Kinek drukkoljunk?

A futballimádó kormányfő ismerős területről vett példát, és a minapi választás után valamiféle kapufát emlegetett, ahonnan összevissza pattanhat a laszti. Bejelentette: most éppen kifelé pattant. Még a fociban járatlanok előtt is ismert: ilyen esetben nincs gól. Már a veszprémi vendégjátéka sem sikerült valami fényesen a jelenlegi listavezető csapatnak, míg legutóbb Tapolcán az évek óta a surranópályán lopakodó rivális csapattal találta magát szemben. A meccs közben fokozatosan derült ki, hogy az első osztályba nemrég felkerült kihívó helytáll, és a küzdelem végén, ha csak minimális különbséggel is, legyőzte nagynevű és nagyszájú ellenfelét.

A két csapat jelenleg nem áll a népszerűségi lista élén; mondhatni, két antipatikus együttes küzdelmének lehettünk tanúi. Az egyiknél a klubvezetés alkalmatlansága, kétes manipulációi, legtöbbször nem is titkolt tánca az aranyborjú körül generál felháborodást, a másik esetében a nem is nagyon titkolt ideológiai orientáció inti a szurkolókat a jövőt illetően óvatosságra. A valamikor vezető harmadik csapatra jelen állapotában kár szót vesztegetni.

A győzelmet jelentő találatnál a labda éppen csak átvánszorgott a gólvonalon, de bement. A mérkőzés előtt még a magabiztos csapatkapitány fix győzelmet ígért, majd az ütközet után a balszerencsére kente a malőrt, és sütötte el kapufás hasonlatát. Aki figyelte a szoros küzdelmet, lelki szemeivel sejthetett egy balesetet is; a hajrában ugyanis a minden idegszálával győzni akaró, menteni igyekvő kapitányt a végén maga alá temette az említett kapufa, ahonnan aznap már se jobbra, se balra nem pattant labda. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy a meccs elveszett. Ismerve mindig győzelemre hangolt habitusát, ez megalázó, szokatlan élményt jelenthetett neki. Előfordult már máskor és mással is, de ő nem ehhez volt szokva.

A drukkerek pedig széttárt kézzel kérdezgették: immár kinek drukkoljanak? Érdemes egyáltalán ezek után „meccsre” járni?

Gerencsér Emil, Budapest