Hodosán Róza: Nem csodálkozom, mi lett belőlük

- A család, amelybe Hodosán Róza, az SZDSZ egykori országgyűlési képviselője született, megfelelne a jelenlegi kurzus által előírt modellnek. Vagy talán mégsem: tizenkét gyerek már túl sok, nem beszélve a polgári közép kritériumáról.

– Anyám az 1710-es évre visszavezethetően református paraszti gazdálkodó családból származik. Apámé zűrösebb történet. Amikor ő született, a nagyanyám már elvált az első férjétől, de a másodikkal még nem házasodtak össze. Testvéreimmel nem tudjuk, ki volt a nagyapánk. Vannak dolgok, amelyekről parasztcsaládokban nem beszélnek, illetlenség lett volna rákérdezni. Én is az apai nagyanyám nevét, a Hodosánt viselem.

- Tizenegy testvérével nagy szegénységben nőhettek föl.

– Nagyon-nagyon szegények voltunk, víz és villany nélküli, szoba-konyhás házban laktunk.

- Lehetett volna a „rendszer gyermeke” is.

– Sokan mondták. Azonban a szüleim egyszerű parasztemberek voltak, akiket nem érintett meg a politika. Életük – mint a szegényeké általában – napi küzdelem volt azért, hogy legyen mit enni.

- Öt évet várt, míg egyetemista lett.

– Eleinte nem is akartam az lenni, a tanáraim nyomására jelentkeztem, közvetlenül a gimnázium után. A délelőtti írásbeli után a szóbelire akkor már el se mentem.

- Miért?

– 1973-ban apám hetvenéves volt, hétszáz forint nyugdíjat kapott. Eszembe sem jutott, hogy nappali tagozaton tanuljak, és továbbra is a szüleim tartsanak el. Azt pedig, hogy megálljak a saját lábamon, még nem tudtam elképzelni. Csak később éreztem, hogy menni fog. Felnőtt testvéreim is segítettek az első években, többségük már Pesten volt. Darvasról a hatvanas évek elejétől, ha tehették, elvándoroltak a fiatalok. Én tizennégy évesen azt terveztem, ipari tanuló leszek, hogy aztán szövőnőként minél hamarabb pénzt kereshessek. A szüleimnek is az volt a céljuk, hogy a gyerekeik kezébe szakmát adjanak. Az egyik bátyám már szakközépiskolát is megengedhetett magának. De mivel én lány vagyok, azt gondolták otthon, úgyis az lesz majd a dolgom, hogy férjhez menjek. Anyámat az általános iskolai osztályfőnököm beszélte rá, hogy engedjen gimnáziumba.

- A sorsa, vagy pedig a társaságába tartozók révén került a Szeta közelébe?

– Öt év postai munka után vettek fel az ELTE-re magyar–könyvtár, majd szociológia szakra. Ott a politikai érdeklődésem vitt az ellenzéki mozgalmak világába. Nagyjából egyszerre kezdődött a Charta ’77 bebörtönzöttjei mellett kiálló aláírások gyűjtése és a Szeta tevékenysége. Az egyetemen olyan baráti társaságba kerültem, amelyben hozzájuthattam gépelt, egymás közt terjesztett anyagokhoz, például a Haraszti-per leiratához vagy a Konrád–Szelényi-tanulmányhoz. Úgy éreztem, a Szeta gyakorlati segítséget is tud adni a rászorulóknak. Két barátnőmmel, Deáky Zitával és Csökmei Mártival egy hétfő délután beállítottunk Solt Ottiliához, és megkérdeztük: miben segíthetünk? Nagy Bálint és Demszky Gábor a Trabantján szállította az összegyűjtött ruhákat a szabolcsi szegénytelepekre és máshová is.

- A Szeta tevékenységét valójában nem üldözni, hanem támogatnia kellett volna a rendszernek.

– Csakhogy Magyarországon hivatalosan nem voltak szegények! A ’78-ban megalakult Szegényeket Támogató Alap már a nevében is provokáló volt. Rendeztek egy aukciós képzőművészeti kiállítást, amelynek szervezésében sok évfolyamtársunk segédkezett. Magyar alkotók ajánlották fel a műveiket, a befolyt összeg a Szeta javára ment. Kocsis Zoltán tartott volna egy zongoraestet, de azt betiltották. Aztán jöttek a lengyelországi események, s az a jórészt szociológusokból álló kör, amelyhez tartoztam, különleges érdeklődést tanúsított a kelet-európai történések, leginkább Lengyelország, a Szolidaritás iránt. Akik ki tudtak menni, beszámolót tartottak az útjukról. Szinte mindenki csak egyszer, mert utána elvették az útlevelüket. Nekem ’82-ig volt piros útlevelem, kék meg soha. Amikor kérelmeztem a hatóságoktól, felajánlották, adnak, azonban csak kifelé érvényes ablakkal: elmehetek, de vissza nem jöhetek. Büszkén tiltakoztam: „Én nem megyek el, menjenek el maguk!”

- Ellenzékiként ismerte azokat is, akik most hatalmon vannak. El tudta képzelni róluk, hogy néhány évtized múltán így lesz?

– Annyira nem ismertem őket, nem tartoztak a Demokratikus Ellenzékhez. 1988-ban léptek színre. Azt tudtuk korábban is, hogy a Bibó Kollégiumban szamizdatot olvastak, néhányan Kis Jánossal tartották a kapcsolatot, de inkább befelé éltek, a nyilvánosság előtt kevésbé. Egyetemi körökből ismertem többüket, leginkább talán Hegedűs Istvánt, aki közgázos volt.

- Pedig a Fidesz és az SZDSZ, ha szervezetileg nem is, de például a kettős tagság lehetőségével személyileg több ponton is összefonódott. Ön is volt Fidesz-tag.

– Rövid ideig. Megkérdeztem, segíteném-e őket ezzel. Abban maradtunk, hogy majd akkor, ha már sokan lesznek, ne az elsők közt lépjek be. Szimpátiából tettem, hiszen azzal, hogy jelentkezem, támogatom őket. Akkor még közös célunk volt a liberális demokrácia megteremtése.

- Milyen most találkozni velük?

– Nem szoktunk találkozni. Nem járok politikai rendezvényekre.

- De ismerte annak idején politikusként Orbán Viktort, Kósa Lajost és a többieket.

– Annyi mindenkit ismertünk – de ennek nincs ma már jelentősége. Huszonhárom év telt el a rendszerváltás óta, ők fiatalemberek voltak akkor, egy másik korosztály. Az egyetemről kerültek a politikába, politikusi szerepben nőttek fel, csak azt tisztelik. Illetve: csak azt ismerik. Más a kultúrájuk, az enyémtől teljesen eltérő a véleményük arról, mire való a politika. Nem szoktam naponta csodálkozni azon, hogy mi lett belőlük. Ezen rég túl vagyok.

- Utánanézett annak, hogy anno kik követték önt? Úgy értem, szó szerint...

– Kikértem az irataimat, de természetesen csak lényegtelen besúgói jelentéseket kaptam, több mint ezer oldalt, az operatív jelentésekből, a lehallgatási jegyzőkönyvekből, a megfigyeléseket tartalmazó iratokból szinte semmit, a filmekről nem is szólva. Mindezeket ma is államtitokként őrzik a titkosszolgálatoknál, és nem adták át a Történeti Hivatalnak. Hogy kik voltak a besúgóim, nem érdekel, úgysem tudnám őket azonosítani. Akadtak, akikről már akkor tudtam, hogy a szolgálatoknak dolgoznak, és ennek megfelelően viszonyultam hozzájuk. Érdekes volt néhányat közülük viszontlátni a parlamentben.

- Hogyan tudja elfojtani magában a politikai aktivitást? Igaz, számos kérdésben – akár csupán néhány facebookos megosztással vagy egy-egy mondattal – most is keményen „beszól”.

– A politika ma is érdekel, ám a politikusi lét nem nekem való. Fegyelmezett voltam, nagyon sokat dolgoztam, de nem szerettem szerepelni.

- Eszerint a szamizdatos időkben még nem politikus volt, hanem polgár?

– Így van. A morális választás lehetősége folytán szabadon éltem, olyan szabadon, amilyet nagyon kevesen engedhettek meg maguknak Magyarországon. Azt tehettem, amit a lelkiismeretem diktált, amiről azt gondoltam, hogy helyes. Amikor 1981-ben, a Jaruzelski-puccs után nyíltan vállaltam, hogy részt veszek a demokratikus ellenzék tevékenységében, úgy éreztem, ezt kell tennem, bármi lesz is a következménye. Onnan nem volt visszaút, de egyúttal szabad is lettem.

- Mivel foglalkozik a képviselőség óta?

– Szociológusként dolgoztam egy kutatóintézetben. A gyermekvédelmi és a szociális ellátások témakörében végeztem kutatásokat, és publikáltam azok eredményeit. 2010 decemberében megfosztottak az állásomtól. Azóta Magyarországon a közszférában semmilyen munkát nem kaphatok.