Kerényi és társai

- Kerényi Imre fölidézi: 2002-ben a Budapesti Színigazgatók Egyesületének tagjai, Bálint András, Jordán Tamás, Léner Péter, Marton László, Meczner János, Zsámbéki Gábor – aki jelenleg Lengyelországban tartozkódik – levelet írtak neki, amelyben elhatárolódtak tőle, s kizárták a vele közös részvételt szakmai fórumokon. Kerényi szerint azért, mert ő „hangosan kiállt a bukott Fidesz mellett”.

– Sokkal inkább egy nehezen vállalható szélsőséges irány mellett állt ki.

- Tény: Kerényi akkori írásaiban, nyilvános politikai performance-ain kirekesztő nézeteket hirdetett.

– És épp ez az, ami természetessé tette az elhatárolódást.

- A tárgyszerűséghez tartozik: Kerényi azt is említette mostani cikkében, hogy olyan színházi vezetők ítélkeztek felette, akik baloldali politikusoknak gazsuláltak. Ön gazsulált valaha?

– Gazsulált a fene! Barátaimmal – Ascher Tamással, Zsámbéki Gáborral, de másokkal is – mindig magasra értékeltük az autonómiánkat. Ami nem is olyan egyszerű. Szerencse, ész és más képességek kellenek egyes helyzetek megoldásához, hogy közben ne kelljen senki előtt hasra esni.

- Kerényi saját magát a színházi „főpapok” közé sorolja, és nehezményezi: június 15-ével megszűnik az állása az Ascher Tamás vezette Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Olvasatában ez alighanem a ballibek utánrúgása a Fidesz kétharmados győzelme miatt. Hiszen mások – önt is említi – továbbra is taníthatnak ott.

– A helyzetnek technikai oka van: Kerényi Imre osztálya végzett, nekem viszont még mindig van egy osztályom. Jövőre diplomáznak, akkor megszűnik az én állásom is. Rendben is van, hiszen mindketten túlkorosak vagyunk már a tanításhoz. Ezzel persze nem azt állítom, hogy Ascher Tamásék szerették Kerényi Imrét, ám nem érzelmi okok miatt rúgták ki.

- Ön azért szokott még beszélgetni Kerényivel?

– Néha meghívott az osztályába kurzusokat tartani. Úgy érezte: azok szakmailag helyre teszik a dolgokat. Kerényi Imrének jó érzéke van a növendékek kiválasztásához. Azt is tudta: tanítványainak egy adott időszakban rám, az én szakmai tudásomra ugyancsak szükségük van. Egyébként szinte gyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt jártunk főiskolára, közösen mentünk keresztül mindenféle bajokon, örömökön. Ami a politikai megnyilvánulásait illeti: számtalanszor elmondtam neki, hogy hülyeség, amit csinál. Nem hitte el.

- Most azt is mondja Kerényi: remélhetőleg a Fidesz-kormány „szimbolikus territórimmá” nyilvánítja majd a magyar kultúrát. Vajon ő komolyan hiszi is azt, amit hirdetni szokott?

– Makacsul hisz benne.

- Megértően mosolyog. Pedig Kerényi vehemenciája némelyek számára komikus, másoknak meg ijesztő.

– Nem kell őt szeretni. De én azt gondolom: az egyes emberek megnyilvánulásait nem lehet önmagukban szemlélni. Ha valaki ismeri Kerényi ifjúságát, neveltetését és azokat a traumákat, amelyeken a főiskolás évei alatt átesett, az árnyaltabban magyarázza az ő viselkedését. Ettől azonban még nem válik elfogadhatóvá az elfogadhatatlan.

- Két éve ön arról beszélt lapunknak: hosszú ideig létezett az országban egy hallgatag és meglehetősen megalázott tömeg, részben vallásos neveltetésű, hitű emberekből. Akikkel nagyon csúnyán bánt – „arrogáns mindentudással” – a Kádár-korban felnőtt kommunista vagy baloldali értelmiség. Előbbiekben ezért mára mérhetetlen gyűlölet alakult ki. Hozzátette: ennek a tömegnek a nagy része, a „kis értelmiségiek” a Kádár-rendszer utolsó korszakának vesztesei. Mert akkor már nem kontraszelekció működött, hanem a valóban tehetségesebb emberek kerültek helyzetbe. Így aztán kialakult egy olyan réteg, amely számára nem maradt más lehetőség az önigazolásra, mint a politikai ellenszenv.

– És ez azóta csak erősödött. Mindenesetre most a színház nyelvén túlságosan is könnyű mondanivalót találni, hol tart ez a társadalom. Azt pedig közben roppantul élvezem, hogy egyre nagyobb a szakmai biztonságom. Mind határozottabban tudom, miként kell elgondolni egy darabot, felállítani egy jelenetet, mit kell mondanom egy színésznek. Ezt illetően mintha nem öregednék, hanem fejlődnék.

- Gondolkodtam, vajon ki az a deklaráltan jobboldali színházvezető, aki tudna ma szakmailag akár külhonban is „versenyképes” színházat csinálni. Nem nagyon jutott eszembe senki. Tud segíteni?

– Nem. Bár vannak közülük, akik helyzetbe kerülve ígérték: bizonyítani fogják szakmaiságukat. Erre eddig hiába vártunk.

- Akkor hová nyúlhat az új kulturális kormányzat, ha kerülni akarja a sajátos belterjességet?

– Nem fogja zavartatni magát. Ilyen szempontból soha nem voltak különösebben igényesek.

- Arra soha nem volt példa, hogy a jobboldal meghatározó politikusai közül valaki mégiscsak megpróbált volna elbeszélgetni önnel?

– Még Orbán Viktorral is beszélgettem, amikor már elég meghatározó és jobboldali volt.

- Ki keresett kit?

– Ő volt a kezdeményező, Szita Károly, Kaposvár fideszes polgármestere pedig a közvetítő.

- Jó beszélgetés volt?

– Tesztszerű kérdéseket kaptam. Például: „Mi a véleményed Eperjes Károlyról?” Hamar lement az egész, „megbuktam” a válaszaimmal. Nem érdekeltek azok a programok, amelyekért Orbán Viktor lelkesedett.

- Ha a színházi ideájáról érdeklődik, mit felel?

– Kifejtek egy demokratikus színházkoncepciót. Erős és képességeiket már tanúsított művészek köré szabadon szerveződhetnek együttműködő művészek, hogy akaratuk szerinti színházat csináljanak. De mondom: ilyen szintekig nem jutottunk.

- Baloldalról érdeklődtek valaha politikusok színházszakmai gondolatairól?

– Nemigen. Ez persze bonyolultabb: ők tudták, ki vagyok, hiszen évtizedekig vezettem a kaposvári színházat. Ám velük sem bonyolódtunk elemző beszélgetésekbe. De hát így megy ez. Sosem titkoltam a véleményemet. Azt sem: Kaposvár jobboldali vezetői nem a választóikat, hanem önmagukat képviselik. Nyilván nemcsak Kaposvárott van így. Még mindig nem értik: ha valaki hülye a színházban, előbb-utóbb leáll az egész rendszer. Azt látom, hogy továbbra is a kulturális igénytelenség forradalma zajlik. Csak azóta már harcolni sem nagyon kell érte, mert azt is kétségtelenül megmutatták, valójában ki itt az úr. Nem tudom, hogy boldogok-e ettől.

- Mit gondol: lesz hol rendeznie, ha narancssárgába borul a színházi térkép?

– Schwajda György azt mondta nekem: amíg dolgozni tudok, Kaposvárott mindig rendezhetek egy darabot a kedvem szerint. Most is épp ezt teszem. Engem Kaposvárról kitúrni elég nehéz. A színház fennállásának kétharmad ideje a nevemhez kötődik. Van bizonyos befolyásom, tekintélyem. Nem hiszem, hogy bárki rászánná magát, hogy kinyír. Csúnya, szőrös fekete pont járna érte. Kellene hozzá minimális és valós ideológiai, politikai okot találni.

- Jól tudná érezni magát, ha olyan ember kerülne a váratlanul elhunyt Schwajda György helyébe, aki pusztán a kormányzat „ideológiai tesztjei” szerint alkalmas, szakmailag viszont értékelhetetlen?

– Az egy más kérdés. Ha valami vállalhatatlan történne, akkor egy percig sem maradnék. De most még azt sem lehet tudni, kik aspirálnak a megüresedett posztra. Méla csend van, és jókora zavar.