Kojak Budapesten

Egyszer majd azt a manhattani őrszobát is kiszállítják a hollywoodi díszletmúzeumba, tovább éltetve lejátszott installációkat, a seriffirodát, a távírdát, a trezor- és tróntermet, hadd legyen mit megbámulniuk a vasárnapi gyerekeknek, miután Lee tábornok vagy Reagan bácsi viaszöléből homorítottak már egyet a daddy kamerájába.

Ha némelyik filmlexikon kifelejtette is az Aristotelis „Telly” Savalas címszót, de kerülő úton azt is meg lehetett tudni róla, hogy 1973 októberében azért léphetett az azóta is csak aggályoskodó kapitány, Frank McNeil szerepébe, mert a KO-hoz is értett. Egyébként gyermekkorában utálta a rendőröket, akik mindig csak kekeckedtek görög bevándorló apja Long Island-i gyümölcsösstandjánál, de aztán, hogy ugyanők fogták el a bodega felgyújtóit, megváltozott a véleménye. Hogy mennyire, azt később ő maga mondta el. Nem is filmen, hanem „élő vonalon”.

De amíg ez létrejött, tessenek elképzelni egy produkciós irodát, amelynek telefonjából egy hangmérnök körmikrofont bütykölt. „Konferenciavonal” 1979-ben. Kiszámítottuk az időeltolódást, valószínűsítettük a forgatási ebédszünetet, de az impresszáriós titkárnő szívét csak harmadik nekirugaszkodásunk puhította meg: egy „magyarországi meghívás” bűvös igézete – és máris hajlandó volt kapcsolni a lakókocsit.

Éhesek vagy magyarok?

– Hello Hungary – hallottuk Savalas baritonját, amely korántsem volt olyan kemény, mint Inke László szinkronhangja, s a későbbiekben is fel lehetett fedezni benne némi latinos dallamot. Egyébként ő sem hagyta ki a hasonlóság kínálta szóviccet: – Szóval éhesek vagy magyarok?
S ha éhesek, akkor mire?

– Önre, Mr. Savalas, ugyanis egy krimi tervét dédelgetjük, és önt szeretnénk megnyerni hozzá. Tárgyalhatnánk róla?
– Csak nem ismerik a filmjeimet? – kérdezte műcsodálkozással. – Igaz, a Mrs. Campbellt, amelyben Lollobrigidával enyelgünk, ha jól hallom, a fél világ megvette.
– Meg A piszkos tizenkettőt és Kojak hadnagy egész szériáját.
– Hm... És mikorra tervezik a forgatást?
– Őszre.
– Hát az bajos. Akkor én ugyanis műteremrab leszek. Megy ám a nagy futószalag, rendőr áll a kapuban. Igazi.
– És 1980 első felében? Tavasszal, amikor már külsőzni is lehet?
– Az sem megy... Képzeljék, engem itt valósággal befalaztak, és még egy pekingi út is vár rám. Meg hát orosz szuperzsarut én úgyse tudnék alakítani, balfácán amerikait pedig nem is akarok.
– Szó sincs ilyesmiről. A téma abszolút politikamentes.
– Mit nem mond?! Hát olyan is van?
Már cseverésztünk, mókás volt a kortyolásgatásait hallani az óceán alatti kábelen. Elmondta, hogy járt nálunk a háború után, egy napra csak, katona volt, valami szállítmányt kísért.

– De szerencsére azok az idők rég elmúltak. – És érzékeltetendő, hogy mennyire, egy példázattal is megtetézi: – A mostani gázsim épp ezerszerese az akkori zsoldomnak.
Így akarta tudatni diszkréten az „árfolyamát”, amely nálunk úgyis teljesíthetetlen. Akkor már éreztem: vendégjátékát elfújta a szél. Persze még húztuk kicsit az időt.

– Szereti Kojak szerepét? – ment a következő obligát kérdés.
– Nem csinál muszájból ilyet az ember. Mi ketten már teljességgel összeforrtunk. Gyakran azon kapom magam, hogy felfigyelek a rendőrszirénára, a zsaruk meg átszólnak a mellettem elhúzó kocsiból: „Gyere velünk, Kojak!”
– Csak nem szerette meg a rendőri hivatást?
– Tisztelni megtanultam, merthogy kilátástalan lenne nélküle ez az amúgy is kedélytelen világ... Hanem még diákkoromban, a Columbián, a pszichológia mellé két szemeszterre felvettem a kriminológiát is... – Jogos büszkélkedésébe valaki belezavart, hirtelen elkezdett búcsúzkodni: – Na, jól van, kedveseim, majd máskor folytatjuk. Szóval, nem tudom biztatni a stábot, mindenesetre öröm volt Czukor, Curtis és Fox honfitársairól hallani.

Kócsag tizedes

Szalkai Sándor, a sokoldalú rendező és Kállai István dramaturg tolla nyomán nemsokára a szcenárió is kialakult. E szerint szolgált hajdanán a Külső-Gázszag utcai őrszobán egy – a társai által Bőrgolyónak hívott – Kócsag nevű tizedes, akit a parancsnoka addig-addig piszkált és gúnyolt a kopaszsága miatt is, amíg lelépett, kipenderült Amerikába, és New Yorkban szuperzsaru lett. Kócsagból Kojak.

– De kire osztjátok a szerepét? – kérdezte a partner Budapest Stúdió akkurátus főnöke, Nemeskürty tanár úr.
Szalkai máris kész volt a válasszal:
– A lekopasztott Dózsa Lacira!
Ezt hallva Inke szólalt meg a filmgyári kantin asztalánál:
– Az előjog talán a magyar hangjáé lenne! Nem gondolják az urakok?
– Persze, persze – bólogatott Szalkai –, ha nem lenne rajtad egy húszkilós úszóöv!
– Majd leadom! – vont vállat Inke, és tizenöt csakugyan sikerült rohamtempóban, koplalással, gőzzel, maszszázzsal.
Most már csak Savalas egyetértése hiányzott az ügylethez, hiszen azt a figurát személyiségi jogai is körülbástyázták. Ha pedig „igen”, akkor „mennyiért”? Ment hát az újabb telefon. Ez már körülményesebb volt, de végül kicsöngött.

– Hát ez nagyszerű! – gúny és lelkesedés keveredett a hangjában. – Szóval van egy hasonmás pályatársam Budapesten? Igazán eljöhetne ide dublőrnek, hogy végigszánkázza helyettem a háztetőket meg a tűzlétrákat!
– Már a pálcikás szopókákat is legyártottuk...
– Ez mind szép, de mi a sztori?
Amíg hallgatta, annyira felengedett, hogy néha még kacagott is. Eltekintett a fizetségtől is, csak egy fotót kért Inke Lászlóról és majd a kész filmet ad hoc szinkronnal, kazettán. Még azt is kilátásba helyezte: ha tetszik, eljön a díszbemutatóra. Jól tudta, mit jelent a reklám.

A mennyei stúdió

Végül is: a Kojak Budapesten című produkció, Inkével a címszerepben, 1980 sikerfilmje lett. A forgatást egyetlen rendkívüli esemény zavarta csak meg. Néhány iskolában futótűzként terjedt el a híre a Szalay utcai kapitányságon való forgatásnak, és annak, hogy a híres Kojak déltájban jár el onnan kávézni. Így aztán autogramvadász diáksereg rohanta meg a stábot, és trappolt a nyomában.

Az egymilliomodik néző után a Mokép igazgatója pezsgőt küldött a forgatócsoportnak. Tetszett a film Savalasnak is. A betegségén múlott, hogy a premierre már nem jöhetett el. A film zárókérdésére – hogy Kojak látogatóba jött-e Budapestre, vagy repatriál – egy folytatásban akart a stáb válaszolni, de a kiszámíthatatlan sors folytán azt a Savalas–Inke–Szalkai-triász már csak a mennyei stúdióban tudná leforgatni.