Janika karácsonya

Homleszújságot szorongat egy nő. Magasan tartja, hátha vesz tőle valaki, vagy megszánja egy átkozott százassal, ami csak arra elég, hogy ismét áltathassa magát: estére talán összejön ételre meg kannás borra. Mozdulatlan, akár egy pantomimművész. Meredten néz maga elé, aztán pergamenszerű bőrét pókhálósra futja a mosoly.

Szakállas, nagydarab férfi kacsázik le a lépcsőn. Kopott ruháját még nem szakította el az utca. Kezében műanyag kóláspalack, sárga löttyel. Már messziről hallani, bolondozik:
– Erika, jól vagy? Nagyobb már a hasad, mint a melled! – vigyorog a durvasághoz a férfi.

Huncut kacsintással kapja ölbe az újságos nőt. Az hol zsörtölődve, hol fruskásan ellenkezik, miközben a férfi forog vele: körbe és körbe. Erika kuncog, mint egy meglepett kisgyerek. A szakállas megunja a játékot, és az utcazenészhez szalad. Az alacsony férfi hátát a falnak vetve áll: szemüveges, rajta térdig érő kabát, baseballsapka, kezében gitár.

Janikának hívják. Negyvenhét éves, Vígh János a becsületes neve, mégis mint egy kisgyermek mutatkozik be mindenkinek.

– Melyik a kedvenc dalod? – pajtáskodik vele a szakállas.
– A micimackós – válaszolja félszegen Janika, nehezen, dadogva szakadnak ki belőle a szavak.
– Akkor azt játszd el nekem! – rendel a szakállas.
Persze pénzt nem ad hozzá, neki sincs.

És Janika boldogan játszik. Saját nótákat. Ha énekel, nem dadog, nem hamiskás a hangja: „Valahol a zöld erdő mélyén élt egy mackó, nem volt barátja, elfogadtam barátomnak.”

Döcög a vers, valahogy mégis passzol a három akkordhoz. Janika belefeledkezik a zenébe, nincs is ott a huzatos aluljáróban: „legyőzhetetlen királyfiként” most éppen az „Óperenciás-tengeren is túl sárkányokkal harcol”, és barátjára, a Miki egérre vár.

Olykor csörren a földön a járókelők aprója, de inkább nem.

Beszélni szeretnék vele.

– Van pénzed? – kérdezi félszegen.
Hiszen nem keres semmit, ha velem diskurál.

– Időm több van – válaszolom, de előkotrok neki néhány százast.
Örül, ám kissé csalódott, többre számított.

– Semmire sem elég, amit itt keresek. Jó esetben ezerötszáz jön össze egy nap. Nem vesznek fel sehova. Ha elmondom, hány éves vagyok, azt mondják: köszönjük, viszlát! Alkalmi munkákból élek. Még az a szerencse, hogy egy haver megszánt, és fizeti helyettem a munkásszállót. Még sincs igazi barátom, csak a dalaim azok – keserű Janika.

A Nógrád megyei Kállón nőtt fel. Hárman testvérek. Nem tartja velük a kapcsolatot. Azt sem tudja, merre vitte őket a jó sorsuk. Anyja háztartásbeli, apja gyárban dolgozott, de inkább ivott. Szegények voltak, állandó veszekedésben és félelemben telt a gyerekkora. Sok zenekar megfordult a helyi művelődési házban, Janika tátott szájjal hallgatta őket. Szerzett egy akkordfüzetet, zenélni akart. Apja egyik tiszta pillanatában vett neki egy gitárt. Egyedül tanult meg játszani rajta.

A suli után ki akart törni a szegénységből: Zalaegerszegen kertészdiplomát szerzett, később soha nem tudott a szakmájában dolgozni. Hol textilfestőgyárban pingálta az ágyneműre a virágmintát, hol gumiüzemben készítette a kerekekre valót. Legutóbb meg a Ford-gyárban kábeleket kötegelt. Egyszer bekopogott egy budai iskolaigazgatóhoz, hogy játszana a diákoknak. Előadta a direktornak a repertoárt. Zöld utat meg húszezer forintot kapott. A gyerekek imádták. Akkor döntötte el, hogy csak mesedalokat fog játszani. A saját gyerekei is azokat követelték tőle.

Nyugdíjas férfi csoszog mellé. Nyakán vastagra hízott a golyva. Cekkerében a soványka ebédrevaló.

– Tudod, melyik a nótám?
– Tudom – bólint a zenész.
Ajándék most a felnőtt-dal. „Szemedben könnyek, haragszol rám, hogy el kell menjek, nem az én hibám” – kezd bele a gitár, és rögtön bepárásodik a nyugdíjas szemüvege. Mégis mintha csak Janikáról szólna a Neoton-szám. A műanyag, giccses versszakok passzolnak az életéhez.

A gitáros Pesten ismerkedett meg a feleségével. Szégyenlősen vallja be: leszólította az utcán.

– Gyönyörű nő. Írtam hozzá egy dalt.
– Eljátszod?
– „Megszólítom, vállát vonva néz rám, gyere már, gyere már, szerelmet akarok én!” – énekli.

Összeházasodtak, született két szép gyermekük, egyikük most tizenhét, a másik hétéves. Felesége az önkormányzatnál dolgozott, Janika százezret is megkeresett az autógyárban. Jól éltek. Karácsonykor a nagylánnyal „öltöztették fel” a fát.

– Boldog voltam – mondja.
– És elpuskáztad?
– El.
És játssza a dalt:
– „Kiszáradt torkom, és ég a szám, utolsó csókunk, gondolj majd rám.”
Állása megszűnt, az anyós törökszentmiklósi házában élt a családjával. De nem jött ki feleségének az anyjával, és tavaly otthagyta az asszonyát és a gyerekeit.

– A drágámmal – így szólítom őt még most is – bánkódunk egymás után. Havonta egyszer azért találkozunk – sóhajt.
– Miért nem mész haza, Janika?
– Nem lehet. Levélben elküldtem az ajándékokat a gyerekeknek: egy nyakláncot meg egy karkötőt. Bóvli, de csak erre futotta – tárja szét a kezét.
Hiába: a büszkeség itt tartja.

– Akkor nem lesz karácsonyod az idén!
– Nem. Sokat sírok, de ha lejövök ide zenélni, megnyugszom. Nemrég olvastam a kungfus Bruce Lee életéről szóló könyvet. Ő olyan ember volt, akit senki sem tudott utánozni, senki sem tudott legyőzni.
– Ilyen akarsz lenni, Janika?
– Csak ne pusztuljak éhen!

– Kérsz egy kis bort? – lóbálja előttem a műanyag palackját a szakállas. Nemet intek. – Retkes vagyok? Szagolj meg! – csattan fel méltatlankodva.
– Nem vagy az!
– Akkor? Janika, legalább te igyál! Nem szégyen! Ezt az életet csak így lehet kibírni – húz egyet a sárga löttyből.
– Nem bírom az italt – csóválja fejét a zenész.
– Menj haza, Janika! Várnak rád! – búcsúzom tőle.
Legyint, keserűen mosolyog.

– Talán. Legyél jó! – dadog.
Hideg az aluljáró. Fent már szortírozzák a karácsonyfákat: van, amelyik hanyatt fekszik, egy másik hálóban, a harmadik vastalpon áll. Ám Janikához még az illatuk sem ér el, lent csak kannásbor-szagot, kukafüstöt, szatyros nyugdíjasokat és csavargó, lakótelepi gyerekeket hoz-visz az ünnepi kereszthuzat.

Felfelé a lépcsőn még hallom, ahogy ismét belekezd:
– „Találkoztam egy oroszlánnal, hiszi a piszi, aki elhiszi.”