Kiút a laborba

Fehérré festik a köpenyek a klinikát. Horváth József ott vár minket, a Debreceni Egyetem laboratóriumának impozáns üvegépülete előtt. Karjait színes sárkányfigurák díszítik, az egyik tetoválást ő tervezte. Hobbija a rajzolás. A sárkány meg erőt és energiát sugároz. Nemrégiben egy óriási angyalt is varratott a hátára. Ez is ő. Aztán felölti a biológiai kutató uniformisát: a fehér köpenyesek között bizonyára övé a legegyedibb élettörténet.

A karcagi cigánytelepen nőtt fel. De nem telepi felnőttkort szánt magának.

– Én nem akartam árokásásért könyörögni. Azt is tudtam: senki és semmi sem téríthet el a céljaimtól. Szerencsére ide vezetett a Jóisten. Máig – mindennap, amikor a laboratóriumba lépek – hálát adok ezért.

Pedig akkoriban még nem a nyomor szabta náluk a hétköznapokat. A kilencvenes évek közepéig szinte mindenkinek volt munkája: ha szerényen is, de megéltek a helyiek. Aztán bezárt a karcagi téesz, ott maradtak munka nélkül, hasznavehetetlen tudással. Aki csak a vályogvetéshez értett, mit is kezdett volna a „vályogkorszak” utáni technológiával? Egy csapásra törtek meg az eleve ingatag egzisztenciák.

József vasúti pályamunkás édesapját leszázalékolták. Előtte ő volt a családfenntartó. Utána a rokkantnyugdíjából próbált mindent megadni négy gyermekének. József édesanyja három elemit végzett, háztartásbeli volt mindig is. Esélye sem volt elhelyezkedni. József nyaranta alkalmi és mezőgazdasági munkákat vállalt már gyerekként is, hogy segítsen. Az iskolakezdés volt a legnagyobb teher a négygyerekes családnak. De nővérei és bátyja is eljutottak az érettségiig.

Egyébiránt átlagos gyerekkora volt. Fociztak, csatangoltak, a karcagi általánosban együtt tanult cigány és nem cigány: bőrszín, származás nem számított. Egyik nem cigány osztálytársának volt számítógépe, időnként eljártak hozzá játszani, máskor együtt rúgták a bőrt a grundon.

József már gyerekként is felfogta: ha más akar lenni, mint a többiek, tanulnia kell. Eleinte jogi pályára készült, mert szerette a történelmet és az irodalmat. De végül a biológiatanár „eltérítette”. Segítette a tehetséges és szorgalmas, mindenre nyitott fiút; először kisebb versenyekre készítette fel, majd indította az országos tanulmányi versenyen. József hónapokon át olvasott, készült – első helyezés lett a munka eredménye. Eldőlt: a középiskola után a biológia szak lesz a következő állomás – a karcagi cigánytelepről kivezető úton.

Voltak mélypontok – főleg az érettségi és a vizsgaidőszakok előtt –, amikor úgy érezte, nincs tovább, nem tudja megcsinálni. De mindig akadt segítő. Barátokból ma sincs hiány, Karcagon és Debrecenben sem – gyermekkora helyszínétől az egyetemi kutatólaboratóriumig mindenhol megérteti magát. Otthon akár cigányul is, bár már egyre kevesebben beszélik a nyelvet – és hát az ő tudása is kopik.

Már az alapszak végzése közben rájött: a genetikai eredetű betegségek érdeklik igazán. Most PhD-hallgatóként kutatócsoportjával olyan genetikai jelzőket – biomarkereket – keres, amelyek idejében jelzik a szájüregi rákot. Ma még ezt a betegséget csak akkor tudják diagnosztizálni, amikor már kívülről is látható az elváltozás. Ekkor a fogorvos elküldi a mintát a laboratóriumba, majd – rendszerint már behozhatatlan késéssel – megkezdik a terápiát.

A debreceni kutatócsoporton kívül a világon alig néhány helyen foglalkoznak ezzel. József azt szeretné, ha a doktori megszerzése után az egyik ilyen külföldi laborban, lehetőleg Amerikában folytathatná a munkát.

– Nem tudom, mit hoz a jövő, s hogy hazajövök-e. Bár azt nehezen tudom elképzelni, hogy örökre elszakadjak a családomtól.
Még az egyetem első hét évében sem szakadt el tőlük igazán. Mindennap hazabuszozott tanítás után. Reggel ötkor kelt, és este, néha éjszaka esett haza. De otthon volt.

Két éve a debreceni Wáli István Református Szakkollégium lakója. Ide irányította a „nagyfőnök” – és itt tért meg, a kollégium egyik lelkészének hatására. Az istentiszteletek mellett Biblia-oktatásra is jár.

Mindig ő volt a karcagiak példaképe. Ám amióta megkapta az Aranypánt-díjat, szélesebb körben is ismertté vált. De nem számított a díjra. Egyik barátja hívta, kérdezte, jelölheti-e, ám addigra a barát már rég elküldte a pályázati anyagot. Amikor bekerült az első tízbe, boldog volt, hogy ott lehet a díjkiosztón.

– Aztán meghallottam a nevemet. Leírhatatlan, mit éreztem.
Azóta előadásokat tart fiataloknak. Nemrég a veszprémi fiatalkorúak börtönében beszélgetett a bentiekkel arról, hogy mindig van kiút, a legmélyebb helyzetből is. Sosem késő változtatni.

– Ha csak egyetlen ember életfelfogásán sikerül változtatnom, már megérte. Ezúttal talán – legalábbis ezt remélem – sikerült. A nevelők gratuláltak az előadásom után, és a hallgatóság is szemlátomást érdeklődött, sokan kérdeztek is a végén.
Azt ő is látja: ma egyre kilátástalanabb a cigány fiatalok helyzete a szegregáció miatt. És – ami ebből is következik – sokkal több megkülönböztetés éri őket.

– Persze hogy illúzióromboló, ha az emberbe lépten-nyomon sulykolják, hogy kevesebbet ér, mint mások. De Isten azért adott szabad akaratot, hogy rendelkezzünk vele, és általa akár a legerősebb ellenszélben is lehessen előrehaladni. Mert nincs más választásunk.