Kint bozgoroknak, hazátlanoknak hívják a magyarokat
A Székelyföld autonómiájáról szóló diplomáciai háborúban Pálffy István, a kisebbik kormánypárt szóvivője arra buzdította a KDNP-s polgármestereket: tűzzék ki a székely zászlót az általuk vezetett önkormányzatok épületére. Ezt többen – mások mellett Cegléd, Tata, Tököl, Vác, Barcs, Óbuda első embere – kérés nélkül is megtették. A motivációkról a szintén „lobogós”, kétezer fős Somogy megyei Somogyvár község első emberét, Móring József Attilát kérdeztük.
– Miért szálltak be a zászlózásba?
– Somogyváron ez semmiféle törést nem okozott, nálunk és valamennyi környékbeli településen sokaknak van Székelyföldön hivatalos partnerkapcsolata, sok a családi, baráti kötődés is. Rendkívül sajnálatos, hogy a román belpolitika ezt a kérdést ilyen mértékben – hogy stílusos legyek – a zászlajára tűzte.
– Ön szerint a román belpolitika indította el a diplomáciai lavinát?
– Nemrégiben egy futballmeccsen a katalán szurkolók nem a spanyol zászlót, hanem a saját lobogójukat lengették. Az autonómiatörekvéseket minden szinten méltányolni kell. Ahogy egy erdélyi politikus fogalmazott, az egész csak a román kormány elterelő hadművelete, hogy az ottani problémákkal ne kelljen szembenéznie. A tiltás amúgy is mindenképp rossz megoldás, ezért nagyon remélem, az ügy gyorsan nyugvópontra jut. A székely zászló kihelyezése részünkről pedig nem több, mint gesztus.
– Jó ötlet volt ez épp most? Romániai magyar politikusok szerint a zászlóügy a lehető legrosszabbkor jött nekik.
– A románok nem azon kezdtek el háborogni, hogy néhány önkormányzat szolidaritásból kitűzte a székely lobogót. Épp hogy Székelyföldön büntettek meg egy polgármestert érte, és egyéb rendezvényeken is felléptek miatta. Az itteni szolidaritási akció teljesen békés és baráti megnyilvánulás, csak a következménye annak, ami ott történt.
– Ez inkább a „ha te kiteszed, akkor én is”-helyzet.
– Nem így látom. Ráadásul a kintiek folyamatosan azt hangsúlyozzák, az egész ő belügyük, amiből meg az következik, hogy ez meg a mi belügyünk. El nem tudom képzelni, hogy az ottani magyaroknak ártana ez a gesztus. Amúgy tudomásom szerint Brüsszelben miniszterelnök úr váltott néhány szót a román köztársasági elnökkel, aki viszont nagyon másképp látja a kérdést, mint sok nacionalizmus felé hajló politikus.
– A székely autonómia rendkívül érzékeny kérdés, a szélsőségesek minden helyzetben gyorsan rárepülnek.
– Én ennél sokkal aggasztóbbnak tartom, hogy vannak olyan magyar politikusok, akik simán lerománozzák az Erdélyben élő magyarokat.
– Szanyi Tiborra céloz?
– Igen. A gyulai megmozduláson a „szeretet jegyében” románul óhajtotta köszönteni az ott megjelenteket, ami több szempontból is otromba megnyilvánulás.
– Ő azt mondta: a tömegben sok román szót lehetett hallani, örömmel látta a hátáron túli embereket, akiket anyanyelvükön is szeretett volna köszönteni.
– Nézze, a határon túli magyaroknak, jelen esetben az erdélyieknek, több generáció óta azzal kell szembesülniük, hogy kint bozgoroknak, azaz hazátlanoknak hívják őket. Majd az anyaországiak azt mondják róluk, hogy románok.
– És ezen a helyzeten segít a székely zászló?
– Amint mondtam, nekünk is van erdélyi testvértelepülésünk, nyolcszáz kilométerre tőlük ez igazán apró gesztus. Az arra járóknak meg szívmelengető, és tényleg jelképes cselekedet. Mi nem hívtuk fel a kintieket, nem akartunk ebből többet kihozni, mint amennyi van benne. Amikor pedig István hívott, mondtam neki, nyitott kapukat dönget, mert nálunk már kint van a zászló.
– Pálffy István kiemelte és követendő példának állította be önöket, amiért önszorgalomból kitűzték a zászlót.
– Jólesik, ha külön szó esett rólunk.
– Mennyiben segít a zászlózás a település helyzetén?
– Még egyszer: az egész nem több, mint gesztus, az embereket ez a mindennapjaikban nem befolyásolja. Ha meglátják a lobogót, nem hökkennek meg rajta. Legtöbbjük amúgy sem tudja, mi az, és miért van kint. Ha másra nem, ez az akció legalább arra is jó, hogy a helyiek megismerik Székelyföld régi történelmi lobogóját.
