Kényszerleszállás

Most már csak hetente egyszer-kétszer álmodom a Malévval – mondja Leposa Attila. Harminchárom év után akasztotta szögre az uniformist, amikor tavaly februárban leállt a nemzeti légitársaság, amely a fennállásának felében a kapitány életének is része volt – talán a legfontosabb része. A XVIII. kerületben, takaros családi ház nappalijában beszélgetünk, a repülőtértől alig két kilométerre. Légvonalban – mi másban?

A kapitány gimnazistaként vadászpilóta akart lenni, ám az első teszteken kiderült, hogy bokasüllyedése van. Vitorlázógépen viszont ez nem számított, úgyhogy ’68-ban már repült.

– Anyámék borzasztóan féltettek, egy évvel később mertem csak bevallani nekik – emlékszik.

A Malévhoz ’79-ben került, és a következő 33 évben körülbelül 16 ezer órát repült.

– Elsősorban mindig magamra vigyáztam, az utasoknak ez volt a szerencséjük – nevet.

Egyszer leállt az egyik hajtómű az Alpok fölött, úgyhogy egy motorral szállt le a közeli repülőtéren.

– Nem ment könnyen, mert éjszaka volt, és esett, de nappal egy Boeinget is le lehet tenni akár egyetlen hajtómű nélkül, vitorlázva.

Máskor TU–134-essel gyakorlórepült, a fedélzeten öt friss pilótával. Nem akart kinyílni az orrfutó.

– Egy ideig rángattuk, aztán a fedélzeti baltával, amely ma is van minden gépen, méteres nyílást vágtunk a padlóba, leszereltünk a raktérben egy alumínium harmonikaajtót, amelyet összecsukva kétméteres pajszerként használtunk, és kifeszegettük a futót. Tavaly február harmadikán is munkába indult, úgy emlékszik, egy prágai útja lett volna kora reggel.

– Mondjunk Varsót, eddig mindenhol azt mondtam – javasolja a lánya, Edina.
– Én meg mindenhol Prágát – veszi vissza a szót az apa.

Arra viszont jól emlékszik: Edina hívta útközben azzal, hogy bedőlt a Malév. „Ne hülyéskedj, megyek útra” – mondta, nem hitt neki. De amikor beért a repülőtérre, a hajnali nyüzsgés helyett a döbbenettől szóhoz sem jutó kollégákkal találkozott.

– Azt mondták, ennyi volt, 11 óráig ürítsük ki a szekrényeket és az öltözőt, mert utána lezárják az épületet.
Senki sem akart hinni a fülének. Bár jó ideje beszélték, leállhat a cég, előző nap ennek még semmi jele nem volt.

Igaz, másfél évvel korábban – spórolásra hivatkozva – a Malév már leállította a hosszú távú utakat.

A nagy jettel megtett számtalan New York–Budapest- vagy éppen Budapest–Tokió-táv után Leposa Attila is akkor kényszerült átülni a 200 tonnás Boeing 767-esről a jóval kisebb, 80 személyes Dash Q400-asra. Ám február harmadikán már nem volt hová átülni.

– Nemsokára hatvankét éves leszek. Idén szeptemberig akartam folytatni, amihez akkor még másfél év hiányzott – idézi fel a kapitány. – Ez szenvedély: nem dolgozni jártunk, hanem repülni.

Dicstelen vég volt, és váratlan. Edina szerint egy pilóta harminc-negyven év repülés után tudatosan készül a búcsúra: a nyugdíj előtti években kevesebbet repül, aztán jön az utolsó járat, a menedzsment a virágcsokorral, és végül a repülőhöz vitt kopjafára akaszthatja a sapkáját. Évtizedekig ritmustalan, de sohasem szűnő nyüzsgés az élet, hajnali kelés vagy éppen fekvés, majd hirtelen rászakad a semmi.

– Ismerőseim közül az, akinek ilyen hirtelen kellett abbahagynia a repülést, belehalt – mondja rezignáltan.

Pedig neki sem lehetett könnyű: csupán nyolc hónappal a leállás előtt lett pilóta. Véletlen, hogy az apja mellé került első tisztnek. Üresedés volt, öt évet kellett rá várnia. Addig folyamatosan megújította az összes, már régen megszerzett engedélyét. Mire pilóta lett, már tizenkét éve dolgozott a Malévnál, a „földön”. Szinte minden munkakört végigjárt, készült arra, hogy apjának nyomdokaiba lépjen.

– Már régen sportrepültem, amikor megszületett, a reptéren nőtt föl – így a kapitány.

Edina járni még nem tudott, de már repült: az anyja az ölébe vette, úgy szálltak fel az apja vezette vitorlázógéppel. Tizenöt évesen ő vitte a gépet. Utoljára is együtt repülhetett az apjával. A Malév utolsó, még Budapesten lévő gépét, a HA-LQC – azaz LQ Charlie – lajstromjelűt ők vitték vissza a norvégiai Sandefjordba a lízingcégnek. Ez volt a legutolsó – ha nem is menetrendszerű – járat. Apja a kapitány, ő az első tiszt.

– Búcsúzóul csináltunk egy áthúzást Ferihegyen, egy tiszteletkört: nem volt könnyű, szorongatta az érzés a torkunkat – emlékszik vissza Leposa Attila.

Edina a fedélzetről beénekelte a rádióba az irányítóknak Charlie dalát: „Nézz, nézz az ég felé, lehet, hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhőn száll...”

Az éneklés megmaradt: Edina – aki nappal egy repülős áruszállító cégnél végez „földi” munkát – éjszakánként karaoke show-t vezet egy szórakozóhelyen. Néha ma is vitorlázórepülőre ül, ahogy az apja. De ez nem ugyanaz. A kapitány korkedvezménnyel nyugdíjba ment, leginkább horgászik, sajtot készít, vajat köpül. És vadászik, ez majdnem olyan régi hobbija, mint a repülés. Huszonöt éve járja az erdőt és a szavannát puskájával, a nappali faláról üveges tekintettel néznek ránk a trófeák. Ott egy barkás agancsú, ötmázsás szarvasbika feje is – ilyen összesen kettő van az országban. Namíbiából, illetve Tanzániából való a vörös antilop és a nagy kudu, de akad itt jávorantilop meg varacskos disznó is.

– Pénzes hobbi ez, most már nem jutnék el a nyugdíjból Dél-Afrikába.
Mehetett volna viszont Indiába, ahová pilótákat oktatni hívták a Malév bedőlése után.

– Nagyon kellettem, jó pénzt fizettek volna, de nem akartam menni – mondja.
A lányát Nigériába hívták dolgozni, de a körülmények – szögesdróttal védett szálloda, ahonnét csak fegyveres kísérettel indulhatott volna munkába – nem vonzották Edinát.

Mondják, általában is igaz, hogy csak a nagyon egzotikus helyek közül válogathattak a Malév egykori pilótái. Közülük aki tehette, nyugdíjba vonult, mások elvállalták az otthonuktól, családjuktól több ezer kilométerre lévő munkalehetőséget is. Kínába, Indiába többen is mentek, de akadnak, akik már hazajöttek: nem bírták a hőséget. Másik kolléga Szibériában talált állást, ott pedig ritkán van mínusz 50-60 foknál jobb idő. Néhány fapados légitársaság átvett pilótákat Németországba vagy Lengyelországba is, de a többieknek Dubaiban, Omanban, Katarban, Indiában, Indonéziában, Törökországban vagy Kínában ajánlottak lehetőséget. Ám a mintegy kétszáz Malév-pilóta fele nem talált szakmájának megfelelő munkát. Sokan pedig semmilyet sem. Mihez kezdjen a tanári diplomájával például az a negyven-ötven éves légiutas-kísérő, aki sohasem tanított? A fiatalabbak egy része még talán el tudott helyezkedni eredeti végzettségének megfelelően, de idősebb, többdiplomás stewardessek dolgoznak étteremben hoszteszként vagy kisközértben eladóként. A munkanélkülivé lett földi személyzetnek sem könnyebb, nem beszélve a beszállítókról.

– Láttam már tönkremenni légitársaságot, nem így intézték – értetlenkedik Leposa Attila.
A Sabena belga nemzeti légitársaság csődje után két hónappal már új cég működött. Svájcban még ennyit sem vártak.

– Amikor a Swissair bedőlt, éjfél előtt swissair hívójellel, utána swiss-szel mentek a gépek, az utasok észre sem vették a változást, a jegyük érvényes volt az új légitársaságra. Az átállást jól előkészítették: a bedőlő cégben hagyták az adósságot, és indult is az új – magyarázza.

Hogy ezt miért nem lehetett megtenni a Malévvel? Leposa kapitány nem tudja. De az osztrákok tapsolnak, mert 30-40 százalékkal nőtt a forgalmuk.

A fapadosok is kihasználják a helyzetet: az egyik cég Budapest–Stockholm-járatot hirdet, de valójában a svéd fővárostól 120 kilométerre száll le. Egy – a Malévval korábban mindössze kétórás – Manchester–Budapest-táv amszterdami átszállással 10-11 órás út.
Reméli, ha a szocialisták nemrég megígérték, hogy kormányra kerülve újraindítják a Malévot, talán rájuk licitálva előbb megteszi ezt a Fidesz. Az a családtagokkal, beszállítókkal együtt 30-40 ezer szavazatot is hozhat.

– Most viszont senki nem voksolna a Fideszre, mert ők azok, akik hagyták bedőlni a céget – mondja a kapitány, akinek a miértre is van ötlete.

Pletykálják: azért hagyták csődbe zuhanni a Malévot, hogy a 30-40 százalékos forgalomcsökkenés miatt a kormány nyomott áron vásárolhassa vissza a reptér üzemeltetését, ami jó biznisz. Addig marad a vitorlázórepülés. De csak addig.

– Ha holnap újraindulna a Malév, már akasztanám is le a sapkát a fogasról, és mennék – állítja a kapitány.

És nincs egyedül.

Az utolsó landolás: