Káderkeltető

Az elitcsere viharosan zajlott. A politika főszereplői is alulról jöttek. Az apa kiugrott katolikus pap, az anya mosónő (Óvári Miklós), az apa falusi csizmadia, a fia miniszterelnök (Kállai Gyula), a felmenő kútásó, a leszármazott nagykövet (Szipka József), az apa, a görög katolikus kántortanító öngyilkos lett, a gyerek államminiszter és KB-titkár (Marosán György), az apa kocsis, az anya zálogházi tisztviselő, az utód a Minisztertanács elnökhelyettese (Aczél György). A szociokulturális háttér nyilvánvalóan nem lehetett másmilyen, csak hátrányosan hézagos.

De akadt példa nemcsak a generációk elmozdulására, hanem egyetlen személy életútján belül is óriási ugrásra. Láthatjuk, miképpen lett kárpitosból egy moszkvai kitérő után a Magyar Tudományos Akadémia tagja valaki, Kossuth- és állami díjas, rektor, főszerkesztő (például Nemes Dezső). Olyanok ezek a karriertörténetek, hogy Balzac és Stendhal, Rastignac és Julien Sorel nem hinne a szemének. (Sokszor a hazai kortársak is így jártak.) Ha amerikai film készülne e meredeken emelkedő életpályákról, alighanem hitetlenkednénk és Hollywood képtelen fantazmagóriáit szidnánk.

Ugyanakkor ez a politikai lift sem csak felfelé járt, ki volt téve üzemzavaroknak, megrázkódtatásoknak is. Balázsi Béla ávós alezredes elbocsátása után zöldséget árult a csarnokban, elsüllyedt. Dékán Istvánt, Rákosi unokahúgának férjét 1950-ben leváltották, majd ismét aktiválták, vezérőrnagy lett, és belügyminiszter-helyettes, 1962-ben viszont kizárták a pártból. Farkas Vladimir államvédelmi alezredes már ’56 nyarán erre a sorsra jutott, sőt börtönbe is került. Papp János Veszprém megyei első titkár, korábban belügyminiszter 1994-ben, a rendszerváltás sokkjában öngyilkos lett, vadászfegyverével előtte lelővén feleségét is. Az övéi által agyonvert Szücs Ernő ezredes, Rajk fő kihallgatója a KGB első számú ügynöke volt hazánkban, aki Gerendás fedőnéven jelentgetett Moszkvának Rákosi elvtárs viselt dolgairól is. Megölésére „népünk atyja”, „a bölcs vezér” személyesen adott parancsot.

A hálózat többszintes, igen komplikált szerkezetű, bonyolult szereposztású volt. Agócs István államvédelmi ezredes „lengyel származású felesége is szovjet hírszerző tiszt volt, és egyidejűleg a magyar állambiztonság D-27-es kódszámú szigorúan titkos tisztje”. Tömpe András vezérőrnagy korábban a szovjet felderítés latin-amerikai rezidense, akinek ottani tevékenységéről máig alig tudunk valami biztosat azon kívül, hogy sok nyelven beszélt (angolul, németül, franciául, spanyolul, oroszul), és valódi szakembernek tartották. A diplomáciai beosztásokkal fedett Rácz Pál is szinte túlképzettnek számított a román, francia, spanyol és angol felsőfokú nyelvvizsgájával.

A rendszer totális volt: még a kívülállókat is beszippantotta. Van abban jócskán groteszkség, hogy az állambiztonsági szolgálat titkos megbízottja Jászszentandráson 1979-ben a falu plébánosa (!), aki igyekszik magát hasznossá tenni, hogy egy névtelen levél szerzőjének a nyomára jöhessen a hatóság. (Igaz, nincs ebben egyedül: a katolikus püspökök kétharmada, az érsekek nyolcvan százaléka hálózati személy volt. Több olyan „lelkiatyáról” is tudunk, aki a gyónási titkokat árulta az operatív elhárításnak. És persze a magyar értelmiség is szolgált: Passuth László író kémelhárítóként, Szakács Miklós színész kettős ügynökként, a bankár Bácskai Tamás szimpla besúgóként, az irodalomtörténész Nagy Péter professzor provokátorként.)

Ügynökből, informátorból, titkos megbízottból, titkos munkatársból 1950 és 1990 között volt vagy kétszázezer. Telt belőlük rendőrre, katonára, miniszterre, diplomatára, püspökre, nagykövetre, pártmunkásra, hírszerzőre, szigorúan titkos tisztre.

Ugyanakkor ez a félelmetes tömeg elég rossz hatásfokkal szolgálta a szocializmus építésének ügyét. Az először 1985 októberében feltűnő, „Ellenzék” aláírású, gyerekjátékszámba menő guminyomdával előállított röpcédulákat a rendszerváltásig ambiciózusan nyomozzák (még rendőrkutyák bevetésével is). 127 személyt vonnak szoros operatív ellenőrzés alá, a megfigyelésben részt vevő tiszteknek egyedül 1987-ben hatszáz (!) szabadnapot biztosítanak a túlórázás fejében, s az önkéntes rendőrök 220 ezer forintot kapnak élelmezési költség és közlekedési hozzájárulás címén. Hasztalan. A nyomozati dossziék 1989 szeptemberében irattárba kerülnek. Még éppen idejében...

Van abban is valami röhejes, hogy amikor 1981 augusztusában valaki Mátészalkán felírja a Lenin-szobor talapzatára, hogy „Hüje volt”, a szervek szinte a személyes megtámadtatás mérgével reagálnak. Jön írásszakértő, nyomolvasó, munkásőr, leskelődő Ifjú Gárda, speciális titkosszolgák hada. A bizalmas nyomozás során számos gyanúsítottól vesznek írásmintát, több mint két tucat személyt vizsgálnak, végül majd egyesztendei aktív felderítés után ez a dosszié is irattárba kerül. A kisszerűség és a személyes tragédiák szörnyű katyvaszában könyékig kotorászunk a titkosban, ahol efféle jelentések járták: „Lóránd György elvtársat a megbízható elvtársak körében úgy ismerik, mint teljesen megbízható elvtársat.” Ez alighanem így is lehetett, mert a harmincéves L. Gy. főhadnagyról tudható, hogy 1956 októberében tűzharcban esett el.

A hálózat túlélte...