Hitek és viták

Háttérbeszélgetnénk, de nem megy. Nincs kivel. Egy illetékes szerint a téma most kényes, tulajdonképpen elnöki reszort. A sajtós visszaüzen, „ez nem oké per pillanat”. Semjén elnök Erdélyben kóborol, Orbán üzenetét hozza, viszi. Pedig a helyzet éles. A bíboros úr sértődött és ideges. Zárt ajtók mögött, az igazságügyi minisztériumban új egyházügyi törvény készül. Kínos, hogy a társpártnak ehhez már nincs köze.

Az előzmények 2011-ig nyúlnak vissza, a „kodifikációs remekműig”. Akkor fogadta el a parlament (először) azt az egyházügyi törvényt, amely hosszú vajúdás, számtalan átalakítás után 2012-re a magyar közjog része lett. Az Alkotmánybíróság kétszer (2011-ben formai, 2013-ban tartalmi okból) semmisítette meg, mire Orbán juszt is elővetette, az alkotmányba illesztette (ez lett a hírhedt negyedik módosítás), majd hatályba léptette. A törvény szigorúan előírta az egyházzá válás kritériumát. Hogy ki kaphat (pontosabban ki nem kaphat) egyházi státust, a hozzá járó állami pénzzel, normatívával, egy százalékkal, adókedvezménnyel. Iványi Gábor egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) például egy vasat sem kaphat. Semjén teológiai vezérérve a vitában az erkölcsi válság volt, amelynek habjai az Úr szent lábait mosták. A kamuegyházak felszaporodása a bűzhödt liberalizmus történelmi átka. Erre mondja Gábor György vallásfilozófus:

– Nem értem. Az utakon naponta megsértik a KRESZ-t. Mégsem az a hatalom válasza, hogy felszámolja a tömegközlekedést.

Semjén és pártja mégis úgy döntött, kétharmad birtokában rendezi a függő ügyeket, az egyházát ért történelmi sérelmeket. A 2011-es indulásnál még nyolcvanöt felekezet adott be regisztrációs kérelmet. Harminckettő ment át a rostán, ebből tizenöt labdába sem rúghatott, tizenhét „bevett egyházi” státust kapott. A viták és a sértődések már az előkészítő fázisban elkezdődtek. A függetlenség elefántcsonttornyába vonuló Akadémia zsinórban kétszer ellenállt a bizottság kérelmének, hogy sorvezetőként meghatározza, mi a hit, mitől egyház az egyház.

A parlament végül kénytelen volt tüzérségi előkészítés nélkül megindítani a végső rohamot, a politika világán túli spirituális ügyeket magához (és Orbánhoz) vonva. Ekkor mondta ki Lukács Tamás, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke a szállóigévé lett mondatot: az egyházi státus „nem jog, hanem kegy”.

A törvény olyan lett, amilyennek szánták: kicsinyes és bosszúálló. Mondatonként átüt rajta a paranoid ellenségkeresés. Iványi Gáborékkal kapcsolatban Lukács még ki is kotyogta Lendvai Ildikónak a fő okot: a MET-tel az a baj, hogy vezetője bíráló éllel nyilatkozott a The Financial Timesban az orbáni alkotmányról, s ideje eldönteni végre, politikusként vagy lelkészként viselkedik-e. És persze súlyosan esett a latba gyöngyöspatai fellépése is.

A KDNP vidékén néma csönd fogad, pedig beszélgetnénk. Érik a gyümölcs. A vasárnapi csukva tartáson kívül ezt az egy ügyet hagyták rájuk, de ez is sok pénzbe került. Az EMMI már bonyolítja is a kisegyházakkal a kártérítési tárgyalásokat. (Egyesek szerint elmehetnek 22 milliárdig, ami, úgy hisszük, irreális.) A kicsik ugyanis nem hagyták annyiban. Perre mentek. Tavaly, a választás lázában alig figyeltünk fel az április 8-i hírre: „Strasbourg elkaszálta a magyar egyházi törvényt.” „Kis egyházak nagy győzelme”, hirdették a lapok.

– Fellebbezni azért lehet – lelkendezett Rétvári Bence. S indultak is a még nagyobb pofonért. Szeptember 9-én látott napvilágot az „utolsó ítélet”. Másodfokon az Emberi Jogok Európai Bírósága jogerőre emelte az elsőfokú döntést. Magyarország súlyosan megsértette a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát, valamint a vallási közösségek gyülekezési és egyesülési jogát, mivel az új törvény megfosztotta őket egyházi státusuktól. Magyarországnak el kell kezdenie a kártérítési tárgyalásokat.
A győztesek csak módjával ünnepeltek, a vesztesek szívós és kicsinyes alkura készültek. A legkeményebb realisták az okokat keresték (nyugati aknamunka, Soltész államtitkár), de szerencsére akadnak praktikus, jövőbe látó elmék. Gulyás Gergely, az alkotmányos átszabások embere tárgyilagosan megjegyezte: „Az egyházügyi törvény nem segítette az amerikai–magyar kapcsolatokat.” Így vonult be Iványi kisegyháza, a Dankó utca világa a nemzetközi nagypolitikába.

A KDNP-ben visszatérő sirám, hogy ismét a Fidesz vitte jégre őket. Az általuk benyújtott változat kimondottan liberális volt, de a szavazás előtti félórában rájuk nyomult a Nagy Testvér, és a falnak vezette őket. A Fidesznek köszönhető az egyházzá nyilvánítás parlamenti joga.

De a blamánál is megalázóbb és fájóbb, hogy Orbán elvonta szövetségesétől a törvényalkotás jogát, kijelölve neki a lelkes kibic szerepét. Az, hogy Navracsics távozása után miért esett a választás Trócsányi László exnagykövetre, a nemzetközi gyakorlattal is bíró, dörzsölt jogi szakemberre, ekkor derült ki igazán. A régi törvény Orbánnak elfogadhatatlan, a KDNP verziója Strasbourgnak feljavíthatatlan.

– Nagyon jó elemei vannak – mondja a miniszter diplomatikusan, ahogy a kettes tanulót szoktuk dicsérni. – De most olyan modellre van szükség, amely kiindulópontnak tekinti a strasbourgi bírálatokat.

Trócsányi kezdettől nem titkolta: a német egyház-igazgatási modell szimpatikus neki, abban sok használható elemet lát. Fejében a koncepció már összeállt, ki is küldte két munkatársát Berlinbe.

Itt szakadhatott el a cérna Erdő Péter bíborosnál. Hogyhogy őt nem értesítették? Mit csinál Semjén? Alszik? Mindent utólag kell megtudnia? A történetben az a megható, hogy a magyar egyházfő (és Róma) a vitában jószerivel hallgatott, a parlamentben világi rezidense, Semjén hadakozott. Erdő Péter csupán visszafogottan, bölcsen megjegyezte néha, hogy állam és egyház viszonyában úgy látja, „változások várhatók”. (Naná, hogy látta, bár a szöveget nem ő diktálta.) És hogy szerinte hiba lenne feltétezni állam és egyház túl szoros együttműködését. (Persze.) Ami pedig a lefejezett kisegyházakat illeti, ők „senkitől sem kérték, hogy bárkinek a jogállása változzon”. (Csak szó nélkül végignézték.)

Annál váratlanabb volt a heves kirohanás, a német modell kerek perec való elutasítása, a költségvetésből idén hiányzó összeg firtatása. És akkor váratlanul kibukott a lényeg: „Hiba lenne ismét véghezvinni egy ilyen alapvető terület újraszabályozását úgy, hogy az érintetteket (...) nem vonják be az előkészítésbe.” A következő mondat regnáló egyházfőtől egyenesen megdöbbenést keltett: „Az ország szociális hálózatának egyházi kézre játszása ellenkezne az állam alapvető alkotmányos felekezeti semlegességének elvével.”

De Trócsányit ez nem zavarja, „termékeny vitákról” beszél.

– Trócsányiról annyit kell tudni – állítják a Fideszben –, hogy vérmérséklete szerint Orbánhoz hasonlóan kevély, rátarti református, akit szakmailag nem zavar, hogy a bíborosnak politikai főfájása van.

Semjént és kétbalkezes csapatát a miniszter fellépése őszintén megrémítette. Decemberi szózataiban a KDNP elnöke tovább feszítette a húrt. Szerinte az ő törvényüket kellene kipofozni, „strasbourgiasra” generálozni. Állította: ha Trócsányi rájuk hozza a német rontást, a KDNP nem áll jót magáért, és nem szavazza meg. Soltész „hivatalféltő” Miklós államtitkár kezét-lábát törve sietett ezt finomítani. Szerinte olyan javaslat úgysem jött még létre, amely megkérdezésük nélkül születik s elképzeléseikkel ellenkezik. Ami igaz is, némi finomítással: olyan javaslat nem született még, amelyet ne szavaztak volna meg.

De mi is az annyira rettegett német modell?

Történelmi képződményként a német egyház-igazgatási rendszer a bismarcki kulturkampf és a weimari alkotmány kései gyermeke. Német földön az egyházak (döntően a katolikusok és protestánsok) köztestületi jogon funkcionálnak. Egyházába mindenki „születik”, de oda addig tartozik, adózni is addig adózik, amíg úgy tartja jónak. Ha másképp dönt, „kiregisztrálhatja magát”. A tényről csak az államot és az adóhivatalt kell értesítenie. Az egyházadót ugyanis nem önkéntesen fizetik, hanem állami közreműködéssel beszedik. Sőt a hittan oktatásában is részt vállal az állam. A levonások mértéke magas, nyolc-kilenc százalékot is kitehet. Az állam felekezetileg semleges, szerepe szerint „együttműködően segítő”. Egyház szabadon alapítható, de ellátmánya önkéntes lesz. Az újakat már nem illeti meg a köztestületi státus.

Iványi Gábor (MET) úgy látja, a német rendszer – alkotmányos előzmények híján – nem tudna kitelelni a magyar ugaron. A német egyházakat tömegesen hagyják el híveik. (És ezzel a pénzük.)

A bíboros okkal riadozik. Azt, hogy mit nem akar és mit akar Orbán átemelni az annyit mantrázott német rendszerből, a Magyar Narancs publicistája fejti meg. A hatalmi elemeket. „Ha az IM-nek összejön a német modell, megint csak Orbán (...) mondja meg, ha nem is azt, hogy kiből legyen (lehet) egyház, de (azt feltétlenül), hogy mennyi pénzt kaphat.” A lap figyelmeztet: Erdő tudja, amit a Fidesz még nem, hogy egyetlen kormány sem örökkévaló. És ha a rögzített alkuk nem „rendszerszerűek”, akkor a sors hullámveréseitől (most éppen Orbántól) függ, kit kényeztetnek és kinek mennyit fizetnek. Ki az állami „kegyház” és ki a koldus szabadegyház? A mai diadal, legyen bármilyen fényes, pünkösdi királyság lehet. A bíboros tehát joggal félti a klérus apanázsát és az egyházak autonómiáját.

Az, hogy Semjén, az elkaszált törvény alkotója mit gondol, rég nem tétel. Magasra tette a lécet. Isten előtt akarta az eretnekeket politikailag kiszekálni. Nem sikerült. Most legfeljebb katonásan szavazhat. És mehet is vadászni.