Hídfőállás
Előbb a deszantosok szálltak partra a Clark Ádám téren, szombaton pedig csatlakoztak a Kossuth téri főerők. Elkezdődött a D-Day- (önkényes fordításban: a demokrácia napja) hadművelet. Ha el-Alamein – Churchill szerint – „egy kezdet vége” volt, a D-Nap – Kónya Péter hadműveleti főcsoportfőnök szerint – „a vég kezdete lesz”. Az önkényes, úrhatnám kormányzati és politikai stílus vége. A magyar D-Nap haditudósítója BUJÁK ATTILA volt.
A Fő utcai zebra mellett a bajuszos kis rendfenntartó mosolyogva osztja az észt. Ő szóba állhat még velünk is, sisakos-pajzsos társai a Lánchíd pilonja mögött lapulva morózusabbak. Ellenségesen méregetnek. Ők nem inoghatnak meg.
– Kis hadnagyom – mosolyog a srácra a kopottas eleganciájú, negyvenes, szakszis úrinő. – Maga rendőr. Van a tüntetők között jó barátja? Valaki, akit ismer?
– Persze. Az apám. Rendőrdinasztia a miénk – mosolyog a közeg, és tiszteleg.
Rövid elképedés után továbblépünk a Nulla kilométerkő felé. Aranyló napsütésben a Republic bömböl („ott leszünk, számíthatsz ránk”), az alagúti megaforgalom a politikát végképp legyalulja. Nem is szervezett ide soha senki semmit. De indulni nulláról kell. Van macskaköves köztér, négy-öt kopott pad; kis éji ülősztrájkra kényelmetlen, de elmegy. Csütörtök, három óra, ezer néző, vezette Kónya Péter (rendvédelem), induljanak a deszantosok.
– Kornél, kötél nélkül, te fiatal vagy – kiáltják „független tűzoltó” feliratú pólóban feszítő aktivisták.
Árok Kornél az égből száll alá, mint egy kelet-európai Szupermen, vezényszavak pattognak, a hangszóróból a Ryan közlegény című film gépfegyverropogása, a becsapódások zaja. Oké, értjük, nem kell ezt tönkremagyarázni – partra szálltunk, itt vagyunk Budapesten, nem jó, hogy ide dobtak minket, de túléljük még ezt is.
Nézzük a hadra fogható állományt. Az ezerfős deszantos sereg kopottas, nem is fiatal, tüntetésből is kiképzetlenek. Őszes borosták, halásznadrág, kínai cipő, józsefvárosi elegancia. Sokan cigiznek, a politika stresszes műfaj. Az egyik transzparensen „Koki-király” felirattal az ’51-es Rákosi és a ’89-es Orbán egymásba montírozott portréja, az öltöny a Mátyásé. Ötletnek sovány, mégsem olyan durva, mint a pár évvel korábbi „Gyurcsányt a Dunába, a kormányt meg utána” rigmus. Itt nincsenek stilizált krepp-papír bitófák nevekkel, sasos nyakkendők, házi oltár és Isten kardja.
Mások, mint „amazok”
A levegőben méla szomorúság, elszántság és szorongó remény. Öt perccel a kezdés előtt két kövérkés hölgy ereszkedik alá a várból, talpig Árpád-sávba burkolva. Tettre Készen beállnak a tömegbe, zászlót lengetve. Nincs mit tenni, ők is partra akarnak velünk szállni. Ez szakszervezeti–civil koprodukció. Így kerül közös politikai térbe két elkószált „nemzeti radikális” és nézőként Mesterházy Attila.
Kónya, Árok és Székely Tamás (vegyipar), a fő szervezők végig kínosan kerülik a személyeskedést. Amint a hátsó sorokban felhangozik az első „Orbán takarodj, Lázár takarodj!” skandálás, a mikrofonhoz lépnek: „Állj! Fiúk! Mi nem valami vagy valaki ellen, de valamiért tüntetünk. A jogainkért. Mások vagyunk, mint „amazok”. Nem megyünk le kutyába...” Az „amazok” nyilván a szélsőjobb 2006-os „permanens forradalmának” főállású tüntetői. És valóban: a többség itt szolid, ügyetlen, félénk, amatőr tüntető. Székelyék például egy hétig petícióznak a magas Sándor-palotánál, hogy fogadja őket Köztársasági Elnök Urunk, vegye át kilenc szerény pontjukat, és olvassa el, okulásul. De mindeddig néma a telefon. Estefelé a kapucsöngetésre előkászálódik a jogi főosztály egyik képviselője, s kegyesen átveszi az irományt. „Elnök Úr fontos elfoglaltsága miatt (derelyeszentelés Somogyban) nem tudott megjelenni... Át lesz adva.”
– Elővigyázatosság. Ha a Pali veszi át face to face, még véletlenül aláírja. Már csak rutinból is. Vigyázni kell vele – mondja az egyik szakszervezeti vezető.
Már csípősek az éjszakák, ezerből százan maradnak hajnalig. Az ülősztrájkból állósztrájk lesz, de a hídfőállást tartani kell.
Duda és kóla
Szombat, megérkeztek a főerők. A Kossuth téri hangulathoz hozzátartozik a vuvuzela, a duda, a kereplő, a háttérzene és a kóla, pillepalackból. A narancsital kiváltképp népszerű. Árokék vezető tüntetési gegje: narancslés dobozokból épüljön fel „az üres ígéretek kínai nagy fala”. Meleg van. A Bajcsy-Zsilinszky úton húsz rozoga turistabusz parkol, az Alkotmány utca felől áramlik a vidék, a metróból a pesti nép. A szakszervezeti zászlóerdő tartalmilag megtévesztő, a szervezeti felépítés szövevényesebb. Liga-zászló ugyanis sok van, bár maga a Liga nincs jelen. A nagy konföderációk közül (Liga, SZEF, Autonómok, MSZOSZ) kettő szervező s testületi résztvevő. De az szóba se kerülhet, hogy Liga Pistának (Gaskó) – a szervezők szerint „Orbán alárendelt spanja” (ezt csúnyábban is mondják) – a konföderációja Kónya Péterék zászlaja alá álljon. Borsik kissé hiú, hiúnak látják, aki a szakszervezeti isten ostorának szerepében látja magát, és ha nem ő a sztár, nem vesz részt a buliban. Liga-zászlók ettől még lobognak, és a támogatók sorában szerepel számos ligás, autonóm és civilszervezet. De mit számítanak itt a vezetők, mit tehetnek a konföderációk? A műsorvezetők tíz percig olvassák a 130 támogató szervezet nevét, Biblia-köröktől a független Facebook-csoportokig. A legérdekesebb képződmények a szabad Facebook-körök. Ad hoc pártok, időnként tízezresre duzzadó tömeggel. A rövid akció, pár hetes vitafolyam után el is halnak, hogy aztán újjászerveződjenek. Ha kell, utcákon, köztereken akcióznak (flashmob), ha úgy adódik, kimennek a tüntetésekre. Most is itt vannak. A téren a civilek „tényezők”, a tömeg felét ők adják.
Sarcolnak
Forrón tűz a nap. Gyurcsány árnyékban áll, az FM árkádja alatt. Eljött, mert – ahogy a tévében mondja – egyetért. „Mert őrült adórendszert csináltak, s hogy a különbözetet visszaszedjék, a szegényeket sarcolják meg” – mondja, s körbemutat.
Eljöhetett mindenki, aki számít, s aki nem számít, az is. Így érkezett Leó, a pesti álmunkásőr, minden tüntetés sztenderd résztvevője. Széles mosolyú, fonnyatag figura, fehér pólóján hatalmas kádári népköztársaság-címer. Csak bámulunk. Ki gondolta húsz éve, hogy ez polgárpukkasztó jelkép lesz egyszer? Itt ez is belefér, mint annyi minden, habár Leótól (státusa: rokkantnyugdíjas) az öreg balosok is elhúzódnak kissé.
Szétnyílik a tömeg. Hatfős LMP-s flotta úszik át vasasok sorfalán az Alkotmány utca felé. Schiffer és kísérete. Nettek, fittek, jól neveltek és zöldek. Apró párt, kicsiny udvartartás, törékeny pártvezér. Tudja jól: itt nem illik odaállni a színpad elé. Hátul a helye.
A szín és a mikrofon ma az amatőröké, a lámpalázas alkalmi szónokoké. A moderátor persze igazi profi, Dopeman. Többeket is felkértek, senki sem mozdult, féltek. „Jaj, mi lesz az új CD-mel? Jaj a színházam, jaj a szerepem, jaj az alapítványom, jaj a filmem, de lélekben veletek vagyok.” Dopemant láthatóan inspirálja a feladat. Született pártonkívüli, bár utóbb megvallja:
– Szerintem jó politikus lennék ám, mert van bennem csibészvér.
Jézus és Mao
A moderátor rövid beszólással indít:
– Egyetlen kormánynak sincs kétharmada, itt csak nekünk van kétharmadunk. Értsétek meg, ők szolgák, a ti szolgáitok, ha nem tudnak róla, akkor is.
A tikkasztó beszédek között (nyugdíjasok, diákok, diáklányok, tanárok, tűzoltók, munkások, parasztok, katonák) üdítő szünetnek számítanak Dopeman kétmondatos beszólásai.
– Azt mondják ezek az arcok odafenn (a Parlamentre mutat), főként egyházi oktatás legyen. Jó. Önmagában ez még nem baj, ha komolyan vennék a palik Jézus Krisztust, s nem Mao Ce-tungot majmolnák. Így lehetett, hogy már egy éve hajrázzuk a kínai modellt.
Kis bér, napi marék rizsa...
A moderátor váratlan ötlete az egyperces néma hátat fordítás a Parlamentnek, a közösen kiordított frusztráció.
– Üvöltsük a térbe, a világba, ami fáj, hogy kijöjjön belőlünk a görcs, a frusztráció, a félelem, minden harag és gyűlölet. Mert ránk fér, nagyon ránk fér.
Igen. Ránk fér, mert nyakunkon a Matolcsy-költségvetés, ránk fér, mert átalakul a nyugdíj. Ránk fér, mert megalázó, céltalan közmunka gyötör. Ránk fér: új munkatörvénykönyvvel kötnek gúzsba. Ránk fér, mert bezárják az egyetemeket. Ránk fér, mert elveszik a sztrájkjogot. Ránk fér, mert aránytalan és aszimmetrikus a közteherviselés. Ránk fér, mert bigott falusi plébánosok előtt hajlong az egyházi szolgává tett pedagógus. Ránk fér, mert elhúznak az orvosok. Ránk fér, mert drága a gyógyszer, ránk fér, olcsó az ember. Ránk fér, mert reménytelen adósrabszolgaságba taszít a frankhitel. Ránk fér, mert olyan világban élünk, amelyben „akinek semmije sincs, az annyit is ér”. Ránk fér, mert tűz a nap. Ordít a tér.
Tizenöt zaklatott beszéd hangzik el. Lassan fáradunk. Kevesebb több lett volna. Az Alkotmány utca sarkán kéken villódzik az ambulánskocsi, néhány nyugdíjas, kisszékét a hóna alá csapva, hazatámolyog. Sok ez így együtt. Még hallják, ahogy a nyugdíjas szónok elmeséli: nemrég összeállt az új Idősügyi Tanács. Egyetlen szervezet kapott delegáltatást: a Polgári Idősek. Magyarországon megújul a humán gerontológia: van narancsos és vörös reuma.
Névtelen Máté
A sín mellett hét kék ruhás, mélabús roma, kémcsöves vegyiparis lobogó alatt. Ők elsőtüntetők, ketten szinte kölykök. Megilletődöttek, megtisztelve érzik magukat.
– Máté, Borsod – mondja kurtán és zavartan az ötvenes csapatfőnök. – Persze. Magunktól jöttünk. Itt a helyünk.
– Ötvenezer forint – teszi hozzá kérdés nélkül, s felmutatja a tenyerét. – Mínusz vonatköltség, plusz cafeteria. A többi a családi pótlék, ha meg akarunk élni – mondja idegesen, és rágyújt. – A vezetéknevem meg se írja. Mert nekem... nekem nincs nevem.
Csönd. Névtelen Máté élete mondatát mondta tollba. A színpad előtt taps, lobognak a zászlók.
Odafönn Árokék próbálják felturbózni a hangulatot. Kónya Péter lengyel katonai indulóra vonul be, honvédegyenruhában. Képtelen a hadijátékból kilépni.
– Alakuljon meg a Magyar Szolidaritás, mint Gdañskban harminc éve. Ezért jöttem lengyel zenére. Éljen a Szolidaritás!
S lőn. Harminc év spéttel megalakul. De a Szolidaritáshoz szolidaritás is kellene. Magyarországon ez ma a következőképpen fest. A Liga nem szolidáris a SZEF-fel és az MSZOSZ-szel, és viszont, de tagszervezetei szolidárisak a SZEF-fel és az MSZOSZ-szel. A SZEF meg az MSZOSZ elfogadja egymást. Az autonómok a fényes elkülönülés állapotában lebegnek. A civilek támogatják a szakszervezeteket. A szakszervezetek kedvelik a civileket. A pártok nem kellenek a civileknek. A pártoknak kellenének a civilek. A pártok egymásnak nem kellenek. Van hova fejlődni.
Már értjük is a homályos szónoki célzást az egység megbontóiról, akik „különalkukat keresnek”, Orbánnál kilincselnek, de „ott csalódni fognak”.
A hét vegyipari roma felcsavarja a zászlót. Mennek. Háromórányi út vár rájuk. Ők tényleg szolidárisak, csak velük lenne szolidáris az élet, csak a gumigyár fizetne tízezerrel többet. Csak a munkahely lenne közelebb.
Az ígéretek fala
Bontják a színpadot, néptelen a tér. Baloldalt nagy halom narancslés doboz, az ígéretek Potemkin-fala. Pár százan a Clark Ádám térre vonulnak. A hídfőt tartani kell.
Mert a történet folytatódik.