Konrád György 10 évünkről az EU-ban

Tíz évvel azután, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, áprilisban a választók kétharmada olyan pártokra szavazott a parlamenti választásokon, amelyek kritikusan vagy elutasítólag viszonyulnak az unióhoz. Megbánták az emberek a csatlakozást?

Nem mondanám, hogy a magyar kormányzópárt, a Fidesz teljes tábora egy emberként EU-ellenes. Orbán Viktor miniszterelnök azt mondja: az EU fontos nekünk, de ott kell pumpolnunk, ahol csak tudjuk. Magyarországon összefonódott a hatalom és a tőke. Új etatizmus van kialakulóban – meg egy új vallásos nacionalizmus.

Mi az oka annak, hogy sok új EU-tagországban hasonló jelenségeket lehet vagy lehetett megfigyelni? Akár Magyarországot, akár Romániát vagy Szlovákiát nézzük, a nacionalizmus újjáéledése éppúgy tagadhatatlan, mint az „erős ember az élen”.

Az utak azért nem egyformák, és csak kevés ország írható le ezekkel a jelzőkkel. Nézze csak meg Szlovéniát, a mai Lengyelországot, a balti országokat, a Cseh Köztársaságot. Magyarország valamikor élen járt a fejlődésben. Talán csak véletlen, hogy a politikai és gazdasági elit nem volt érett a feladat megértéséhez.

Az EU-n kívüli országok, így Ukrajna vagy Szerbia számára még mindig vonzónak tűnik az Európai Unió. Az unión belül viszont megcsömörlöttség érzékelhető. Mi ment itt félre?

Ha ma népszavazást tartanának – amint Magyarországon a szélsőjobboldali párt, a Jobbik követelte –, az emberek elutasítanák a kilépést. Az EU-politikát többnyire nemzeti, nem pedig európai érdekek befolyásolják. Kevés olyan európai politikus akad – mint talán a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble –, aki valóban nagyobb keretekben igyekszik gondolkodni, és valódi uniót akar.

Sokan úgy vélik az új tagországokban, hogy a csatlakozás semmit nem hozott nekik. A jövedelmek nem emelkedtek, miközben a költségek robbanásszerűen megnőttek.

Ez kétségkívül fontos szempont. Gondoljon csak az állami vagyon privatizálására: vállalatok sokasága került eladásra a termeléssel együtt. Számos ágazat ment tönkre. Volt egy technokrata réteg, amely döntéshatalommal rendelkezett. E réteg tagjai nagyon gyorsan megtollasodtak.

A kulturális élet hogyan fejlődött ilyen körülmények között?

A kultúrában adva van egyfajta sajátos kontinuitás. Egy igazán jó zeneszerző, festő vagy író mindig jó lesz, függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon. A hatalom különböző birtoklói mindig is lefölöztek valamennyit abból a presztízsből, amelyet néhány művész és tudós évtizedek alatt fölépített. Érdekes, hogy a szocialistáknak különös mértékben szükségük volt erre, mert valamiképpen legitimálniuk kellett magukat. Azt mondták: mi vagyunk a tudományos szocializmus képviselői. A ma hatalmon lévőknek nincs szükségük az intellektuális arisztokráciára.

Németország hogyan változott Ön szerint az unió keleti bővítése óta?

Németország temérdek gondot kapott a nyakába, nagy kalandokba keveredett, és sokat tanult. Gazdagabb lett és sok új munkaerőre tett szert, jól képzett munkaerőre is.

Közép-Európában száz éve még a német volt a „lingua franca“. Mára az angol vette át ezt a szerepet. Mekkora jelentősége van még ma a német nyelvnek?

Közép-Európában a német a második idegen nyelv. Aki a mai fiatalok közül csak angolul tanul, az műveletlen. Nekem a legtöbb barátom értelmiségi. Szinte az összes gyerekük Berlinben jár egyetemre, ez ma nagyon népszerű. Berlin életcél, Berlinnek mítosza van.

„Közép-Európa” fogalmának van még ma bármilyen relevanciája?

Ha egy lengyel meg egy magyar egy helyen dolgozik valamelyik nyugati országban, segíteni fognak egymásnak. Könnyebben megértik egymást, mert közös tapasztalati háttérrel rendelkeznek – de persze mindig van egy adag rivalizálás is.

További írásokat olvashat Németországról a