Jelenünk jövője

Vallomással kell kezdenem. Könnyű volt megjósolnom egy éve, hogy Angela Merkelt újraválasztják, de nem számítottam arra, hogy koalíciós partnert kell cserélnie, s összeállnia (nem először) a szocdemekkel. Számítottam viszont arra, hogy Izrael és a palesztinok párbeszéde sehogy sem jut ki a zsákutcából. Eltaláltam, hogy Obama elnök és elszánt republikánus ellenfelei között végül is „lefojtott kompromisszumok” születnek. Jogosak voltak a kétségeim azzal kapcsolatban, hogy Izrael lebombázza-e az iráni atomlétesítményeket, viszont föl sem merült bennem, hogy az iráni politika Róhani elnök megválasztásával meglepően mérsékelt fordulatot vesz. Mint mindenki más, én sem láttam előre a Snowden-affért, de azt sem, hogy Bassár Aszad szíriai elnököt az ellenzék sehogy se tudja kiütni a nyergéből. És nem szerepelt a jóslataim között, hogy az egyiptomi tábornoki kar megpuccsolja az ország demokratikusan választott elnökét, Mohamed Morszit.

A 2014-re szóló jövendöléseimet a biztos tippekkel kezdem. Angela Merkel rendet fog tartani a „konyhájában” – annak idején Golda Meir izraeli kormányát nevezték „konyhakabinetnek” –, még ha az tele lesz is szocdemekkel. A német politika centrista kompromisszumokról fog szólni, ahol Merkelnek lesz azért néhány problémája, akár a saját pártjában is, de ő ezeket megszokta, és leszereli. Ha nagyon szerény mértékben is, de a hatalmas német gazdaság növekszik (exportteljesítménye még mindig kiugró), és jelentős plusz, hogy a segélypénzeire kevesebben és kisebb mértékben fognak áhítozni, mint tavaly. Jobb az eurós környezet állapota is, kivált ami a déli országokat – Franciaország, Olaszország, Spanyolország – illeti; euróválságról egyre kevesebbet lehet majd hallani. Noha nem „eurós”, Merkelt nyilván elégedettséggel tölti el Nagy-Britannia meglepő ütemű talpraállása, gyors növekedése (igaz, alacsony bázisról), már csak azért is, mert a brit gazdaság leépülése voltaképp iránytűje volt annak, merre tart kontinensünk gazdasága.

És ha már német gazdaság. Nyugtázni kell, hogy a német autóipar zászlóshajói iránti kereslet egyáltalán nem látszik csökkenni, ami Magyarországra, az Orbán-kormányra nézve nagyon jó hír, végtére is mi – tetszik, nem tetszik – a Mercedes és az Audi „túszai” vagyunk. Exportjukat saját exportunknak tekintjük, amiből annyi igaz, hogy teljesítményük nemcsak a magyar kereskedelmi mérlegben, hanem – sőt sokkal inkább – az állami bevételekben (adók, járulékok, áfa, foglalkoztatás) csapódik le. Annál nagyobb átkot, mint hogy e luxuskategóriájú gépkocsik iránti globális kereslet zsugorodni kezd, magyar szempontból el sem lehet képzelni. De ennek, mint említettem, semmi jele.

Talpra állt az Egyesült Államok is. De még mennyire. Igaz, majdnem négy évbe tellett, hogy az elemzők kimondják: az amerikai cégek 2014-ben – olykor jelentős állami segítséggel, ami Obama érdeme – megint uralni fogják (éspedig kétharmadban) az ötvenes toplistát, tovább csökken a munkanélküliség, javul a vásárlói index, magához tér a lakáspiac stb. A politikát viszont az fogja izgalmassá tenni, hogy novemberben majd félidős kongresszusi választások lesznek, amikor is az elnök republikánus ellenfelei a képviselőház után megkísérlik majd – reményteljes helyzetből indulva – a szenátust is hatalmukba keríteni; egyszóval Obama számíthat rá, hogy ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Ami egyáltalán nem jelenti, hogy veszélybe kerül a Fehér Ház, de ha bejön a republikánus számítás, Obama kínlódások tömegére számíthat. Gyerek, aki azt gondolja, hogy a politikai ellenfelek hálásak lesznek neki azért a fordulatért, amely a gazdaságban bekövetkezett. Azt az üzleti élet szereplőinek tulajdonítják, kivált annak a valóban eminens teljesítménynek, amit az amerikai tulajdonú cégek akár az internet, akár a közösségi platformok világában, tágabb megközelítésben: az informatikában felmutatnak.

Amúgy Amerikában hagyomány, hogy a második ciklusban a hivatalban levő elnökök iránti belső rokonszenv csökken – de éppen ez ad nekik lehetőséget és erőt arra, hogy a befuccsolt vagy népszerűtlen hazai reformok felől (Obama is büszkélkedhet pár ilyennel) pillantásukat a külpolitika felé fordítsák, és erőteljesebben politizáljanak, mint az első ciklusban. A tavalyi év végének nagy meglepetése volt, hogy Obama komoly gesztust tett a harmincnégy éve ellenségnek, sőt közellenségnek tekintett iráni papi rezsimnek – igaz, csak azután, hogy az késznek mutatkozott a fegyverfokozatú urániumdúsítás beszüntetésére. A folyó év legizgalmasabb játszmájának tűnik, hogy Irán ígérete ígéret marad-e, avagy Obama babérkoszorút helyezhet tulajdon fejére. Mindenesetre az izraeliek nem szűnnek meg győzködni őt arról, hogy Irán új, mérsékelt elnöke csak báránybőrbe bújt farkas, és a perzsa birodalom egyáltalán nem mondott le az atomfegyverről. Az amerikai elnök egyfajta szerencsejátékot űz: tétjét egyelőre az alkura helyezi, és elfogadja, hogy (Izrael akaratával ellentétben) Irán folytathassa a békés célú – tehát atomerőművi – urándúsítást.

Tennék még három sasszét a 2014-re várható gazdasági teljesítmények felé. Az első: Afrika feljövőben van. Lesz legalább öt olyan – vagy jelentős olaj-, vagy jelentős érckészletekkel rendelkező – fekete-afrikai ország (Dél-Szudán, Sierra Leone, Csád, Nigéria, Ghána), amelyik nemzeti jövedelmének gyarapodásában jelentősen felül fogja múlni Kínát. Ne legyen tévedés: ezek az ország GDP-jében (akár egy főre számolva is) csak a töredékét produkálják annak, amit a listavezető, de nem mellékes, hogy a 180 millió ember lakta Nigéria hamarosan a kontinens legerősebb gazdasági hatalma lesz, felülmúlva Dél-Afrikát is. Erős jelzések érkezhetnek arról, hogy reménytelennek, kilátástalannak gondolt országokban mekkora potenciál rejtőzik.

Második megjegyzés. 2009-ben, a válság tetőpontján, amikor Kínát leszámítva mindenki szenvedett, terjedni kezdett az a meggyőződés – tettek is követték –, hogy a kínai „államkapitalizmus” sikeresebb forma, mint a valódi kapitalizmus. Ám ahogyan múltak az évek, és Amerika meg Európa talpra állt, eljött a megvilágosodás: az állam nem irányítja a piaci folyamatokat, hanem egyszerűen, sőt torzító módon „beavatkozik”, ami óriási különbség. A vége nem feltétlenül rossz, de kockázatokkal terhelt. Jobb előbb szabadulni tőle, mint később.

Ide jön a harmadik megjegyzés. Nem hinném, hogy az államosítás (visszaállamosítás) szédületében élő magyar kormány a maga szüntelen, kényszeres beavatkozásaival egy modern mintát követne. Inkább azt hiszem, hogy egy – bár létező – ódivatnak hódol. Vonzalma a kínai modell iránt – amelyet persze nem képes követni, mert tervezésben is, végrehajtásban is következetlen, gyönge – évekre visszanézve érthető, de ha Orbán okos volna, látná, hogy Kínában még az állam is visszaszorul. Azzal pedig végképp nevetségessé teszi magát, hogy Kelet-Közép-Európát, ha nem épp a visszaállamosított Magyarországot, megteszi az európai gazdasági fejlődés motorjának, amit egyetlen szám sem támaszt alá. A visegrádi klub legfejlettebbje, Csehország állandó mínuszban van, Lengyelország visszahullott a „futottak még” közé, Szlovákia gazdasága kicsisége és kitettsége folytán éppoly jelentéktelen, mint a mienk, Románia és Bulgária olyan belső válságokkal küszködik, amelyek a gazdaságra nézve semmi jót nem ígérnek. Hát akkor ki? Ukrajna talán, amely nem hogy válságos állapotban van, hanem éppen most csúszik bele az orosz medve torkába? Komolytalan az egész.

P. S. Az unió nagyon nem szeretné, ha Putyin ellenuniót szervezne, ám ebben, amelyet „Eurázsiai Szövetségnek” neveznek – Ukrajnával mint a kritikus tömeggel, két csábítónak a „menyasszonyával” –, az oroszok állnak nyerésre, az unió vesztésre. Hamarosan meglátjuk: ki az erősebb.