Hová mehet, aki hajléktalan?

– Azt mindenképpen írja bele, hogy bennem igenis erős az empátia – kezdi Tarlós István. – De az mégsem járja, hogy figyelmen kívül hagyjuk a konszolidált többség érdekeit. Hogy az, aki otthon veri az asszonyt, és elissza a gyerek iskolapénzét, egyszer csak felül a vonatra, és a Nyugatiban köt ki. Hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek. De sokan radikalizálódnak. Meglökdösik a nőket, ha nem kérnek az újságjukból, és a Ferenciek terén egy óra alatt könnyen kaphat tébécét.

Tarlós alapelve: ha lehetőségeket teremtünk, akkor szabályokat is felállíthatunk. Azt mondja, minél több hajléktalanszállót koedukálttá kell tenni, az élelmezésen, orvosi ellátáson túl el kell érni, hogy ezek a helyek biztonságosak is legyenek.

A nagyrészt munkaképes hajléktalanok számára pedig közmunkát kell találni.

– Annak idején Óbudán több hajléktalant személyesen is segítettem. Egyszer egyiküknek mondtam, szerzek munkát. Azt felelte, nem dolgozni akar, hanem megélni. Na, ilyen nincs. Ha az állam és az önkormányzat a feltételeket biztosítja, de valaki a lehetőségeket nem veszi igénybe, a szabályokat pedig nem tartja be, az a társadalmon kívülre száműzi magát.
Konkrétabban: Tarlós szavai szerint „hatósági eszközökkel eltávolítható lesz a város funkcionális pontjairól”. És ez utóbbiak nem csak a belváros tereit jelentik. Valamennyi aluljárót, pályaudvart, még a zuglói panelek hőközpontjait is.

– A külső kerületek nyugalma miért ne lenne ugyanolyan fontos?

Valóban. Már csak a hogyan a kérdés. „Menjen vissza oda, ahonnan jött”, „magánügy, oldja meg” – kapjuk a kevésbé cizellált válaszokat. Aztán kiderül, szabálysértés, ha valaki a hatósági döntés ellenére is visszajön, ami elzárással járhat. De a részletek még mindig homályosak. Bár az ígéret kétségtelenül kecsegtető: fél-egy éven belül már érzékelhető volna a közterületeken a változás.

Tarlós programjának írott verziójában támogatja, hogy Budapest csatlakozzon az Európai Parlament által 2008 októberében elfogadott határozathoz. Ebben Brüsszel 2015-re felszámolná az utcai hajléktalanságot, a kiutat a foglalkoztatásban látja, és abban, „hogy a minimálbér, illetve az olyan jövedelmek, mint például a munkanélküli-, rokkantsági segély vagy a nyugdíj, minden tagállamban érjék el a nemzeti átlagjövedelem legalább 60 százalékát, azaz az uniós szegénységi küszöböt”. Tarlós emellett szóba hozza a jelenlegi lakásfenntartási támogatások (normatív, helyi, lakbér-, gázár- stb.) összehangolását és kiterjesztését. Azt már személyesen tudakoltuk tőle, hogy miképp.

– A program elsődleges célja a már hajléktalanná váltak helyzetének kezelése.

Miből is?

– Általában véve több lesz a forrás, hiszen nem fogják talicskával kitolni a pénzt a közműcégektől.

Hát így.

Győri Péter fővárosi hajléktalanügyi koordinátor először bólogat, amikor Tarlós István elképzeléseit soroljuk. Merthogy igen, fontos a koedukált szállók kialakítása – zajlik is –, a régről megörökölt kórtermek, munkásszállók átalakítása jórészt „csak” pénz kérdése. Lényeges a biztonság megteremtése is, ma már mindenhol kötelező az értékmegőrző, sok szállón dolgoznak biztonsági őrök is. És a hajléktalanok többsége kapva kap a munkalehetőségen, sorok kígyóznak a Budapesti Módszertani Szociális Központ állásközvetítő irodái előtt. Az utcák, parkok elbírnának több utcaseprőt vagy szakképzetlen, de kertészeti munkára alkalmas embert, Győri pedig állítja, a hajléktalanok rohannak az ilyen állásokért.

A szakember szerint tehát nem közmunkára és hatósági eszközökre lenne szükség, ha a fővárosi közüzemek elég embert alkalmazhatnának.

– Súlyos baj – mondja Győri –, ha a főpolgármester-jelöltek nincsenek tisztában azzal, mi a feladat hajléktalanügyben Budapesten. A megoldás ugyanis nem a hajléktalanellátásnál kezdődik, hanem ott: mit akarnak kezdeni a lakásrezsi-támogatással, a kisgyerekes családok kilakoltatásával, a lakáspolitikával, a főváros úgynevezett átmeneti lakásállományával, összehangolják-e végre a kerületek lakbéreit, vagy minden marad úgy, ahogy eddig. Mert a fővárosi lakásügy az a kiindulópont, amelynek csak végső állomása a hajléktalanság. Tarlós István általam ismert programja mindezzel nem foglalkozik. Pedig jó volna tudni, például lakáspolitikában hogyan akar együttműködni a kormánnyal.

Egyszerű, mégis fontos lépés volna például a lakástörvény módosítása, hogy a szükséglakásokat is bérbe lehessen adni. Ez most, a lakások rossz állapota miatt kizárt. Noha valószínűleg egy hajléktalan még az egyszobás, komfort nélküli lakásnak is módfelett örülne. Emellett a lakások bérbeadásának adómentessé tétele se lenne túl bonyolult jogi lépés. Az APEH sem esne el nagy bevételtől – hiszen most is nagyítóval kell keresni a számlát adó tulajdonost. De hajléktalanügyben ez is segítség: jelenleg hiába akad pályázati pénz hajléktalanok lakásbérletére, nehéz azt számlával igazolni.

– A hajléktalanellátásban két úton haladunk egyszerre. Megpróbálunk minél több utcán élőt behozni a szállókra, és akit lehet, kivezetni: segíteni munkát és lakást találni. Budapesten nyolcezren élnek hajléktalanként, közülük 5500-an intézményben találnak menedéket. Jelenleg évente 200-300 rászorulót tudunk támogatással lakáshoz juttatni, 150-nek munkásszállón jut hely. E lakhatási támogatást, a kivezető utakat kellene tovább erősíteni. Látni kell: hiába szedünk föl akár mindenkit az utcáról, ha a helyükre újak jönnek, akik elvesztették a lakásukat. És hiába terelünk mindenkit a szállókra, ha onnan nincs hova továbblépni.

– Jelenleg ott tartunk, mint amikor valakinek fáj a foga, de az urológiára küldjük, mert csak ott van hely – magyaráz Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. – Nem érdemes részletes diagnózist felállítani, ha legfeljebb Kőbánya alsón tudok egy felső ágyat ajánlani valakinek. Nem kellően színesek a megoldási lehetőségek. Havonta 45 ezret költünk egyetlen ember szállón való elhelyezésére, miközben 20 ezerért a barátja kisszobájában is meghúzhatná magát, de erre az állami normatíva nem költhető.

Vecsei szerint gyakori, hogy azok kerülnek intézményi keretek közé, drága ellátásba, akik kevésbé problémásak, elfogadják a segítséget, miközben a zavart, alkoholista, inkontinenciával küzdő emberek az utcán maradnak.

Az alelnök egy 2008-ban készült hajléktalanügyi stratégiát mutat. Kidolgozásában úgymond balos és jobbos szakemberek is részt vettek. Az anyag egységes rendszerben kezeli a lakhatási támogatásokat, a lakáshoz jutást, a hajléktalanellátás szabályozását és finanszírozását, valamint a „nyitás az utcára” programot. A szerzők célja a hajléktalanná válás megelőzése és a már egzisztenciájukat vesztett emberek társadalmi visszailleszkedésének segítése volt. Hogy mi lett a dolgozattal?

– Szakértők és kormányzati döntéshozók megtapsolták. Aztán jött a válság meg időről időre a turistaszezon, amikor rendőrök közterületesekkel karöltve megtisztítják az utcákat.
Vecsei Óbudán dolgozott már együtt Tarlóssal, jó volt az együttműködés.

– Egyértelműek voltak az elvárások: az óvodával szemben nincs koldulás, nincs vizelés. De a szállónak is kerített helyet. A társadalmi igények jogosak, Budapesten rendetlenség van.
A hajléktalanok ebbe illeszkednek bele.

A Nyugati nem miattuk koszos. Ha valaki szemetel, szabálysértést követ el, mégis könnyebb a szociális munkásokat megkeresni a problémával, a rendőr is inkább elfordul.

Vecsei korábban hajléktalanügyi miniszteri biztos is volt. Azt mondja, sosem adott számsorokat, statisztikát. Azt akarta elérni, hogy a döntéshozók átérezzék a bajbajutottak kiszolgáltatottságát, fájdalmát. A gépezet mindig akkor gyorsult fel, ha valaki a saját szemével látta, milyen érzés mínuszban fűtetlen lakásból iskolába indulni, és milyen a penészes fal szaga.

– A nyomor a mai Magyarországon magára maradt – összegez Vecsei. – És nem véletlenül nem szegénységről beszélek. Az pusztán tárgyi hiányt jelent. A nyomort viszont nem lehet gazdasági fellendüléssel, hatósági eszközökkel felszámolni. Ott a struktúrák estek szét. Mert különbség ám, ha valaki nem akar dolgozni, vagy valaki nem tud akarni. Pedig nem kéne ilyen rosszul állnunk. A gazdaságpolitika és a társadalompolitika hierarchiáját az utóbbi érdekében meg kell fordítani. Rossz az a rendszer, amelyben az egyik fél úgy erősödik, hogy abba a másik belehal.

Budapest először 1870-ben hozott létre dologházat, részben a hajléktalanság kezelésére. Azokat, akiket háromszor ki kellett toloncolni a városból, ide vitték, és fát vágattak velük. Ám a toloncolás, a hatósági állomány fenntartása sokba került. A régiek helyébe mindig újak jöttek, a rendszer három év alatt megbukott.

Az első világháború után, a harmincas évek elején a munkanélküliség csillapítására találták ki az ínségmunkát: havi hat nap munkáért szállás járt. Csakhogy vagy értelmes munka, vagy elég ásó és kapa nem akadt. Végül elég volt megjelenni és hat napig álldogálni, semmittenni.

A Kádár-rendszerben aztán, miképp munkanélküliség, hivatalosan hajléktalanság sem létezett. Hat hónapra is börtönbe zárhatták a homleszeket, mégis visszatértek a fővárosba. Vagy egy-egy tömeges kizsuppolás után az aszódi, vecsési pártbizottság tiltakozott.