Hazánk felett borult az ég

– Lehet egy országnak gyalázatos kormánya (mint 1957-ben), és nemzetközi megbecsülésnek örvendő népe (mint 1957-ben). A Public Relations (PR) kétarcú tünemény. Nagyon ritka, ha a két szemlélet (kormányának teljesítményén mérni a népet, és viszont) összhangba kerül – mondja Ungváry Rudolf író-közíró.

A diktatúra, a balszerencsés történelmi sors sok mindent megmagyaráz. A cenzúrát is. De mi van, ha nem hivatkozhatunk diktatúrára? Bilincsre, kötélre, besúgóra, Haynaura, Rákosira, Kádárra, Horthyra, Szálasira? Mi van, ha demokratikus körülmények között „magunk választjuk meg a magunk útját”? Ha a szabad sajtót fenyegető kormány elsöprő támogatottságnak örvend? Csak épp a nemzetközi híre rossz.

Ormos Mária történészprofesszor nem is titkolja: őszintén meg van döbbenve. Erre ő sem számított. Ilyen fagyos légkör rég nem övezte hazánkat. Ami ennél is meglepőbb szerinte: milyen rövid idő alatt sikerült az ország tekintélyét erodálni.

– Tegyük hozzá: mindez nem kényszer hatására, nem gazdasági nyomásra, szociális felfordulás következtében történt. „Magánerőből”, belső elhivatottságból. Bajnai idején az ország imázsa még elfogadható volt. Fél év után nyakig gázolunk a mocsárban.

De kezdjük az elején! Ormos Mária szerint a nemzetközi sajtó „történelemformáló szerepe” a mai, mediatizált világban hangsúlyosabb, mint a huszadik században bármikor. A kelet- és közép-európai kisnacionalizmusok frusztrált állapotából következett, hogy milyen őrült jelentőséget tulajdonítottak a „művelt világ” ítéletének.

– Mindig versenyt futottunk szellemileg, kapcsolatteremtésben, s néha még „pénzben” is. Magyarország a versenyben gyakran lemaradt.

A „rossz és a jó sajtóvisszhang” köré mítoszok szövődnek. Ennek kötetnyi irodalma van. A bulvártörténelemben olvashatunk Mata Hari-szerű előkelő román kurtizánokról, akik a „lepedőn, Párizsban harcolták meg” harcukat a kedvező békefeltételekért. A magyarok kiváló sajtóvisszhangja ’48–49 után fokozatosan romlott. Ebben – Ormos szerint – az osztrákok is ludasak, akik bosszúszomjukat próbálták menteni a pohos, félbarbár, élveteg, léha magyar arisztokrata képével, aki máshoz sem ért, csak a jobbágynép kizsarolásához.

A millennium idejére a magyar ország-PR mélypontra zuhant. Egy neves francia külügyér odáig ment, hogy kijelentette: „magyar nemzet nincs is”, csak pár ezer arisztokrata, aki erővel elmagyarosított szláv tömegek felett basáskodik.

Sokan istenítik az utódállamokban a híres-hírhedt brit (skót) külügyi szakértőt, Seaton Watsont, akit az elszegényedett felvidéki szlovákság a rideg skót felföld szorgalmas lakóira emlékeztetett. A magyar közvélemény (persze Károlyi mellett) őt teszi felelőssé a „trianoni országrombolásért”.

Ormos ebben kételkedik.

– Szerintem ezt eltúlozzák. Nagyobb súllyal esett a latba Beneš és Masaryk nagyvonalú szervezőmunkája: ők kitűnő kapcsolatokat ápoltak a nyugati sajtóval és az értelmiséggel is.
– Hát igen – jegyezte meg egyszer keserűen Boross Péter, a magyar jobboldal politikai teoretikusa (a pacifista Károlyi legőszintébb ellenszenvezője) –, a csehek mindig tudtak „jó időben érkezni”.

A magyarok kevésbé. A forradalmak zűrzavarai, a vörös- és a fehérterror kriminális jelenetei a magyar békeküldöttség dolgát is megnehezítették. Apponyi gróf, a delegáció vezetője kétszer járt Nyugaton (Londonban és Párizsban), s kétségbeesett levelekben kérte a kormányt és a parlamentet, tegyenek valamit, mert „ami Magyarországon folyik”, s aminek híre Nyugatra is eljut, a békeesélyek sorsát megpecsételheti. (Mellesleg a korabeli, „félszabad” sajtó részletes riportokban tudósíthatott Orgoványról.)

Nem véletlen, hogy a történelmi vita (vörös- vagy fehérterror?) napjainkban lángolt fel újra. Melyik volt előbb, melyik volt súlyosabb? Számháborúba Ormos professzor asszony nem bonyolódik, ahány adatot olvasott (kétszer ezerötszáztól kétszer ötezerig), az mind ellentmondó.

– Időben a vörös volt előbb – jegyzi meg szárazon. – Viszont a fehérek nyertek. És ők maradtak a színen.

Ungváry Rudolf szerint a mai magyar jobboldal az első világháború utáni szellemi állapotba zuhant vissza. Szimptomatikusnak tartja, hogy Orgovány most lesz „haladó hagyomány”.

– A mai ellenzék – és a baloldal – frusztrált tétovaságára vall, hogy ezt sem tudja kihasználni. Szóvá sem tették a parlamentben, hogy a miniszterelnök puszipajtása mit enged meg magának, ahogy hang nélkül mentek el amellett is, hogy a magyar parlament egyik képviselője kipát helyez a Károlyi-szoborra. Másnap minden ellenzékinek kipában kellett volna megjelennie, de ehhez is gyávák, s ami rosszabb, fantáziátlanok.

A Kossuth téri jelenet Ungváry szerint a magyar jobboldal kiforratlanságát, sérelmi gesztusokra alapozott dacpolitikáját szimbolizálja.

– Létezhetne civilizált jobboldal, ha nem alkotna monolit tömböt, amelyben az orbáni autokráciának nem lehet ellensúlya – mondja Ungváry, aki két választási győzelemre taksálja a jelenlegi Fideszt.

Pedig a jobboldali tradíció enyhén szólva ellentmondásos. Ormos szerint Bethlen politikája az adott körülmények között Nyugaton elfogadható volt. Az 1925-ös frankhamisítási botrány sokat ártott a magyar imázsnak, döbbenetes sajtónk volt, de Bethlenék ezt is ügyesen „elsikálták”. Bethlen egész életműve arról szólt, miként lehet a megcsonkított, gazdaságilag leromlott országot beilleszteni Európába. Aztán Gömbössel (és a német orientációval) együtt Magyarországot is leírták.

A történészek ma már úgy látják: a világháború alatt zajló tragikus kiugrási verseny a béketárgyalásokon – a közhittel ellentétben – nem sokat nyomott a latba. Nem az átállás sikere vagy a pozitív sajtóhírnév számított, hanem a rideg nagyhatalmi érdek. A kutya se törődött azzal, mi a román vagy a magyar igazság. Sztálinnak fontos volt a Balkán. Románia volt fontosabb.

A „Hitler utolsó csatlósa” szólam – a jobboldali mítoszokkal ellentétben – nem a baloldal, inkább a külföld szóleleménye. Egyetlen korabeli pártnak sem volt érdeke, hogy az országot rosszabb helyzetbe hozza a béketárgyalásokon. A „magyar hírnév” az ötvenes években nem számított, pedig a máig leghíresebb magyar ekkor lépett színre. Egy nemzetközi presztízsfelmérés adata szerint az átlag nyugati értelmiségi közönség „két magyar történelmi nevet” tart számon a hírességek sorában: Puskás Öcsit és Kossuth Lajost. Bartók nincs a top százban.

Ungváry Rudolf szerint ’56 arra példa, hogy „borzalmas kormányával” szemben az ország népe felmagasztosulhat. Kádáréknak tizenöt évükbe tellett, mire a „rossz antré” feledésbe merült. Ormos szerint Kádár kormánya már ’63-ban legitimnek számított, le is zárták a híres ENSZ-dossziét. A Szent Korona visszaadásának aktusa ’76-ban még szimbolikus gesztus volt, de 1981, a titkos valutaalapi belépő már „másodlagos egyenjogúságot” jelentett. Ungváry szerint két útja van a nemzetközi elfogadottságnak. Amikor a kormány felismeri a divatos politikai trendet, s megfelelően tájékozódik, mint Németh Miklósék tették. Kevésbé látványos az „észt út”, amikor egy nép, kormányával összhangban, vállalva a megszorításokat, gazdasági sikereket arat. Bajnaiék az utóbbit javasolták. Későn.

Ormos Mária számára máig meghatározó emlék a németek kiengedésének gesztusa. Németországon átutazva elképesztő közszimpátiával találkozott még az utakon, parkolókban is, annak jeleként, hogy a modern, mediatizált politikában milyen hatalmas lendítőerő a kedvező ország-PR.

Magyarország húsz éve nem állt ilyen mélyen.

A legmeglepőbb, hogy a nyugati partnerek mellett a „keleti szomszédok”, az „újak” (csehek, lengyelek, szlovákok) sajtója is hevesen reagált. A kapuk sorra bezárulnak kelettől nyugatig.

– Valamit elhibáztunk a kommunikációban – panaszolta a minap Fellegi Tamás miniszter, hogy eltévelyedését rögtön ki is magyarázza.

– Szinte mindent – bólogatnak a Fidesz-frakció kritikusabb tagjai, miközben mindent engedelmesen megszavaztak. – Darázsfészekbe nyúltunk.

Ha valamire érzékeny Európa, az a sajtószabadság ügye.

Ungváry Rudolf eltűnődve mondja:

– Normális esetben egy ország kormányának és lakosságának szellemileg-morálisan összhangban kéne lennie. Magyarországon ez ritkán fordult elő. A jobboldalnak is át kell esnie a rettenetes nemzetközi bukáson, hogy retardált állapotát meghaladja. Ennek jeleit ma már látjuk.

Következményeit egy ország szenvedi meg.