Jöhet a sztrájk!

– Bojkottról beszélt, majd mégis elfogadta a meghívást a köznevelési kerekasztalhoz. Gondolom, nem mérlegelt.

– De! Mégpedig hosszasan. És rosszul döntöttem. A PDSZ először Hoffmann Rózsának javasolta annak idején, hogy a közoktatás bajait kerekasztalnál vitassuk meg. Az államtitkárság akkor válaszra sem méltatott minket.

– Utána sem igazán.

– A kormány hat éve alatt egyszer sem figyelt a tanárokra. Pedig számos iskolaigazgató elmondta az alapvető gondjaikat, és mi, szakszervezeti vezetők is. Többször írtunk levelet, próbáltunk személyes találkozót kérni. Természetes, hogy örültem: hat év után végre szóba állnak velünk.

– De eleinte mégis bojkottálni akarta a kerekasztalt.

– Igen, mert a meghívottak listájáról hiányoztak a közoktatás legfontosabb szereplői. Például azok a civilszervezetek, amelyekkel – kormányzati figyelem híján – saját civil kerekasztalt alapítottunk. Nem tartottam véglegesnek akkor sem a bojkottot, csak azt gondoltam: addig nem szabad helyet foglalni a kerekasztalnál, amíg nem teljes a lista. Aztán váratlanul a PDSZ is kapott meghívót. Felsoroltak benne olyan napirendi témákat, amelyeket a miniszterhez címzett korábbi leveleinkben mi vetettünk fel. Úgy tűnt: komolyan vesznek minket.

– Tévedett.

– Tévedtem. Optimistábban álltam a dologhoz, mint kellett volna. Ennek felismerése és beismerése elemi emberi kötelesség.

– Voltaképpen mire számított? Önök ugyanis rendszerszintű változást akarnak, a kormány azonban hangoztatja: a központosítás így jó, ahogy van, legfeljebb „kozmetikáznak”. Orbán Viktor szerint jó irányba halad az oktatás. Balog Zoltán nyilatkozataiból is kiderül: igaz, túltolták a biciklit, de nem fordulnak vissza, csak kicsit lassítanak.

– A döntéshozók előbb-utóbb még a legsűrűbb hatalmi ködben is felismerik, hogy a saját érdekeik és az ország érdekei egybecsengenek.

– Eddig azért nem igazán jött be ez az optimizmusa.

– Csakhogy míg pár hónappal ezelőtt a kormány csupán néhány kekeckedő, izgága tanár egyéni akciójának tartotta a tiltakozásokat, mostanra rájöttek: mindenkit érint az ügy.

– Szerintem a kormányzati kommunikációból nem az derül ki, hogy bármire is rájöttek volna. Lázár János továbbra is azt sulykolja: önök csak balhéznak, és ők, a kormány részéről kegyet gyakorolnak, hogy önök ezt egyáltalán megtehetik. Orbán Viktor szerint pedig háttérhatalmak állnak önök mögött.

– De ez csupán a felszín. Beszélgettem a kormányhoz közel álló oktatásügyi szakemberekkel. Elmondták: már vezető politikai körökben is tudják, mennyire nagy a baj. Nem véletlenül mutatnak tárgyalási hajlandóságot. A kerekasztal ülésén megkérdeztem a minisztert: ezen a fórumon megvitathatjuk-e a rendszerszintű változtatások, például az államosítás és a tankönyvprobléma kérdéseit? A miniszter azt felelte: igen. Ezért is mondom: örülök, hogy ennyi éven át tartó elutasítás után végre mindenről tudtunk beszélni. De ez nem a hurráoptimizmusom, ne értse félre.

– Beszélgettem elégedetlen tanárokkal, kritikus oktatási szakértőkkel. Bírálatuk dacára azt is mondják: mivel tanszer- és forráshiány 2010 előtt is volt az iskolákban, eleinte azt gondolták, valamilyen mértékű központosítással ezek a problémák orvosolhatók. Ön szerint is lehetett volna akár működőképes, „jó centralizációt” bevezetni az oktatásban?

– Egy friss tanulmányban olvastam: bár a rendszerváltás óta egyre jobb volt a magyar közoktatás, 2008-ban a fejlődés megbicsaklott. De még ekkor is a jól működő rendszerek között tartották számon a miénket. Mára a legrosszabbak közt van. Már 2008-ban is alulfizetettek voltak a tanárok, illetve gondok akadtak az önkormányzati fenntartással is. Igaz, nem mindenhol. Budapest gazdagabb kerületeiben, nagyvárosokban és megyeszékhelyeken nem voltak anyagi problémái az önkormányzatoknak. A leszakadó régiók településein állítólag arra is volt példa, hogy a falu vagy város vezetése hitelt vett fel a tanárok bérének kifizetésére. Most a központosítással – cinikusan szólva – kiegyenlítődtek a feltételek: már a korábban gazdagabb iskolákban is fenntartási gondok vannak. Az egyentankönyv is a túlzott központosítás következménye. Nem várható el, hogy a különböző hátterű, érdeklődési körű és képességű diákok az ország minden pontján azonos ütemben sajátítsák el ugyanazt a tananyagot. A magyarországihoz hasonló mértékű állami beavatkozás talán csak Ghánában van – ám ott indokolt. Nálunk nem.

– Nemrég nyilatkozott az egyik tévécsatornának egy tanárnő, aki huszonegy év munka után úgy döntött: elhagyja a pályát. Azt mondta, nagyon sok kormányzati intézkedést, „átszabást” átélt már a pályája során, de mindig megtalálta a jó oldalát a változtatásoknak. A Klik-rendszert viszont csakis rossznak látja, és nem tud tovább ilyen körülmények közt dolgozni. Egyre több ilyen történetet hallani.

– Aki huszonegy éve van a pályán, az a fiatal felnőtt éveit már szabad világban töltötte. Magyarországon ma pszeudodemokrácia van: megvannak a demokráciának a díszletei, de a döntéshozatal egyetlen kézben van. És ezt nagyon jól érzik a tanárok is. Ma már nem értelmiségiként, hanem inkább napszámosként tekintenek ránk, pedagógusokra. Aki huszonegy éve tanít, az nyilvánvalóan elhivatottságból dolgozott mindeddig – de biztosan nem a magas fizetésért. És ezek az emberek most elhagyják a pályát, rosszabb esetben az országot is. Ráadásul manapság aki csak teheti, magániskolába íratja a gyerekét, hogy megkerülje a rendszert. Vagy külföldre viszi. A nyugati határnál sok család már általános iskolába is Ausztriában járatja a gyerekét. Ezek a fiatalok a tanulmányaik elvégzése után külföldön vállalnak munkát. Felmérések szerint az itthon tanulók 67 százaléka is ezt tervezi. Erre mondtam, hogy a kormánynak be kell látnia: mindannyiunk érdeke az érdemi változtatás.

– De hogyan tovább? Esetleg addig folytatják az utcai demonstrációkat, amíg ezt nem sikerül beláttatni?

– A problémákat kizárólag tárgyalóasztal mellett lehet rendezni.

– És ha nem sikerül?

– Tény: az érdemi tárgyalás sajnos csak demonstrációval kényszeríthető ki. Még tavaly alakítottunk akciószövetséget Varga Andreával, az Autonóm Területi Szakszervezetek elnökével és Sándor Máriával, aki az egészségügyi dolgozókat képviseli. A szociális ágazat, az egészségügy és az oktatás az Emmi mostohagyerekei, ezért is fogtunk össze. Ha ők kezdeményeznek megmozdulást, szolidaritásból a pedagógusok is velük tartanak. Sok minden máson is múlik a folytatás. Például a civil és a kormányzati egyeztetések eredményeitől.

– Ha tárgyalóasztalnál nem érnek el eredményt, lehet sztrájk?

– A tanárok ódzkodnak a munkabeszüntetéstől, mondván: a gyerekek érdeke az első, tanítani kell őket. De most odáig jutott az elkeseredés és az elszántság, hogy teljes az egyetértés: ha nincs más megoldás, jöhet a sztrájk. És úgy tűnik, a szülők is mellénk állnak, azért, mert tényleg a gyerek érdeke az első.