Kitartásbajnok – Zsiga Melinda szabadulna az ocsmány emlékektől

Feszülnek az izmok, egyszerre csattan vagy fél tucat bokszzsák. Fullasztó a teremben a meleg, de ez senkit sem zavar, az arcokra kiül az öröm. A mozgás, a teljesítmény öröme. Pattognak az utasítások. Az edző egy fiatal lány, tizenkilencnek, ha kinéz, pedig elmúlt harminchárom. Körbejár, biztat vagy épp hangosan elégedetlenkedik. „Puszi, Melcsi, szia” – mosolyognak rá edzés végén a tanítványok, el is illan az arcáról a keménység. Játszik a hangjában a kedvesség, ahogy visszaköszön.

Pedig nem indult számára derűsen az élet. Születése után az anyja a kórházban hagyta. Három hónapon át ott is maradt. Igazából máig nem tudja, miért. Azt is, hogy egyáltalán ott volt, csak a papírokból olvasta, amit a gyámügyön adtak ki a számára. Azt írták, ez után, három hónaposan nevelőotthonba került, majd a Somogy megyei Marcaliba nevelőszülőkhöz. Erre az időszakra egyáltalán nem emlékszik.

Ami ezután jött, arra sajnos igen. Óvodás volt, amikor a második családjához került, ahol folyamatosan bántották. Nevelőanyja szíjjal is ütötte-verte, volt, hogy a náluk vendégeskedő barátnője is kénytelen volt végignézni, ahogy bántalmazza. Máskor a szomszéd mentette meg: már csattant a szíj, amikor betoppant, és elvitte sétálni a riadt gyereket. Hajnalban, amikor a testvérei még aludtak, neki már kelnie kellett, hogy segítsen a ház körül. Mosogatott, takarított, vásárolni ment. A bolt az út túlsó oldalán volt, felhallatszott, amikor a pici, törékeny kislányra rádudáltak az autósok. Azért is büntetés járt. Meg azért is, ha késett. Ilyenkor amint hazaért, berohant az ajtón, kétségbeesetten keresett egy zugot, ahol nem találják meg. Sokszor volt éhes, néha embertelenül. Ilyenkor rájárt arra, amit talált, legtöbbször csak a száraz kenyérre. Sosem volt a család valódi tagja. Pedig annak hitte magát, hiszen ekkor még azt sem tudta, hogy állami gondozott.

– A saját lányukkal aludtam egy szobában – meséli. – Volt olyan, hogy anyukám este villanyoltás után bejött, leült a lánya ágya mellé, hogy beszélgessen. Nagyon szerettem volna, ha velem is beszélget, de ő rám szólt, hogy forduljak a fal felé, és fogjam be a fülemet. Mert nem tartozik rám, hogy miről beszélgetnek! Én meg nem értettem. Hát miért ne tartozna rám, hogy az anyukám miről beszélget a testvéremmel? Ez még mindig fáj.

A harmadik családjához – őket tartja az igazinak – kilencévesen került. Mielőtt odaköltözött, az addigi nevelőszüleinél az utolsó napja ugyanúgy telt, mint máskor.

– Nagyon nem tetszett nekik, hogy egyetlen könnycseppet sem ejtek. Pedig én csak egyszerűen nem értettem, hogy holnaptól majd egy másik családhoz tartozom, és az addigi életemnek örökre vége.

Eleinte az új helyen is nagyon félt. Ennek a családnak két saját gyereke volt, rajtuk kívül pedig még három állami gondozottat neveltek. Tartott az új szüleitől, a többi gyerektől, a számára vadidegen, már jól összecsiszolódott családtól. És meg kellett küzdenie azzal is, hogy onnantól kezdve másik két embert hívott anyának és apának.

Viszont itt kedvesek voltak vele, befogadták, lassan minden a helyére került. Idővel ő is megnyílt, sokat mesélt az előző családjáról.

– Miután megtudták, hogyan bántak velem korábban, ezerszer elmondták, hogy tényleg elhiggyem: náluk nem kell az ételért könyörögni, ha éhes vagyok, nyissam ki a hűtőt, és egyek.

Úgy éltek, mint egy normális család. A kertes házban volt nyúl, kutya, később macska is. Az általános iskola után gimnáziumba járt, majd 18 évesen a fővárosba jött, hogy diplomát szerezzen. Az ELTE tanárképző karán végzett, testnevelőtanár lett belőle.

A kisváros után ijesztően tágasnak tűnt Budapest, de hamar feltalálta magát egyedül az új otthonában. Csak a közlekedéssel volt baja. Félt, ha rádudáltak, összerezzent, hogy valamit rosszul csinált. Igazából mai napig fél az utcán. Vannak ocsmány emlékek, amik kitörölhetetlenek, mondja.

Egy mára már megszűnt alapítványtól kapott nagyon olcsón egy lakást. Az alapítvány egyetemista, főiskolás vagy épp már munkába állt állami gondozottakat segített lakhatással. Éjszakánként hoszteszmunkákat vállalt, a főiskolán kapott szociális ösztöndíjat, később filmekben vállalt statisztaszerepeket. Sikerült kijönnie a pénzéből.

– A szüleim folyton mondogatták, hogy tanulni kell, igazából az őrületbe kergettek ezzel – nevet. – Nem szerettem tanulni, sportolni szerettem, de tudtam, hogy igazuk van. Tőlük tudtam meg, hogy állami gondozott vagyok, és azt is ők hajtogatták mindig, hogy nekem a bőrszínem miatt háromszor annyit kell teljesítenem. És hogyha lesérülök, de nincs szakmám, nem fogok tudni mihez kezdeni, szóval ne építsek mindent a sportra.

Pedig mindig a sport volt az élete. Alig érte bántódás a bőrszíne miatt vagy azért, mert nem a vér szerinti szülei nevelték fel. Szerinte ezt is a sportnak köszönheti. Mindig is ügyes volt, és nagyon kitartó, ezért felnéztek rá. Az igazi szenvedélye a kézilabda volt. Általános iskolában napi három edzésre járt, válogatott kézilabdázó akart lenni. Csak aztán egyre jöttek a sérülések, az állandó kényszerpihenők. Már Budapesten élt, amikor egy hosszabb kényszerleállás alatt úgy döntött, elkezd bokszolni, hogy addig is csináljon valamit, amíg nem kézilabdázhat újra.

Egyik nap egy sportboltban járt, amikor az eladó felfigyelt rá. Kérdezte, miért nem megy fitneszmodellnek, biztosan sikeres lenne. Kipróbálta hát azt is, három évig volt fitneszmodell. Az elején azért érték meglepetések.

– Mondták, hogy ha ezt akarom, akkor diétáznom kell, uborkát kell egyek tojásfehérjével. Mondom, mi van? Én mindig sportoltam, viszont sosem figyeltem arra, hogy mit eszem. Éjjel kettőkor, ha megéheztem, fogtam egy vastag szelet fehér kenyeret, rányomtam egy fél tubus majonézt, és ettem hozzá egy jó adag kolbászt.

Nevetünk. Persze az első sokk után győzött az akaraterő. Elmaradtak az éjszakai majonézes kenyeres nassolások, és tényleg bejött a helyükre az uborka meg a tojásfehérje. Máig diétázik a kick-box versenyek előtt.

Aztán egy nap nagy meglepetés érte. Edzőnek hívták a konditerembe, ahol a neves kick-box edző, dr. Bene Zoltán is dolgozik. Míg Melinda zsákos edzéseket tartott, látta, ahogy a ringben Bene doktor oktat. És kedvet kapott az új sportra.

– Vannak emberek, akiket annyira tisztelsz, hogy már-már félsz tőlük. Zoli is, akinek a nevét nagyon régről ismertem, mindig ilyen volt nekem.

Nem is mert odamenni hozzá, hogy bejelentkezzen az edzéseire, a konditerem tulajdonosát kérte meg, szóljon az érdekében. Innentől aztán minden simán ment – mesésen simán. 2016-ban kezdte a kick-boxot, onnantól minden erejével arra összpontosított, hogy válogatott lehessen. Minden edzésen ott volt, előbb jött, később ment, sokszor csak azért maradt ott, hogy nézze a többieket, ahogy Zolival edzenek. Ha nem emlékezett egy kombinációra, felírta, és otthon bemagolta. Videóra is vett mozdulatokat, sokszor az utcán is azokat gyakorolta. „Mint egy bolond!” – nevet újra.

2017-ben már válogatott lett, majd kijutott a világbajnokságra, ahol bronzérmet szerzett.

– El sem hittük! És ahogy Zoli biztatott, az még az éremnél is jobb volt. Azt mondta: „Melcsikém, ez életed bunyója, lábmunkázd ki!” Az az utolsó meccs, az hihetetlen volt. Anyukámékat is hívtam, és annyira büszkék voltak rám!

A konditeremről is hasonló lelkesedéssel beszél. Biztató itt a légkör, szeretik, megbecsülik, Zoli gyakran mondogatja, hogy ne törődjön azokkal, akik a származása miatt esetleg támadnák. Főleg azóta óvják, amióta tudják, honnan jött.

– Sokáig nem mondtam el, hogy állami gondozott voltam. Nekem ugyanis még mindig furcsa, hogy mások kíváncsiak lehetnek rám. Engem a második családomban a nevelőanyám arra „tanított”, hogy forduljak el, mert nem tartozik rám, amit mond az igazi lányának.

Nem ezzel kelt és ezzel aludt, de egy idő után meg akarta tudni, miért is tették vele mindezt. Gyűjtött elég bátorságot – no meg kísérőket, a három szintén állami gondozott testvérét, akik együtt nevelkedtek vele az igazi családjában –, és elmentek Melinda egykori nevelőszüleihez. Tele volt aggályokkal. Olyan egyszerű kérdések cikáztak a fejében, hogy akkor most tegezze-e azt a két embert, akit valaha anyukámnak és apukámnak szólított. Már az ajtó előtt álltak, amikor majdnem meggondolta magát.

– Nagyon féltem. A testvéreim biztattak, hogy kopogtassak már be.

Óriási csalódás volt. Kijött a férfi, akit valaha az apjának tartott, és aki most csak annyit mondott: „de megnőttél!” Aztán beviharzott az egyik szobába, és magára csapta az ajtót. A nő sem volt készségesebb, a verésekről kérdezte Melinda, ő meg letudta annyival, hogy a „többiek is kaptak”.

Egyébként nem olyan régen felkereste a vér szerinti anyját is. A lakcímkártyájáról nézte ki a címet, máig oda van bejelentve. A barátja elkísérte, oda is félt egyedül menni. Igazából – mondja – főleg azt akarta megtudni, hogy néz ki az anyja. Annyit hallotta másoktól, hogy ő biztosan félvér, az egzotikus szépsége miatt, hogy kíváncsi lett.

– Hát, az anyám nem félvér, az biztos. Egy teljesen roma nő, aki nagyon rossz körülmények között él. Azt mondta, azért is hagyott a kórházban, mert nem tudott volna felnevelni.

Elvitte egy sírhoz, azt mondta, ott nyugszik az édesapja. De a születési anyakönyvi kivonaton egy kitalált név szerepel az apja neve helyett: ez olyankor szokás, amikor az anya nem tudja megnevezni az apát. Vagyis a kórházban azt mondta, nem tudja, ki Melinda apja. Kiderült az is, hogy nyolcan vannak testvérek. Csak egyiküket ismeri Melinda, őt már gyerekkora óta, máig tartják a kapcsolatot. Nem ugyanahhoz a családhoz kerültek, de tudták, hogy vér szerinti testvérek.

Még sok részlet nem világos a múltjából. De legalább a jövő alakul, méghozzá egyre szebben.