalizmus szövetsége.

– És ez nem igaz. Egyrészt ha valami nincs, azzal nem lehet összefogni. Másrészt az MDF korábban számos ügyben szembement az SZDSZ-szel. A liberálisok azt mondták, a szociális kártya szegényellenes, a demokrata fórum viszont törvényjavaslatot nyújtott be a bevezetésére. Bokros Lajos szerint a Bajnai-kormány válságkezelése elkerülhetetlen volt, ám az MDF annak egyetlen elemét sem szavazta meg. Úgyhogy én az MDF Bokros-féle irányváltását „ráncfelvarrásnak” tartom – no persze a „politikai műtét” nem takarja a régi arcot.

Mindenesetre az MDF-nek az a választási stratégiája: megnyerni a bizonytalan liberális és baloldali szavazókat.

– Nem fog sikerülni. Az a „megoldás”, amelyet az MDF és az SZDSZ együtt választott, nem hoz nekik több voksot a bizonytalanok közül. Viszont részben elvitte tőlük az MDF eddigi támogatóit, részben pedig a liberális szavazókat, akik nem asszisztálnak az SZDSZ teljes önfeladását eredményező alkuhoz.

Tény: jelenleg az MDF – többek között Debreczeni József, a párt egyik fővárosi képviselőjelöltje – azért kampányol a médiában, hogy egyáltalán összegyűjtse az egyéni induláshoz szükséges kopogtatócédulákat. A „szövetséggel” voltaképpen kioltotta egymást a két párt?

– Igen. A választók már megtanulták: kis párt egyéniben nem tud választást nyerni. A liberális szavazók most különféle döntéseket hoznak: otthon maradnak, vagy keresnek maguknak más pártot.

És ön?

– Praktikusan döntök. Nem szeretném, ha a Fidesz túlhatalomhoz jutna. Azt sem szeretném, ha a szavazatom elveszne, ezért esélytelen pártra sem voksolok. Azokra szavazok, akikről azt gondolom: leginkább ők gátolhatják meg Orbán Viktor és a Fidesz túlnyerését.

Akkor kire szavaz?

– Nem elég, amit elmondtam?

Vehetem úgy: körülírta a szocialistákat. Így konkrétan kérdezem: az MSZP-re fog szavazni?

– Lehet. És majd elmagyarázom nekik, hogy nem azért, mert olyan kitűnően politizáltak, vagy jól kampányoltak.

Pető Iván parlamenti búcsúbeszédében azt is mondta: önmagában nem az a baj, hogy a kampányban nincsenek pártprogramok, javaslatok a mai gondok megoldására. Az igazi problémát megint az ígérgetések jelentik, „ha minket választasz, több pénzt adunk, mint az ellenoldal, mert az ok nélkül akar sanyargatni”.

– Igaza van Pető Ivánnak. Arról szól a kampány, ki tud többet ígérni, ki tudja bársonyosabbá tenni a hanyatt esést az emberek számára. Sokan csodát remélnek Orbán Viktortól. Csakhogy nem istent választunk, hanem miniszterelnököt, akinek szűkös lesz a mozgástere. Miközben már várják a kórházak, hogy a Fidesz kifizeti az adósságaikat, a sportegyesületek, az önkormányzatok, a kisvállalkozók készülnek a hatalmas támogatásokra, és még többen a sugallt nagy járulék- és adócsökkentésre. Nagyjából ezt a várakozást kelti a Fidesz. De ha beváltja az ígéreteit, úgy járhat, mint 2002-ben a Medgyessy-kormány: óriási baj lesz a vége. Ezért aztán azt gondolom: Orbán Viktor nem tud majd megfelelni a „csodatevő” szerepnek. Ez pedig még inkább növelni fogja a kiábrándultságot a politikai elitből, ami a szélsőségek malmára hajtja a vizet.

Ön mondta talán fél éve: a jelenlegi nagy belpolitikai átrendeződés büntetés azért, mert a pártok nem tudtak együtt mozdulni a korral.

– Ami azt jelenti: bizonyos tekintetben még nem fejeztük be a rendszerváltást. Sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem az önkormányzati struktúrában. Az ellátórendszerek egyre nehezebb körülmények között, egyre kevesebb pénzből, egyre színvonaltalanabb szolgáltatást nyújtanak. De mindegyik rendszer átalakítása tizenöt-húsz éves távlatban képzelhető el. Hát olyan kormány nem lesz, amely két évtizedig fog kormányozni. Erről csak ábrándozni szoktak politikusok. Régóta mondom: a nagy ügyek túlmutatnak a kormányzati ciklusokon, viszont mindegyik kabinet csupán az adott cikluson belüli ügyeket próbálja így-úgy megoldani.

Mert ha azon túlmutatóan tennének valamit, azt a következők úgyis visszavonnák.

– Ez így van, csakhogy a két oldal közötti kommunikáció és együttműködés hiánya meggátolja a szükséges változásokat. Az ország sorra el is veszíti a pozícióit. A magyar vállalkozói szféra 1989–1990-ben más rendszerváltó országokhoz képest sokkal előrébb tartott. Aztán visszafogtuk ezt. A Horn-kormány végére a rendezett költségvetéssel – amelyben Bokros Lajosnak nagy szerepe volt – megint az egykori átalakuló országok élén álltunk, a fenntartható fejlődési pálya küszöbén. Ezt is eljátszottuk, részben az Orbán-ciklus végén, és ezen sajnos nagyot lökött a Medgyessy-kormány. Komoly áldozatok árán mára újra visszaálltunk a startvonalhoz: megvan az egyensúly, ugyanakkor a gazdaság lefékeződött. Ha a Fidesz azt gondolja, hogy gyorsan gazdaságot élénkíthet adócsökkentéssel, ismét kibillen az egyensúly. Ha meg tartani akarja ezt a helyzetet, szembesülnie kell azzal: a változatlanul hagyott ellátórendszerekből kivont pénz ellehetetleníti a szociálpolitikát, az egészségügyet, az oktatást, és így tovább. Sokan mondják mostanában, leginkább Békesi László: a pénzügyi egyensúly megteremtésével megint határhoz érkeztünk. Le kellene ülnie a két „oldalnak”, a jobbnak és a balnak, s bizonyos kérdésekben megkeresni a közös pontokat.

Például?

– Békesi szerint ahhoz, hogy nagy biztonsággal tagozódjunk be az európai gazdasági rendszerbe, euróra van szükségünk, s ez fontos nemzeti cél lehet. Ha most közösen úgy döntenének a pártok, hogy néhány éven belül vezessük be az eurót, meg kell egyezniük a reformokban. Ha nem teszik meg, folytatódik a tovadöcögés, csakhogy akkor már végleg elveszíthetjük a nemzetközi piaci esélyeinket.

De konszenzus – a Fidesz elutasítása miatt – semmiben nem jött létre az elmúlt évtizedben. Ráadásul a Fidesz most inkább a „nagy leszámolásokkal” fenyeget. Akkor mégis mitől változna ez a helyzet éppen az Orbán-kormány idején?

– Kétségtelen: nem normális, ami ma zajlik. Hogy – például – amikor a miniszterelnök az utolsó nagy értékelő beszédét mondja a parlamentben, Orbán Viktor bent sincs a teremben. Mert csak olyan közösségbe szeret járni, ahol már azt is megtapsolják, ha levegőt vesz, s ha kifújja, akkor pedig egyenesen ováció tör ki. Az Országgyűlés neki nem ér annyit – és már rég nem „hivatkozhat” az őszödi beszédre –, hogy ott fejtse ki a véleményét. Ha az ellenzék vezetőjeként egy politikus így viselkedne Angliában, Franciaországban, Németországban, a továbbiakban nem vennék komolyan. Itt meg ezzel választást lehet nyerni. Bajnai Gordon beszédére Orbán Viktornak kellett volna válaszolni, milyen elképzelései vannak, hiszen – feltehetőleg – ő fog kormányt alakítani májusban.

Látja, most ön is amellett „érvelt”, hogy Orbán Viktor képtelen együttműködésre, kompromisszumra.

– De ha valakire süt a nap, annak árnyéka is van, és azt még megkísérelheti átlépni. Vitatkoztak itt a svéd nyugdíjmodellen, számokat dobáltak balról jobbra meg vissza. De számomra más volt a lényeg. Rájöttek a svédek, hogy nem lesz finanszírozható a nyugdíjrendszerük. Ott a szakma kidolgozta a lehetséges változatokat, majd leültek a politikai erők, és közösen kiválasztották a legjobb módszert. Három kormányváltás történt közben Svédországban, de a nyugdíjreformot következetesen végigvitték. Ez a „svéd modell”. A „magyar modell” pedig az: az ellenzék mindig úgy gondolja, ha megszavazna bizonyos intézkedéseket, azzal csak a hatalmon lévőket szolgálná, a maradásukat segítené. Ezért aztán nem is jön létre megegyezés.

De ha ördögi a kör, hogyan is lehet kitörni belőle?

– Sajnos itt mindenkinek van egy kis saját ördögi köre, amelyen belül zászlóval a kezében szaladgál. És nem veszik észre, hogy ezzel az egész országot viszik be egy nagy ördögi körbe. Ha ebből nem sikerül kitörni, a szélsőségek, akik még nem voltak kormányon, egyre örömittasabban mondhatják: mire mentek ezek, majd jövünk mi, rendet teszünk. „Húsz évet a húsz évért” – hirdetik már a plakátjaikon.

Nézzük úgy: elképzelhetőnek tartja, hogy épp a Jobbik visszaszorítása, a társadalom radikalizálódásának megállítása lehet az a „közös pont”, amely szükségképpen közelebb hozhatja egymáshoz a Fideszt és az MSZP-t?

– Egyrészt igen. Demokratikus pártoknak ki kell közösíteniük a szélsőségeket. Európában különösen – mi meg szeretnénk hinni, hogy európai ország a mienk. Másrészt ettől függetlenül is le kell ülni tárgyalni, persze a kezdőlépést mindig annak kell megtennie, aki hatalmon van. Ha az euró bevezetésében egyetértenek a politikusok, akkor ebből már nagyon sok minden következik, konszenzus akár az egészségügy, az oktatás reformjáról. Bizonyos kompromisszumoktól még sem a Fidesz, sem az MSZP nem veszíti el az önállóságát, versenghetnek tovább egymással, és a következő kormány is követ majd el hibákat, baklövéseket, támadni is lehet ezekért. De ha alapkérdésekben képtelenek szót érteni, akkor kárára vannak a hazájuknak, amelyre pedig oly szívesen szoktak hivatkozni, amikor épp megakadályozzák a fejlődését.

Ön most húsz év után távozik a politikából. Bár utolsó parlamenti napján azt mondta újságíróknak: a politikában semmi nem végleges.

– Ez igaz, de én már 2006 októberében bejelentettem a visszavonulásomat. Hozzászoktam a befejezés gondolatához a három év alatt. Ennyi idő alatt egyébként még számos gondolathoz hozzá lehet szokni.

Akár a visszatéréséhez is?

– Ha egyszer úgy ítélem meg, és mások is úgy gondolják, hogy kellene valamit tenni, akkor talán megfontolom ezt is. De ennek most nincs itt az ideje. Úgyhogy pillanatnyilag a politikán kívüli életemre készülök.