Köszönöm, kisfiam!

Dögölj meg Orbán! Fordulj fel Gyurcsány! Éljen a fekete, vesszen a fehér! Hajrá fehér, pusztuljon a fekete. Jelszavak. Sok. Értelmetlen, miközben sokszor az életünket tesszük fel ezekre itt vagy ott. Azt hisszük a politika az valami rohadt fontos dolog. Úgy gondoljuk, győzni kell, mert ott kell csak igazán győzni és hatalmas energiát fektetünk a harcba, amit az életünknek is nevezünk olykor nagyvonalúan. Rohanunk, harcolunk, rohanunk, elfáradunk, összeborulunk, magunkra maradunk, felállunk, rohanunk, harcolunk....

Én magamról úgy képzeltem, hogy egy igazi kemény macho vagyok! Nem hatódtam meg a Titanic végén sem, nem sikerült könnyekre fakadnom. Mondom,úgy éreztem olyan kemény vagyok, hogy a lelkemet védő páncélon nincs ami áttörhetne, ami elérzékenyíthetne! Aztán ma elmentem a fiam meghívására a farsangi báljukra, ahol keringőt táncoltak, búcsúzva tulajdonképpen az iskolától.

Lazán, vidáman, hányavetien siettem az iskolába. Még ki is akadtam, hogy hogy van pofájuk 500 forintot elkérni azért, hogy megnézhessem miként táncol a fiam. Ezen elég sokat rágódtam. Aztán tülekedtem, amikor nyílt a torna terem ajtaja, hogy jó elől kapjak helyet, hogy tudjak fényképzeni. Áttapostam két nagypapán, hátba vertem egy nagyit, de sikerült áttörnöm a szülői tömörülésen és élelmesen jó helyet szereztem magamnak és a később érkező anyámnak. Beállítottam a fényképezőgépet és unatkozva vártam, azon mélázva, még egy cigire lett volna idő bejövés előtt, igaz akkor nincs jó hely! Két kislány mondta a bevezetőt, az egyik mikrofonja alig szólt, de ez nem zavart, nem nagyon érdekelt mit mondanak. Elit iskola, ahol jelmezverseny is lesz, de arról lelépek mert a fiam nem érdekelt benne, elit iskola, itt a Novák Péter volt a zsűri tag is! Előtte pár szót tudtunk csak váltani, pedig valamit meg kéne beszélnünk a jövő hét elején. Majd hívjuk egymást, mondtuk és huss. Aztán azt mondták, érkeznek táncra a nyolcadikosok. Na mondtam, már ideje volt. És jöttek. És a sor végén ott jött az én pici fiam! Milyen szépen tartja most a hátát! Milyen jól áll neki tulajdonképpen a csokornyakkendő! Aranyos a felzselézett haja. És de szépen indul a táncba! Kecsesek a mozdulatai! Egy csoda! Ez tényleg tud keringőzni. Milyen szépen tartja még a kezét is! Büszke vagyok rá. és közben kattogott a gépem.

Néztem a gyereket, láttam a mozgását senki másért nem láttam, csak az övét és eltűnt egy idő után a zene is, mint zavaró tényező. A fiamat néztem. Istenem! Nem is olyan régen volt amikor érkezett! Pont új lakásba költöztünk, az utolsó simítást végezte el a kőműves, az asszony még egyszer felporszívózott. Elégedetten néztünk szét, hogy kész a lakás, és amikor leültünk volna örülni neki, akkor közölte: Jézusom indul a szülés!

Kis Polski. Iszonyú ótvar. Nem indul. Tizedikre végül csak elkapja. Száguldás a városon át Erzsébetre, a Jahn Ferenc kórházba, mert ő ott akar szülni, mindenáron. Életemben még nem féltem annyira, mint akkor, azon az úton. Apás szülés! Az elsőt kint vártam a folyóson, még egy másik házasságban, az ősidőkben. Ennél ott leszek bent. És mi van ha elájulok a vértől, meg attól, hogy gusztustalan az egész?

Amikor a magzatvizet vödörbe engedték, oda kukkoltam, azt mondván, ha ettől nem hányok, akkor talán mástól sem fogok. Fájdalom és várakozás. És elindult a szülés. És jött. Csoda! A köldökzsinórja szivárvány színű volt, nagyon tetszett. Aztán felordított, én vehettem először a kezembe. Ma is elszorul a torkom ha erre emlékszem! Csodás volt az első találkozás! Zsomborkám! ZSOMBORKÁM!!!!!

És jöttek elő sorra az emlékek. Arról, hogy még álmában sem tudta befogni soha a száját. Olyan szókincse volt, már igen korán, hogy azon mi is és mások is csak ámultak. És mennyi hülyeséget volt képes összehordani. Emlékszem a közértben való földön fetrengős hisztikre, mert nem vettem meg a 12. zacskó finomságot is! Eszembe jutott, amikor először volt beteg és lázasan bújt hozzám. Eszembe jutott az első oviba érkezésünk. Az is, amikor nem értem oda érte időben és páni félelem uralt el. Jöttek az emlékeim rendezetlenül. Az iskolai csínytevéseké! Az első osztály sikeres, emléklapos elvégzése. Annyi, de annyi minden. Jó és rossz vegyesen.

Néztem őt és csak arra tudtam gondolni, milyen nagyon szeretem én ezt a Csodát, aki a FIAM! Felnőtt. Talán most először vettem észre, hogy az én pici fiamból serdülő férfi lett. Már nem az, aki után nekem kell rohannom a burával , hogy védjem a világtól és önmagától. Miközben persze, hogy mindig is rohanni fogok a burámmal utána, hogy védjem a világtól és önmagától.

Jöttek a könnyek! Nagyon megható volt az egész. És erős akartam lenni, de ott adott volt egy áldott pillanat, amikor ez nem sikerült, amikor az érzelmek, amit mindig igyekszek leplezni, leplezhetetlenek voltak. Annyira szerettem volna és szeretném neki elmondani, hogy mennyire szerettem mindig és mennyire szeretem most. Hogy az életem értelme ő és a testvérei, hogy bármikor kész lennék az életem adni érte. És annyira, de annyira szeretném elmondani neki, hogy köszönöm, hogy van nekem. De nem tudom ezt szavakba önteni.

Néztem, csodáltam és boldog büszke Apaként álltam ott, mindenkinek mutatva ez az én FIAM! Ezerszer fontosabb mindennél, értelmetlen apró és nagy csatáknál. SZERETEM. És ez a lényeg. A könnyek szerencsére elálltak, az érzésük itt maradt és most is kellemes. Köszönöm, kisfiam!

Rózsa Mihály