Kiszállás

– Tényleg itt hagyod az országot? Tele vagy pénzzel, esetleg zsíros állás vár Németországban, vagy szeretnél végre megtanulni mosogatni?

– Tényleg elmegyek, de a felsoroltak közül csak az éttermi mosogatásnak van realitása. Egyébként fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Az biztos, hogy Mainz környékén élek majd, jó nyugis hely, van ott rokonom, és hát németből vagyok a legerősebb. De az egészben az a lényeg, hogy fizikailag nem leszek itthon.

– Egyedül mégy?

– A család szerteszét van már úgyis. A nagylányom Erdélybe ment férjhez, a fiam Londonban él, a tizenöt éves kisfiam meg itthon gimnazista. A távozásomnak persze van egzisztenciális oka is. 2010-ben elváltam, a vagyonmegosztás akkor adott valami tartalékot, amire szükségem is volt, mert hát az elmúlt években nem volt jövedelmem. Értsd: nem kaptam munkát. Egyszerre vége lett annak a nyugatias világnak, amelyben politikai kommunikációból, tanácsadásból, ha nem is mindig jól, de meg lehetett élni. Most viszont annyira megcsappant a pénzem, hogy muszáj valami megélhetésféle után néznem. De van egy másik ok is, egy politikai-közérzeti. Nem vagyok jól ebben az országban, amit látok és tapasztalok, az most már minden napomat tönkreteszi. Reggel kinyitom a lapokat, belenézek a televíziókba, vagy hallok valami bornírtságot, szörnyű mondatokat az utcán, és huszonnégy órára megbénulok. Így nem lehet élni.

– Ezt eddig sikeresen ellensúlyoztad azzal, hogy például egyik alapembere voltál a megszállási emlékmű elleni mozgalomnak, még egy szervezetet is létrehoztatok. Megérteném, ha azt mondanád, hogy eddig tartott az erőd.

– Nem az energiahiánnyal van baj, hanem a kilátástalansággal. Az pusztító. Én a Kádár-rendszerben szocializálódtam, és a nyolcvanas évek közepe óta ahhoz szoktam hozzá, hogy ha lassan is, de kicsit mindig jobban mentek a dolgok. Most nincs perspektíva, és ennél gyilkosabb dolgot nem tudok elképzelni. Ráadásul azt a kultúr- és értékközösséget, ami az én Ratkó-korosztályomban meg az előtte és mögötte járó generációkban is jellemző volt, éppen most dózerolják le. Ezt nem várom be. Inkább elmegyek, és összehozom a fejemben már létező könyveimet. Lehet, hogy ezzel többet teszek, mint ha kiállnék az utcasarokba háromszázadszor is csápolni az igazságért. De itthon már nem tudok írni. Ráadásul történt valami hihetetlen dolog: törölték a Facebook-oldalamat.

– Hallottam, de nem akartam elhinni.

– Tán egy hete lehetett, este fél hatkor, éppen szervezési ügyeket intéztem az oldalon, amikor hirtelen eltűnt. Nem egyszerűen letiltottak, hanem nyomtalanul, mindenfajta figyelmeztetés nélkül felszívódott az oldal. Az ismerőseim szerint ilyenre még nem volt példa. A kelet-európai Facebooknak van valamilyen londoni vagy ír, vagy nem is tudom, miféle központja, írtam oda egy levelet, majd többszöri noszogatás után azt a választ kaptam, hogy különféle biztonsági okokból nem mondhatják meg, mi történt. Logikus, hogy valamelyik magyar szerv ujja lóg bele ebbe a levesbe, hiszen egy külföldi szolgáltatót ugyan miért érdekelné, hogy kikkel és mit szervezek itthoni, egyébként teljesen legális ügyekben? Mindegy, ez várható volt, nagyon nem lepődtem meg, de kellemetlenül érintett, hogy addig körülbelül 1800 ismerősöm és valami 700 követőm járt rá erre az oldalra, és őket egy másik név alatt újra kellett szerveznem. Most megint van 800 kapcsolatom. A történet azonban rendkívüli vagy legalábbis eddig az volt. Ilyen gyanús magyarázattal még nem tüntettek el oldalt.

– Nem tartasz attól, hogy azok, akikkel együtt csináltál akciókat, akikkel egyesületet alapítottál, akik számítottak rád, most cserbenhagyásnak gondolják majd a távozásodat, olyan üzenetnek, hogy úgysem érdemes itt kiállni az igazságért? Kicsit utálom persze ezt a kérdést, mert azt sugallja, hogy egy hatvanéves embernek még mindig lelkiismereti ügyet kell csinálnia abból, hogy erkölcstelen-e, ha már nem húzza a közéleti igát.

– Ha valaki árulónak tartana, hát azon csak nevetnék. Én az elmúlt négy évemet kőkeményen beletettem a politikába, és előtte se néztem tátott szájjal, mi folyik körülöttem. Nem védekezem és nem is sajnáltatom magam, mert az én nemzedékem mindennek ellenére igenis sokat kapott a történelemtől. Megértünk egy felpuhult diktatúrát, megéltük annak az eltakarítását, és pár évre kaptunk egy működni látszó illúziót, hogy csinálhatunk valamit, mert szabadság van. Mutass nekem egy másik generációt, amelyiknek ilyen húsz év jutott! Sajnálni csak a fiatalokat kell, akikre rászakad ez a rendszer. Az én gyerekeim jó sínen vannak, de látom, hogy egy átlagos tizen-, huszonéves mennyire kiszolgáltatott és zavarodott. Van ebben bűnünk nekünk is azzal, hogy rájuk hagyjuk a nyomasztó megosztottságainkat. Mindegy, ki kell bekkelnünk azt az időt, amíg ez a bagázs megbukik, ki itthon, ki meg kint.

– Jó kis vigasz, hatvanévesen.

– Nézd, azért én nem vagyok igazi disszidens, mint az ötvenhatosok voltak. Van útlevelem, és létezik az internet. Az ember ma úgy mehet el, hogy azért itthon is marad, őrizheti a kapcsolatait, belefolyhat mások életébe. Én Németországban sem fogok szakítani a magyar közélettel, de az a tudat most kifejezetten felszabadító hatású, hogy egy jó darabig kívülről fogom figyelni, mi történik itthon. Ez segít abban is, hogy ne legyek nagyon finnyás. Bármilyen munkát elvállalok, felcsiszolom a most kicsit elkopott nyelvtudásomat, aztán majd akad valami jobb meló is. Ebből nem csinálok akkora problémát. Igen, ha kell, hatvanévesen egy ideig mosogatni fogok.