Kiállítás / Emlékbizottság / Ajánló

Súlyos aránytévesztés – ez a látogató első gondolata a Műcsarnokban rendezett gigakiállításról távozva. Mert itt voltaképp egy szinte véletlenszerű szabadidős tevékenység kapott mauzóleumméretű dísztemetést. (Legyen inkább emlékmű, az se sokkal jobb.) És pénzt, paripát, fegyvert, teret és technikát, hogy leesik az ember álla, és úgy is marad. Aki nem ismeri a valóságos történéseket, (messze földről érkezett vendég és/vagy újszülött), még azt hihetné, hogy Kelet-Európa legjelentősebb hazai zenekarára emlékezünk itt minden lehetséges módon. Meg azt, hogy nem volt nagyobb ellenálló széles e hazában a Bizottság együttesnél.

Az igazság ezzel szemben az, hogy néhány képzőművész alkotta baráti kör kezdett itt játékból arénázni, több volt benne mindig a látvány, mint a zene, igaz, igaz, a Gólem rövidesen saját lábra állt, és néhány évig a hazai alternativitás egyik szimbóluma volt. De akármilyen jól sikerült is kinőni az induló kabátot, a zenekarozás a három húzóember (Wahorn, ef. Zámbó, feLugossy) számára csak kiegészítő testmozgás maradt, mint azt az elmúlt húsz esztendő történései is bizonyítják. Legjobb, ha egy jól sikerült, elnyújtott performance-nak fogjuk fel az egészet, ahogy ők is, remélem, tették.

Ehhez képest itt van ez az önbebalzsamozás. Sőt, mennybe menetelés. Lehet azt mondani (mondjuk mi is azt, mi mást tehetnénk?), hogy a helyes látószög az (ön)iróniáé (sírba visztek!), de nem vagyok biztos benne, hogy az egy külföldinél is átmenne. És nehogy már úgy menjenek ki a nézők a Műcsarnokból, hogy megfogták az isten lábát.