Hodosán Róza: Nem csodálkozom, mi lett belőlük
A politikusi pálya végén az ember nem cselez, beszélhet akár nyíltan is. Ma már világos, mit kellett volna tenni akkor, hol siklott ki az ígéretes pálya. Sorozatunk következő megszólalója Hodosán Róza. Az SZDSZ egykori országgyűlési képviselője a 168 Órának keserűen mondta: „2010 decemberében megfosztottak az állásomtól. Azóta Magyarországon a közszférában semmilyen munkát nem kaphatok”.
- A család, amelybe Hodosán Róza, az SZDSZ egykori országgyűlési képviselője született, megfelelne a jelenlegi kurzus által előírt modellnek. Vagy talán mégsem: tizenkét gyerek már túl sok, nem beszélve a polgári közép kritériumáról.
– Anyám az 1710-es évre visszavezethetően református paraszti gazdálkodó családból származik. Apámé zűrösebb történet. Amikor ő született, a nagyanyám már elvált az első férjétől, de a másodikkal még nem házasodtak össze. Testvéreimmel nem tudjuk, ki volt a nagyapánk. Vannak dolgok, amelyekről parasztcsaládokban nem beszélnek, illetlenség lett volna rákérdezni. Én is az apai nagyanyám nevét, a Hodosánt viselem.
- Tizenegy testvérével nagy szegénységben nőhettek föl.
– Nagyon-nagyon szegények voltunk, víz és villany nélküli, szoba-konyhás házban laktunk.
- Lehetett volna a „rendszer gyermeke” is.
– Sokan mondták. Azonban a szüleim egyszerű parasztemberek voltak, akiket nem érintett meg a politika. Életük – mint a szegényeké általában – napi küzdelem volt azért, hogy legyen mit enni.
- Öt évet várt, míg egyetemista lett.
– Eleinte nem is akartam az lenni, a tanáraim nyomására jelentkeztem, közvetlenül a gimnázium után. A délelőtti írásbeli után a szóbelire akkor már el se mentem.
- Miért?
– 1973-ban apám hetvenéves volt, hétszáz forint nyugdíjat kapott. Eszembe sem jutott, hogy nappali tagozaton tanuljak, és továbbra is a szüleim tartsanak el. Azt pedig, hogy megálljak a saját lábamon, még nem tudtam elképzelni. Csak később éreztem, hogy menni fog. Felnőtt testvéreim is segítettek az első években, többségük már Pesten volt. Darvasról a hatvanas évek elejétől, ha tehették, elvándoroltak a fiatalok. Én tizennégy évesen azt terveztem, ipari tanuló leszek, hogy aztán szövőnőként minél hamarabb pénzt kereshessek. A szüleimnek is az volt a céljuk, hogy a gyerekeik kezébe szakmát adjanak. Az egyik bátyám már szakközépiskolát is megengedhetett magának. De mivel én lány vagyok, azt gondolták otthon, úgyis az lesz majd a dolgom, hogy férjhez menjek. Anyámat az általános iskolai osztályfőnököm beszélte rá, hogy engedjen gimnáziumba.
- A sorsa, vagy pedig a társaságába tartozók révén került a Szeta közelébe?
– Öt év postai munka után vettek fel az ELTE-re magyar–könyvtár, majd szociológia szakra. Ott a politikai érdeklődésem vitt az ellenzéki mozgalmak világába. Nagyjából egyszerre kezdődött a Charta ’77 bebörtönzöttjei mellett kiálló aláírások gyűjtése és a Szeta tevékenysége. Az egyetemen olyan baráti társaságba kerültem, amelyben hozzájuthattam gépelt, egymás közt terjesztett anyagokhoz, például a Haraszti-per leiratához vagy a Konrád–Szelényi-tanulmányhoz. Úgy éreztem, a Szeta gyakorlati segítséget is tud adni a rászorulóknak. Két barátnőmmel, Deáky Zitával és Csökmei Mártival egy hétfő délután beállítottunk Solt Ottiliához, és megkérdeztük: miben segíthetünk? Nagy Bálint és Demszky Gábor a Trabantján szállította az összegyűjtött ruhákat a szabolcsi szegénytelepekre és máshová is.
- A Szeta tevékenységét valójában nem üldözni, hanem támogatnia kellett volna a rendszernek.
– Csakhogy Magyarországon hivatalosan nem voltak szegények! A ’78-ban megalakult Szegényeket Támogató Alap már a nevében is provokáló volt. Rendeztek egy aukciós képzőművészeti kiállítást, amelynek szervezésében sok évfolyamtársunk segédkezett. Magyar alkotók ajánlották fel a műveiket, a befolyt összeg a Szeta javára ment. Kocsis Zoltán tartott volna egy zongoraestet, de azt betiltották. Aztán jöttek a lengyelországi események, s az a jórészt szociológusokból álló kör, amelyhez tartoztam, különleges érdeklődést tanúsított a kelet-európai történések, leginkább Lengyelország, a Szolidaritás iránt. Akik ki tudtak menni, beszámolót tartottak az útjukról. Szinte mindenki csak egyszer, mert utána elvették az útlevelüket. Nekem ’82-ig volt piros útlevelem, kék meg soha. Amikor kérelmeztem a hatóságoktól, felajánlották, adnak, azonban csak kifelé érvényes ablakkal: elmehetek, de vissza nem jöhetek. Büszkén tiltakoztam: „Én nem megyek el, menjenek el maguk!”
- Ellenzékiként ismerte azokat is, akik most hatalmon vannak. El tudta képzelni róluk, hogy néhány évtized múltán így lesz?
– Annyira nem ismertem őket, nem tartoztak a Demokratikus Ellenzékhez. 1988-ban léptek színre. Azt tudtuk korábban is, hogy a Bibó Kollégiumban szamizdatot olvastak, néhányan Kis Jánossal tartották a kapcsolatot, de inkább befelé éltek, a nyilvánosság előtt kevésbé. Egyetemi körökből ismertem többüket, leginkább talán Hegedűs Istvánt, aki közgázos volt.
- Pedig a Fidesz és az SZDSZ, ha szervezetileg nem is, de például a kettős tagság lehetőségével személyileg több ponton is összefonódott. Ön is volt Fidesz-tag.
– Rövid ideig. Megkérdeztem, segíteném-e őket ezzel. Abban maradtunk, hogy majd akkor, ha már sokan lesznek, ne az elsők közt lépjek be. Szimpátiából tettem, hiszen azzal, hogy jelentkezem, támogatom őket. Akkor még közös célunk volt a liberális demokrácia megteremtése.
- Milyen most találkozni velük?
– Nem szoktunk találkozni. Nem járok politikai rendezvényekre.
- De ismerte annak idején politikusként Orbán Viktort, Kósa Lajost és a többieket.
– Annyi mindenkit ismertünk – de ennek nincs ma már jelentősége. Huszonhárom év telt el a rendszerváltás óta, ők fiatalemberek voltak akkor, egy másik korosztály. Az egyetemről kerültek a politikába, politikusi szerepben nőttek fel, csak azt tisztelik. Illetve: csak azt ismerik. Más a kultúrájuk, az enyémtől teljesen eltérő a véleményük arról, mire való a politika. Nem szoktam naponta csodálkozni azon, hogy mi lett belőlük. Ezen rég túl vagyok.
- Utánanézett annak, hogy anno kik követték önt? Úgy értem, szó szerint...
– Kikértem az irataimat, de természetesen csak lényegtelen besúgói jelentéseket kaptam, több mint ezer oldalt, az operatív jelentésekből, a lehallgatási jegyzőkönyvekből, a megfigyeléseket tartalmazó iratokból szinte semmit, a filmekről nem is szólva. Mindezeket ma is államtitokként őrzik a titkosszolgálatoknál, és nem adták át a Történeti Hivatalnak. Hogy kik voltak a besúgóim, nem érdekel, úgysem tudnám őket azonosítani. Akadtak, akikről már akkor tudtam, hogy a szolgálatoknak dolgoznak, és ennek megfelelően viszonyultam hozzájuk. Érdekes volt néhányat közülük viszontlátni a parlamentben.
- Hogyan tudja elfojtani magában a politikai aktivitást? Igaz, számos kérdésben – akár csupán néhány facebookos megosztással vagy egy-egy mondattal – most is keményen „beszól”.
– A politika ma is érdekel, ám a politikusi lét nem nekem való. Fegyelmezett voltam, nagyon sokat dolgoztam, de nem szerettem szerepelni.
- Eszerint a szamizdatos időkben még nem politikus volt, hanem polgár?
– Így van. A morális választás lehetősége folytán szabadon éltem, olyan szabadon, amilyet nagyon kevesen engedhettek meg maguknak Magyarországon. Azt tehettem, amit a lelkiismeretem diktált, amiről azt gondoltam, hogy helyes. Amikor 1981-ben, a Jaruzelski-puccs után nyíltan vállaltam, hogy részt veszek a demokratikus ellenzék tevékenységében, úgy éreztem, ezt kell tennem, bármi lesz is a következménye. Onnan nem volt visszaút, de egyúttal szabad is lettem.
- Mivel foglalkozik a képviselőség óta?
– Szociológusként dolgoztam egy kutatóintézetben. A gyermekvédelmi és a szociális ellátások témakörében végeztem kutatásokat, és publikáltam azok eredményeit. 2010 decemberében megfosztottak az állásomtól. Azóta Magyarországon a közszférában semmilyen munkát nem kaphatok.