Hogy mi van?
Bolgár György sorozata
Azt állítja Orbán Viktor
(a Kossuth rádióban), hogy „több pénzhez lehetett jutni 2010 előtt Magyarországon segélyből, mint munkából”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy nem lehetett. A rendszeres szociális segély ugyanis nem haladhatta meg a teljes munkaidőben foglalkoztatottak legkisebb alapbérének adóval és járulékokkal csökkentett nettó összegét. Ráadásul 2009-től egy családból már csak egy személy kaphatott ilyen segélyt. De úgy látszik, a kormányfőnek még ez is sok. Volt.
Azt állítja a miniszterelnök
(a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara fórumán), hogy legalább hatvan év óta először a gazdasági növekedés nem jár együtt eladósodással, vagyis nem külföldről fölvett hitelből nő a magyar gazdaság.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a hatvan év enyhe (?) túlzás. Magyarország külső adóssága ugyanis 1970-ben még mindössze 0,8 milliárd dollár volt, és ez csak a hetvenes évek közepén kezdett nagyobb mértékben emelkedni, míg aztán a rendszerváltás idejére elérte a 20-21 milliárd dollárt. Ha tehát Orbán korszakos jelentőségű változásról beszél, akkor talán nem kellene a korszakot laza húsz évvel eltéveszteni. De még ennél is fontosabb, hogy mi húzódik a vaskos öndicséret mögött: a most nagy nehezen újra megindult magyar növekedést ugyanis az unió az elmúlt hét évben 8700 milliárd forintos, vagyis majdnem 30 milliárd eurós, vissza nem térítendő támogatással segítette. Ha ez hitelként került volna be a magyar gazdaságba, akkor az adósságrátánk nem 77 százalék körül lenne, hanem elérte volna a magyar össztermék 100%-át. Éljen az Európai Unió! Jó reggelt, magyarok!
Azt is állítja Orbán Viktor
(a váratlanul hazarendelt magyar nagykövetek előtt), hogy a keleti nyitás politikája sikerrel járt, mert 2009-ben a teljes export 80 százaléka ment az Európai Unió országaiba, ma pedig ez az arány 75%-ra csökkent.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a keleti nyitás semmiféle lényeges változást nem hozott a magyar külkereskedelemben. 2009-ben ugyanis – a miniszterelnök állításával ellentétben – a teljes magyar export nem 80, hanem 78%-a ment az Európai Unió országaiba, 2014-ben pedig ez nem csökkent 75%-ra, hanem maradt 78. Nyugaton (és Keleten) tehát a helyzet változatlan. Vagy mégsem? Mert ha közelebbről nézzük a keleti, ázsiai országokat, akkor 2014-ben a magyar export még kisebb is volt, mint 2010-ben. Ezért kár volt összetrombitálni a magyar diplomatákat. Lehetett volna küldeni nekik egy kétsoros e-mailt is.
Azt állítja a Magyar Nemzet
(első oldalas cikkében), hogy az Egyesült Államok kettős mércével mér civil ügyben, mert az új budapesti amerikai nagykövet továbbra is kiáll a magyar civil mozgalmak mellett, miközben az amerikaiak nem bírálták Egyiptomot, ahol a közelmúltban majdnem húsz civilszervezetet tiltottak be.
Ezzel szemben a tény az,
hogy az Egyesült Államok nem kettős, hanem még annál is többféle mércével mér. Elvégre nem lehet ugyanazt elvárni a teljesen felfordult Közel-Kelet meghatározó arab országától (amelyet az előző elnöknek sikerült kis híján polgárháborúba rántania), mint az Európai Unió egyik tagállamától, amelynek példát kellene mutatnia demokráciából és a civil társadalommal való együttműködésből. Egyiptomban mintegy ötezer civilszervezet működik, ezek körülbelül ötöde kötődik a sok szempontból szélsőséges Muzulmán Testvériséghez, és ebből az ezerből tiltottak be most százhatvanat. Hogy mennyire jogosan, azt nyilván a Magyar Nemzet sem tudja megítélni, de azt talán igen, hogy az egyiptomi vezetés fellépése az iszlám radikalizmus ellen alapvető fontosságú a Közel-Kelet stabilitása szempontjából. A magyar civilszervezetek békén hagyása pedig a mi stabilitásunkhoz járulna hozzá. Vagyis még az is lehet, hogy az amerikai kettős vagy még többes mérce valójában mégiscsak egy és ugyanaz.
Azt állítja Bogárdi Szabó István,
a református zsinat új lelkészi elnöke (a Magyar Nemzetnek adott interjújában az európai radikalizálódásról szólva és a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett merényletet végtelenül gonosz tettnek minősítve), hogy ugyanakkor „ott vannak az újságírók, akik a szólásszabadság nevében elkényeztetett kamaszként bárkit, bármikor kicsúfolhattak, de rájuk szólni sem lehetett soha”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy az elkényeztetett újságírókra bármikor bárki rászólhatott. Sőt a Charlie Hebdo munkatársait, akik a szélsőséges és elvakult iszlamistákat figurázták ki, többször meg is lehetett fenyegetni. A lényeg, hogy a szólásszabadság szellemében (akár igazságtalanul) gúnyolni és sértegetni is szabad, erőszakra uszítani vagy erőszakot elkövetni viszont nem. Vagyis nem a szólásszabadsággal van a baj, hanem a szabadság erőszakos korlátozásával. Nem mindegy.
Azt állítja a Magyar Nemzet
(első oldalas cikkében), hogy az Egyesült Államok kettős mércével mér civil ügyben, mert az új budapesti amerikai nagykövet továbbra is kiáll a magyar civil mozgalmak mellett, miközben az amerikaiak nem bírálták Egyiptomot, ahol a közelmúltban majdnem húsz civilszervezetet tiltottak be.
Ezzel szemben a tény az,
hogy az Egyesült Államok nem kettős, hanem még annál is többféle mércével mér. Elvégre nem lehet ugyanazt elvárni a teljesen felfordult Közel-Kelet meghatározó arab országától (amelyet az előző elnöknek sikerült kis híján polgárháborúba rántania), mint az Európai Unió egyik tagállamától, amelynek példát kellene mutatnia demokráciából és a civil társadalommal való együttműködésből. Egyiptomban mintegy ötezer civilszervezet működik, ezek körülbelül ötöde kötődik a sok szempontból szélsőséges Muzulmán Testvériséghez, és ebből az ezerből tiltottak be most százhatvanat. Hogy mennyire jogosan, azt nyilván a Magyar Nemzet sem tudja megítélni, de azt talán igen, hogy az egyiptomi vezetés fellépése az iszlám radikalizmus ellen alapvető fontosságú a Közel-Kelet stabilitása szempontjából. A magyar civilszervezetek békén hagyása pedig a mi stabilitásunkhoz járulna hozzá. Vagyis még az is lehet, hogy az amerikai kettős vagy még többes mérce valójában mégiscsak egy és ugyanaz.
