Kis magyar abszurd - Határokat feszegető negyvenesek

Két egymást követő osztályból jöttek, és mindannyian játszottak Egerben, ami akkor Csizmadia Tibor vezetésével az ország egyik legizgalmasabb színháza volt, ahol Máté is többször rendezte őket. Érződik, hogy egy brancs tagjai. Nem sok titkuk lehet egymás előtt. Megtanultak kitárulkozni a deszkákon is. Olykor a saját történeteikből építenek előadást. Tudnak kegyetlenül őszinték lenni. Kollégáik és a közönség szemébe nézni. Érdekli őket a világ, az ország, és reflektálnak is rá.

Aznap, amikor a szakmai bemutatót tartották, Máté legelső osztályának és a belőle szerveződött Alkalmáté Truppnak lett volna a Jurányi Házban az évi rendes bemutatója. Az, amelyben valamelyik osztálytársuk életét dolgozzák fel, gyakran vagányul kivesézve őt, groteszkbe forduló szituációkat sorjáztatva, élvezettel szurkapiszkálódva. Ez a szeánsz az idén a koronavírus-járvány miatt elmaradt. De itt van helyette a Határátlépések, amely nem egy, hanem öt színész életéből táplálkozik. Öt, a középkorúság tájékán járó művész vall magáról extrémnek tűnő, de tulajdonképpen nagyon is hétköznapi, sokszor mégis kiélezett helyzetekben. A módszer hasonló, mint az Alkalmáté Trupp fölöttébb sikeres előadásainak esetén. Mindenki bedobja a közösbe a történeteit, amelyekből temérdek improvizáció segítségével jelenetek formálódnak, ezeket aztán írásban, a deszkákon egyaránt rögzítik. A mostani szövegeket Dömötör, Benedek Albert és a társulat öntötte nyilván nem egészen végleges formába, hiszen ez az a műfaj, amelyben van helye a rögtönzésnek.

Elsőként Ötvös András mutat be monológba öltött bohócszámot. Sportszerkóban, mulatságos pofákat vágva, fekvőtámaszokat kezd kelletlenül csinálni. Közben kinéz ránk, és mint a stand up komikus, mondja és mondja a vesszőparipáját. Megtudjuk, hogy azért gyötri izzadtságosan a testét, mert egy filmrendező ráparancsolt, hozza rögvest kondícióba magát, különben nem lesz hihető, hogy a karcsú, szép hősnő beleszeret. András – mindenki a saját keresztnevével szerepel –, zsörtölődik. Szapulja a követelményként állított egyen-szépségideált. Azt panaszolja, hogy emiatt Kállai Ferenc ma nem lehetne színész, vagy Antal Imre műsorvezető. Fitymálva megjegyzi, hogy a 72 órás dezodort is ilyen szépségideállal reklámozzák. És aztán mintegy tőrdöfésként odaszúrja, hogy 72 óráig ne mosakodjon?

Pléhpofával érkezik Mészáros Máté, és persze Ötvös nem hagyhatja ki a ziccert, hogy ő nála is kövérebb. Beindul az élcelődésláncolat. Elszabadul a diákos szabadszájúság. Flegma járással megjelenik Schruff Milán is, meg Járó Zsuzsa és Péter Kata, akik látványosan végigmustrálják a férfiakat, feltehetően megvan a véleményük róluk. Némelyik jelenetet az őrületig, az abszurdumig fokozzák. A két nő például hatalmas buzgalommal „ganézza” Máté lakását, miután a párja elköltözött tőle. Monomániásan mindent rendbe raknak, porolnak, tisztítanak, átpakolnak, ezzel párhuzamosan, naná, hogy lelkifröccsel is szolgálnak, hogy Máté mit szúrt el, mit kell majd másképpen csinálnia. Tanácsok tömkelegét zúdítják rá, hogyan éljen, ő meg netán akarná őket nőként, merthogy éppen ebben szenved legfőbb hiányt, de ezt elengedik a fülük mellett. Később lesz majd olyan jelenet, amikor Járó és Máté lelkiznek, mint két barát, akik akár nyaralni is elmennek együtt, de nem lépik át azt a határvonalat, amitől szerelmespárrá válnának, mert a nőnek valami „pici” mindig hiányzik.

Milán pedig felénk fordulva azt firtatja, hogyan állunk a színpadi vetkőzéssel, amihez némi dilemmázás után hozzálát, miközben elmélkedik is róla. Ez annyira groteszk, hogy fuldoklunk a röhögéstől. Eljut az alsónadrágjáig, amelyet húzogat jobbról, húzogat balról, de nem meri levenni, amikor már azt hinnénk, hogy nekidurálja magát, elárvult képpel mindig visszaretten. Majd csak lejjebb tolja, de akkor meg mereven takarja a kezével azt, amit szégyell. Aztán hátat fordít nekünk, hogy tán így kevésbé restelli levenni a gatyáját, de végül mégis elbátortalanodik. Majd beviharzik Máté, aki kolosszálisat nyújtózik, amitől hirtelen lecsusszan a nadrágja, amit ugyan gyorsan visszakap magára, de azért villanásnyira látjuk azt, amit Schruff annyira takargatott. Lényegét tekintve ez is bohóctréfa, a szereplők egyáltalán nem riadnak vissza a harsány elemektől.

Tényleg rosszcsont kölykökként komédiáznak, vagy akár hülyéskednek, sok mindent átmentenek abból, amit színinövendékekként csinálhattak. És ezt ötvözik az azóta megszerzett, gyakran keserű élettapasztalataikkal. Péter Kata például egy monológban arról beszél, hogy színészként már azt gondolta, megszabadult az apjának való megfelelési kényszerétől, akivel ráadásul nincsenek ugyanazon a politikai platformon. Aztán eljátssza, milyen volt, amikor a konzervatív nézeteket valló atya elment őt megnézni, ráadásul a barátaival, olyan előadásra, amely a nézetei miatt nem tetszhetett neki. Kata egészen felhevül, amikor ezt meséli, nedvesek lesznek a szemei, és ezzel lényegében megtestesíti azokat, akiknek a politikai nézetkülönbségeik miatt akár a családi életük is tönkremehet.

Miközben rengeteget nevetünk, a produkció rendszeresen érzékelteti azt a közhangulatot, amely jellemző az országra. Azt, hogy szinte mindenki lába alól kicsúszhat a talaj. Azt, hogy nem véletlenül lógatjuk oly gyakran az orrunkat, hogy zsigereinkké vált a létbizonytalanság. Az egyik legjobb jelenetben a koronavírus-járvány miatt sebtében bevezetett digitális távoktatás kerül terítékre. Kétségbeesett anyuka próbálja, kevés sikerrel, elsajátítani a technikai ismereteket. Riadtan, notóriusan, állandóan idegesen és idegesítően hív egy másik anyukát a szükséges információkért. A fiával örökösen lekésik az órakezdéseket, míg a másik anyuka gyerkőce egyfolytában, stréberül jelentkezik. A matematikatanár képtelenségbe hajló, megoldhatatlan feladatot ad fel, jókora önelégültséggel. Kis magyar abszurd a 21. századból.

Elkomorul a vége felé a produkció. Schruff az idősek otthonában a szeretett nagymamájával próbál beszélgetni, de ez nemigen sikerül, mert az idős hölgy már azt sem nagyon tudja, hol van. Ez fájdalmas, ugyanakkor szintén abszurd, ott van benne az elmúlás hideglelős rémsége. Bejön a többi színész is, akik civil ruhaként is hordható jelmezeket viselnek, és nekünk háttal leülnek a csaknem kizárólagos kellékekként használt székekre. Ezzel érzékeltetik, hogy miközben perpatvarozunk, nem tudunk kijönni másokkal, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal, eliszkol az élet.

A negyven körüli színészgeneráció tagjai szórakoztató formában vallanak a közérzetükről. Ugyanők, Kovács Patríciával megerősítve, de akkor Péter Kata nélkül, megtették már ezt több mint két éve is a változatlanul műsoron lévő Second life előadásában. Akkor azt vették számba, hogy mi mindenre vágytak, mi minden lehetett volna még belőlük. Most inkább a veszteségeikről regélnek, arról, hogy mennyi mindentől rettentek meg életútjuk feléhez közeledve, hogyan próbálnak nekivágni az elkövetkezőknek, és mi az, amiről már úgy tűnik, soha nem pótolható.

Kissé elmerengő, elégikus a produkció vége, amit kiadós ovációval fogad a Hatszín Teátrum közönsége.