Harc a szudáni olajért
A világot addig érdekelte Dél-Szudán, amíg önállóvá és függetlenné nem vált. Az írott és az elektronikus sajtó „vevő” volt a 2011. júliusi zenés-táncos örömünneplésre, a Szudán déli felét benépesítő fekete (nem arab) és jórészt keresztény (nem muszlim) kisebbség sok évtizedes fegyveres harcának végső győzelmére. Aztán pont. A rákövetkező kilenc hónapban csak úgynevezett „mínuszos kishírek” sejtették, hogy Dél-Szudán és Szudán között valójában nem sikerült kijelölni a végleges államhatárt; hogy eredménytelennek tűnik az osztozkodás a két ország egyetlen igazi bevételi forrása, az olaj fölött. Beindult a határvillongások jól ismert gépezete, amely mára szabályos háborúvá fejlődött. Dél-Szudán megint érdekes lett. ACZÉL ENDRE írása.
Salva Kiir dél-szudáni elnöknek a függetlenségi háborúban (1982–2005) edzett katonái azzal vélték elvágni a megszületni sehogy se akaró kiegyezés gordiuszi csomóját, hogy a múlt héten mélyen behatoltak szudáni területre, és elfoglalták Hegliget, amelyet az Afrikai Unió és az ENSZ az északi iszlamista rendszer felségterületeként ismer el. Hegligről még sokat fogunk hallani, végtére is itt, az észak–déli határ mentén terül el egész Szudán legértékesebb kőolajlelőhelye, és itt található az egyetlen olajfinomító is. A hajdani brit gyarmatosítók 1956-ban hátrahagyott területfelosztási térképe szerint azonban a lelőhely nem az Északé, hanem a Délé, ilyenformán Kiir azzal érvel, hogy csak azt vették el, ami jogszerűen az övék.
Öngyilkosság
A déli támadásra az északiak természetesen ellentámadással válaszoltak, a múlt hét végén a légierejüket is bevetették, amivel persze nem annyira a déli katonaságban, mint inkább az olajtermelő kapacitásban okoztak károkat. Lapzártánkig Heglig szilárdan déli kézen maradt – anélkül azonban, hogy egy csepp olaj is felszínre vagy kijutna innen.
Nyugtázzuk mindenekelőtt, hogy ez a konfliktus mindkét fél számára öngyilkos. Az alaphelyzet tudniillik az, hogy a Dél, amely a függetlenséggel együtt a szudáni olajkincs háromnegyedéhez hozzájutott, csak az északi olajvezetékeken és olajkikötőkön át tudja exportálni az olaját. E tekintetben a két fél között olyan vita támadt, amelyet itt Európában az orosz–ukrán viszonyból ismerünk. Az északiak, akik vagy harmincszor akkora tranzitilletéket követeltek, mint amennyit a déliek hajlandók lettek volna kifizetni, egyszerűen „kivették” a vezetékből a déli olajat. A déliek természetesen lopást kiáltottak, és leállították egész kőolajexportjukat.
Az eredmény könnyen átláthatóvá sikeredett: a Dél, amely összes állami jövedelmének kilencven százalékát a kőolajexportból nyerte ki, fillér nélkül maradt; az Észak ugyancsak, mert elesett napi háromszázötvenezer hordónyi áteresztett olaj illetékbevételétől. Jobb helyeken ezt nevezik kettős öngyilkosságnak.
Ez idáig minden közvetítés eredménytelen maradt, már csak azért is, mert a felek viszonyát körülbelül annyi, a múltból maradt sérelem terheli, mint itt a Nyugat-Balkánon a szerb–koszovói kapcsolatokat. Ráadásul a Dél abban bízik, hogy a hegligi finomító megkaparintásával készterméket tud majd exportálni, amihez nem kell csővezeték, továbbá, hogy a kenyai tengerpart felé ki tud majd építeni egy olyan vezetéket, amely kiváltja az észak-szudánit. Rövid távon azonban ezek hiú ábrándok, hiszen a hegligi finomítóból dél felé nincs semmilyen közlekedési infrastruktúra, a Kenya felé induló vezetékrendszer kiépítése pedig annyiba kerülne, mint Dél-Szudán egész éves nemzeti jövedelme.
Summa summarum: ki kéne egyezni. Ha másként nem, a világ vezető hatalmainak közreműködésével, amiben a mások belügyeibe való be nem avatkozástól kényszeresen ódzkodó Kínának vezető szerepet kellene vinnie. De nem azért, mert rettenetes szembenézni azzal, hogy a Délen és Északon kiürült kasszák összeomló nemzeti valutákat, hiperinflációt, élelmiszerhiányt, éhezést, nyomort, ha nem pusztulást etc. eredményeznek, hanem azért, mert a szudáni olajexport kimaradása egyfelől a globális kínálaton ejt sebet, tovább drágítva a benzin árát, ami például Amerikában elsőrendű választási téma, másfelől meg azért, mert az energiaéhes Kína a maga teljes olajimportjának eddig nem kevesebb mint hat százalékát Szudánból szerezte be.
E ponton nyugtáznunk kell, hogy amíg Szudán „egészben” volt, a kínaiak vagy húszmilliárd dollárt (!) fektettek be ottani kőolajlelőhelyek feltárásába és kiaknázásába, s a pénzük cinikus védelmében ahol csak lehet, keresztbe feküdtek minden nemzetközi szankciónak, amely az ország iszlamista és tömeggyilkos elnökét, az „afrikaiakat” (feketéket) Dárfúrban és a Nuba-hegyvidéken módszeresen mészárló Omar al-Bashir tábornokot sújtotta volna. Igen ám, de a kettéválás után a szudáni olaj java része Délre került, miáltal tavaly július óta a kínai olajérdekek is Délen koncentrálódnak. Innentől kezdve Kína nemzeti érdekei azt diktálják, hogy a szemben álló felek kiegyezzenek egymással, ő pedig hozzájusson befektetéseinek jogos hozadékához.
Clooney akciója
Mindenesetre egyetlen más országnak sincs akkora befolyása a két fővárosban, az északiban (Kartúm) illetve a déliben (Juba), mint Kínának, ami a világpolitika felületes szemlélőit szíven ütheti ugyan, de mi már ezeken a hasábokon tucatszor leírtuk, hogy Peking globális játékos, „a világ végére” is elmegy energiáért, élelmiszerért és – termőföldért. Afrika nem egy országában hatalmas földterületeket vásároltak össze a kínaiak, igaz, más befektetőkkel ellentétben iskolákat és kórházakat is építettek cserébe.
Ebben a történetben még nem meséltünk arról, ami járulékos elemnek tekinthető az Észak és Dél konfliktusában. Az északi iszlamista rezsim ki akarja „takarítani” azt a félmillió – főként a Juba-hegyvidék termékeny földjein élő – fekete-afrikait, aki a kettéválás után a határ rossz oldalán rekedt. Ha nincs George Clooney-nak, a híres filmszínésznek a letartóztatásba torkolló akciója a washingtoni szudáni nagykövetség előtt, a világ talán tudomást sem szerez a jubai népirtásról. Így azonban közügy lett. Kevésbé az, hogy magában a független Dél-Szudánban hagyományosan ellenséges szarvasmarha-tenyésztő törzsek irtják egymást módszeresen, nem éppen politikai felhangok nélkül. Egyesek közülük ugyanis az északi arabok szövetségeseinek szegődtek a polgár- és függetlenségi háború éveiben.
Ötödik hadoszlop?
Amivel csak azt akarom mondani, hogy nemcsak az Észak és a Dél viszonyát jellemzi instabilitás, hanem a belviszonyokat is. Papíron ugyan létezik egy parafált megállapodás arról, hogy Szudán és Dél-Szudán polgárai szabadon mozoghatnak egymás országaiban (legeltetés!), szabadon alapíthatnak vállalatokat, szerezhetnek ingatlanokat, vállalhatnak munkát stb., de végleges, aláírt szerződés nincsen, mert a kartúmi iszlamisták minden fekete-afrikaiban az „ötödik hadoszlop” képviselőjét látják. Pláne azután, hogy a dél-szudáni elnök tavaly decemberben Izraelbe látogatott, kifejezte háláját a támogatásért, amelyet a függetlenségi mozgalom a zsidó államtól kapott, és még arra is hajlandóságot mutatott, hogy a világ első államaként nagykövetséget nyisson Jeruzsálemben (nem Tel-Avivban!).
Mindent egybevéve azonban: a békeprocesszus alfája és ómegája nem általában a kiegyezés Észak és Dél között, hanem a megegyezés az olajjövedelmek méltányos elosztásáról. Enélkül egy tapodtat nem mozdul előre semmi se.
