Imádom ezt a terhet – Pesti önkéntesek Csabiért, Marciért és a többiekért
– Fruzsiii! Hadd üljek előre!
– Na gyere!
Marci gyorsan előremászik a kisbuszban. Gúnyos vigyorral néz hátra, Rebekára és Csabira – nekik már nem jut hely az anyósülésen. A tanodába tartunk, csak egy kicsit kacskaringósan, mert Benkő Fruzsinának három faluból (Hernádszentandrás, Pere, Ináncs) kell összeverbuválnia a csapatot. Szombat van, a tízórás sávba szedjük össze a roma gyerekeket, akkor kezdődnek a személyre szabott fejlesztő foglalkozások a hernádszentandrási tanodában. Eddig hárman szálltak be a kisbuszba, a fiúk hatodikosok, Rebeka ötödikbe jár. Csabi és Marci nagy focidrukkerek, mindketten Barca-rajongók, imádják Messit, de Csabi igazi kedvence Ronaldinho.
– De hát már tíz éve otthagyta a Barcelonát.
– Tévében nem láttam, a YouTube-on szoktam nézni.
Errefelé minden gyerek nagy videófogyasztó, nagyjából ugyanazt is nézik. Leginkább youtubereket, főleg Dancsót meg Geryt. Meg az AK 26-ot. A Messengert gyakran használják, a Facebookot nem. Viszont folyton játszanak. Valamilyen kütyüje mindenkinek van: egy használt, elavult okostelefon vagy régi asztali gép. Nem futnak rajtuk rendesen a játékprogramok. Marci büszkén újságolja, nyáron kap egy új gépet. Nem lesz vadonatúj, de erősebb, gyorsabb.
– Mivel játszol a leggyakrabban?
– Cségóval.
– Mivel?
– Cségóval. Ilyen lövöldözős játék.
Rákeresek a neten. Valójában CS GO (Counter-Strike: Global Offensive) a neve. Tényleg sokat gyilkolásznak benne. Marci viszont kifejezetten visszafogott, halk és udvarias. Csak a szeme csillogása jelzi, hogy tud csibész is lenni. Hiába kérdezem, mi szeretne lenni, csak a vállát vonogatja. Van két nővére, a nagyobbik középiskolás, de még ő sem tudja, mi lesz belőle. Talán műkörmös.
Félórával később Marciék már a tanodában ülnek. Külön asztaloknál, mellettük egy-egy felnőtt önkéntes. Csabi éppen sakkozik Martinnal, Rebeka nyelvi-logikai játékot játszik Dáviddal, Marci pedig angolozik Tamással. Minden mozzanat tervszerű, előre kiszámított.
– A gyerekek személyre szabott fejlesztést kapnak – mondja Benkő Fruzsina, az Indahouse program vezetője, miközben erőteljes mozdulatokkal sikálja a kisbusz szélvédőjét egy felmosórúddal. Már alig lehetett kilátni a rengeteg bogártetemtől. – Minden hétvége után a gyerekek mentorai értékelik, hogy ki miben fejlődött, miben maradt le, és a következő heti foglalkozást ez alapján állítják össze. Az egyéni foglalkozás egyórás, után következik egy félórás közös játék. Aztán hazafuvarozom a tízórás sávot, és hozom a következő turnust. Ez így megy egész hétvégén.
És így megy már négy éve. Akkor bukkant fel a környéken Benkő Fruzsina. Csepelen nőtt fel, az általános iskolája tele volt roma gyerekekkel, de mivel ez volt számára a természetes, semmit nem érzékelt abból, hogy cigány osztálytársainak speciális problémái lennének a származásuk miatt. Erre csak az egyetemen döbbent rá, ahol szociális munkás szakon diplomázott. Először arra gondolt, hogy alapos kutatómunkával olyan felzárkóztató programokat dolgoz ki, amelyekkel felszámolható a hátrányos helyzetük, csökkenthető a lemaradásuk. Aztán rájött, hogy kutatásokkal, programokkal már tele a padlás.
– Nem értettem: ha tudjuk, mit kell csinálni, miért nem tesszük? Miért nem végzi el az állam a feladatát, és ha mégis ad pénzt, az miért nem hatékony? Körbenéztem az országban, és azt láttam, csak a helyi civil kezdeményezések életképesek. Láttam, mire jutott L. Ritók Nóra Berettyóújfalu környékén vagy Bódis Kriszta az ózdi Hétes telepen vagy a BAGázs Bagon. Úgy éreztem, ha hatékony és sikeres szeretnék lenni, akkor a nulláról kell felépíteni valahol egy helyi projektet. Szakemberek ajánlották, hogy az Encs-környéki falvakban próbálkozzak – mondja Benkő Fruzsina.
És akkor bekopogtatott a Hernád-menti falvak polgármestereihez. Próbálja meg, mondta neki a perei polgármester, és ingyen használatba adta a hétvégi foglalkozásokra a régi iskolaépület egy részét. A kezdetben kiváló viszony azonban három év alatt megromlott. Ahogy az Abcúg tavaly megírta, a polgármesternek egy idő után nem tetszett, hogy a budapestiek „rátelepedtek” a falura, és mindenhol hátrányos helyzetűnek titulálták Perét, holott a községben 110 százalékos a foglalkoztatottság, mert más településekről is odajárnak közmunkára. Az Indahouse ősszel átköltözött a szomszédos Hernádszentandrásra. Most albérletben vannak, az önkormányzat ingyen adja a helyet a közösségi házban. A lakhatási probléma az év végére megszűnhet, ugyanis a falu központjában már épül az alapítvány vendégháza. 25 millió forintos fejlesztés, eddig tízmillió gyűlt össze közadakozásból, ami egyelőre kevés, pedig sok építőanyagot kaptak ajándékba is. De már betonozzák az alapot.
Hernádszentandráson, ahol a lakosság fele roma, tárt karokkal fogadták az önkéntesek csapatát. Elég pár percet beszélgetni Üveges Gábor polgármesterrel, már világos is, miért. A 38 éves, politológus végzettségű faluvezető 12 éve irányítja a 425 lelkes települést. Azt mondja, ki kell nyitni a kaput minden újfajta erőforrás előtt.
– Fruzsináék projektje tökéletesen illik a falufejlesztési koncepciónkba, amelynek középpontjában a felzárkóztatás és a közösségépítés áll. Márpedig egy közösség akkor fejlődik egészségesen, ha nem válik belterjessé. Szükség van szellemi frissítésre, külső nézőpontok megismerésére – mondja. Nem a levegőbe beszél, az önkormányzat már jóval az Indahouse megjelenése előtt elindított egy programot, amelyben a helyi családoknak nyújtanak készségfejlesztő foglalkozásokat. A faluvezető szerint a korábban tetszhalott állapotban lévő község felfelé ívelő pályára került, az önkormányzat által létrehozott biokertészet, ami Bioszentandrás néven néhány éve európai innovációs díjat is nyert, sok embernek ad munkát. Közmunkában további ötven helybelinek jut hely, igaz, ezt a polgármester csak tüneti kezelésnek tekinti. – Eleink tiltakoznának, ha azt hallanák, hogy Hernádszentandrásból halmozottan hátrányos helyzetű település lett. Mitől lenne az? Óriási tartalékok vannak a vidékben. A hátrányos helyzet csak a fejekben létezik, ki kell irtani onnan.
A gyerekfuvarozás miatt alaposan bejárjuk a környékbeli falvakat a kisbusszal. Furcsa kavalkádot látni. Takaros, sőt modern épületek sorakoznak közvetlen szomszédságban az összeomlás határán álló viskókkal. Hódít a Decathlon-kultúra: szinte minden udvarban áll egy gumifalú, gazdaságos medence, akciós trambulin, műanyag kosárpalánk, a házfalakon műholdastányér. Az önkéntesek nemcsak a tanodában segítik a roma gyerekeket, de házhoz is mennek foglalkozásokat tartani, ha a kicsi még nem jár iskolába. Barnáéknál néhány héten belül megszületik a harmadik gyerek, Dominik és Amanda pedig még óvodás, úgyhogy hozzájuk minden héten bekopogtatnak a pesti fiatalok.
A harmincas éveiben járó Barna Tamásnak van bolti eladó végzettsége, de ezzel erre nem talál állást. Az év végéig van munkája, az M30-as autpálya nyomvonalán folyó régészeti feltáráson dolgozik. Hogy utána mi lesz, nem tudja. Felesége, Erzsó közmunkásként dolgozott az elmúlt időben, most a szülés miatt ő is kiesik. Mindketten hálásak, hogy az önkéntesek hétvégenként foglalkoznak a gyerekeikkel.
– Főleg Dominik változott sokat, korábban olyan csöndes volt, visszahúzódó, mostanában sokkal könnyebben kommunikál – mondja Barna Tamás. – Jövőre megy iskolába, de akkor is el fog járni a hétvégi tanodába. Azt szeretnénk, ha megtanulna angolul. Vagy németül, mindegy. Korábban sokat dolgoztam a balatoni vendéglátásban, de mindenhol probléma volt, hogy nem beszélek idegen nyelvet. Az is lehet, hogy Dominikból katona lesz, vagy szakács. Biztos kenyér mind a kettő.
A programban jelenleg kilencven gyerek vehet részt, de óriási az érdeklődés, tizenhatan szerepelnek a várólistán. Ahhoz, hogy bekerülhessenek, még több önkéntesre lenne szükség. A munkában eddig összesen háromszáz önkéntes vett részt, jelenleg száznál is többen aktívak közülük. A gördülékeny működés miatt fontos, hogy legyen egy állandó kemény mag, de az is, hogy cserélődjenek a fiatalok. Merthogy Benkő Fruzsina szerint a program lényege, hogy közvetlenül, az önkéntesek személyében kössék össze a borsodi falvakat Budapesttel. Nagyon várnak már az első cigány önkéntesre, eddig még nem jelentkezett a csapatba roma segítő. Az önkéntesek 15 és 64 év közöttiek, tíz gimnazista van köztük, a többségük családalapítás előtt álló egyetemista vagy pályája elején tartó értelmiségi, de egyre többen jelentkeznek olyanok is, akiknek a gyerekei már kirepültek otthonról.
Bolla Dávid most van itt először. Jövőre végez kertészmérnökként, de munka mellett is szeretne majd részt venni a programban. Amikor egy barátja szólt neki, hogy van ez a lehetőség, nem sokat töprengett.
– Belső késztetést éreztem, régóta érlelődött már bennem, hogy muszáj lenne valami értékmentő munkát végeznem. A kertészmérnöki hivatásra is úgy tekintek, hogy az a természeti értékek védelméről szól, az itteni önkénteskedés pedig az emberi értékek megóvásáról. Katolikus nevelést kaptam, hiszek benne, hogy felelősek vagyunk a hátrányos helyzetben lévőkért. Eleinte egy kicsit féltem a dologtól, hiszen nem vagyok pedagógus, de a szakmai mentorok segítségével egyáltalán nem bonyolult feladat megtartani a foglalkozásokat – mondja Bolla Dávid.
Az Indahouse indulásakor szinte minden tennivaló Benkő Fruzsinára maradt. Aztán szép lassan át tudott adni egy-egy részfeladatot a legkitartóbb önkénteseknek, belőlük lettek a koordinátorok. Az ötletgazda terhelése mégsem csökkent látványosan, mindig adódnak újabb és újabb problémák.
Benkő Fruzsina 35 éves. Van egy párja, gyerekük még nincs. Alaposan meg kell fontolniuk, mikor vállalnak babát, mert Fruzsina munkája lényegében 0–24 órás. Amikor vasárnap éjjel hazaér Pestre, másnap délig alszik. Lényegében ennyi ideje jut pihenésre, kedden már készülni kell a következő hétvégére. Nagy ritkán eljár egy zsonglőrtanfolyamra, labdákat dobál, az kikapcsolja. Azt szokta mondogatni, hogy a programnak három kockázati tényezője van: a kisbusz, a nyomtató és ő maga. Ha elromlik az autó, kitör a káosz, ha a nyomtató mondja föl a szolgálatot, nem készülnek el a feladatlapok, ha ő esne ki, összeomlik minden. A projekt egyik fontos része, hogy idővel meg kell találnia azt, aki majd átveszi tőle a stafétabotot. Nem sürgős a dolog, mert legalább húsz évig akarja még csinálni. Kilépni, csak úgy, aligha lehet, ám ennek a súlya egyáltalán nem nyomasztja.
– Imádom ezt a terhet – mondja. – Az elmúlt négy évben három mélypontom volt, más-más okokból. Mindháromszor közel álltam hozzá, hogy feladjam. Aztán mindig eszembe jutott valamelyik gyerek. Hogy megígértem nekik, mindig számíthatnak rám, mindig itt leszek, amíg fel nem nőnek. Nem hagyhatom cserben őket.
