Ha nem tetszik a dolog, le lehet számolni! – Közmunkás volt, egy táska krumpli miatt elvesztette a megélhetését
Van egy másik Magyarország. De nem látszik. Sem az autópályáról, sem a kisvárosok térkövezett főtereiről. E másik Magyarországon nincs gazdasági növekedés, nincs európai konjunktúra. Nincsenek cégek, nagy- és kisvállalkozások. Innen nem lehet átruccanni a határ túloldalára kis mellékesért, itt a szomszédos nagyvárosig sem könnyű elutazni. E másik Magyarországon az önkormányzat, vagyis a polgármester a legnagyobb munkáltató. Az alulképzetteknek, a munkapiacról valamilyen okból tartósan kiszorulóknak nincs más, csak a közmunka. Napi nyolc órában kemény fizikai tevékenység a földeken, krumpli-, répa-, káposzta- és paprikaszedés, az utcák és a csatornák karbantartása. A jobb helyzetben lévők takaríthatnak valamelyik önkormányzati épületben, vagy dolgozhatnak a konyhán, mert az már kiváltság, ha valaki nem a szabad ég alatt, kánikulában vagy fagyban robotol, hanem fedett helyiségben. E másik Magyarországon sokkal betegebbek az emberek, krónikus bajokkal küszködnek, kevesen érik meg a nyugdíjaskort. És itt a játékszabályok is mások, a kiszolgáltatottság például olyan nagy, hogy a maradék szolidaritást is szétzülleszti. Mindenki vív valakivel.
– Ezzel kezdődött minden – tart felém Horváth Istvánné Anna egy köteg orvosi papírt. Középkorú, beteges asszony, túl két gerincműtéten. A harmadikra vár, de nagyon rossz anyagi helyzetben él, nem engedheti meg magának a bebuszozást a nyíregyházi kórházba, hogy ott előbb elvégezzék a műtétet megelőző vizsgálatokat, majd befeküdjön. Férjével egy csöpp házban élnek Baktalórántházán, a romák lakta utcák egyikében. Anna mindent megtenne azért, hogy dolgozhasson, de nem veszik vissza közmunkára. Ha ugyanis valaki nem teljesíti a munkaszerződésében foglaltakat, vagy szabálysértést követ el, esetleg konfliktusba keveredik a helyi hivatallal, egy évre kizárhatják a rendszerből, ami miatt elesik a foglalkoztatáshelyettesítő támogatástól is, ami jelenleg 22 800 forint. Anna most ezt sem kapja meg. Férjével próbálják újítgatni a szerény kis házukat. Anna csak a napszámban – ez októberben makkozást meg diózást jelent – kap némi pénzt, de az a betevőre is alig elég, legfeljebb napi háromezer forintot keres. És a napszám is hol van, hol nincs. A férje, két infarktus után, aszfaltozni jár Budapestre. Hetvenezer forintot hoz haza.
A polgármester megharagudhatott Annára.
– Én voltam az, aki videóra vettem, milyen körülmények között kell a földeken dolgoznunk. Védőruházat nélkül, mezítláb a sárban – és már mutatja is a telefonját. A videón asszonyok állnak bokáig sárban, paprikát gyomlálnak, és vízelvezető árkot ásnak a növények között, hogy elfolyjon a víz. – Hogyan lehet ilyen dudvában dolgozni?
Egyebek mellett ennek a videónak a hatására indított vizsgálatot a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal foglalkoztatási főosztálya, hogy ellenőrizze, biztosít-e az önkormányzat munkaruhát, védőruhát, védőitalt. Ne legyen kétség: a hivatal mindent rendben talált. „A bejelentéshez mellékelt felvételen látható munkavégzés a meghallgatottak nyilatkozata szerint téves utasítás értelmezésén alapult. A dolgozóknak – abban az egyedi esetben – nem ott kellett volna a munkát végezniük, ahol azt tették, hanem egy olyan területen, ahol gumicsizma használata nem volt szükséges” – olvasható a vizsgálatot lezáró dokumentumban. Nincs itt tehát semmi látnivaló, az asszonyok nyilván csak tévedésből mentek oda, ahol egész nap bokáig süppedve a saras vízben dolgoztak.
De Anna nem csak azzal húzta ki a gyufát, hogy felszólalt a védőruházat hiánya miatt. Egyik munkanapján krumplit szedett.
– Nem lett volna szabad hozzányúlni a földön maradt krumplikhoz – meséli. De ő nem bírt ellenállni: felszedte, elrakta.
– Mezgerelt! Csak azt a krumplit vette fel, ami már nem került zsákba – veszi át a szót egy másik helyi asszony. – Kiküldtek ránk egy embert. Egy rosszakarónk jelentett minket a hivatalban. Reménykedtem benne, hogy a polgármester azt mondja, „nézzék, asszonyok, ezt megtették, nem lett volna szabad, levonom a pénzükből, de adok maguknak még egy esélyt”. De nem ezt mondta. Azonnali leszámolást kért, fegyelmivel akart elküldeni, de azt végül nem kaptam.
A polgármester nem mezgerelésnek, hanem lopásnak ítélte a tettet. Ez azt jelenti, hogy azon a másik Magyarországon egy táska krumpli miatt is el lehet veszíteni a megélhetéshez szükséges egyetlen forrást, a közmunkát.
– Én is szeretnék menni közmunkára, de sem engem, sem a fiamat nem veszi föl a polgármester. Pedig nagyon kellene az a kis jövedelem, a kisebbik fiamat állami gondoskodásba vették – panaszolja egy másik asszony, Irén. Elmondása szerint azért vitték a 13 éves fiút a tiszadobi gyerekotthonba, mert viselkedési problémái vannak, sok volt rá a panasz az iskolában. Irén azért, hogy a körülmények ne jelentsenek akadályt, és visszakaphassa a fiát, megpróbálja rendbe szedni a kidőlt-bedőlt falú kis házikóját. Ajtó kellene rá. A festést ő maga csinálta. Szüksége lenne bútorokra. Irén most a foglalkoztatáshelyettesítő 22 800 forintból él. Ennyiből kell kijönnie egy teljes hónapig úgy, hogy a tiszadobi otthonba jár látogatni a fiát. Ha a környezetét sikerül rendbe hoznia, talán visszakaphatja a gyerekét.
– Mások viszont folyamatosan dolgozhatnak – térít vissza minket egy fiatalabb nő a közmunkások ügyeihez. És hát ez az egyik legszürreálisabb, legfájóbb, leginkább érthetetlen dolog ebben a kiszolgáltatottságban: egymást lesik az emberek, hogy kinek, mikor, mennyi és milyen minőségű közmunka jut. Ez miért kap? Az miért nem kap? Nehéz elképzelni, mekkora hatalma van egy reménytelen vidéken fekvő település polgármesterének. Sorsok, életek függenek egy-egy döntésétől.
Egyre többen gyűlünk össze Anna kicsi nappalijában, férfiak, nők, középkorúak, fiatalok.
– Én dolgoztam kukáskocsin. Nem kaptam munkaruhát, még kesztyűt sem. A kocsin aztán vírusos tüdőgyulladást kaptam. De ha szól az ember, azt mondják, neki: ha nem tetszik a dolog, le lehet számolni – panaszkodik egy férfi.
– Mindig ezt mondják. Mindig. Ha nem tetszik, le lehet számolni. Nem is merjük elmondani az őszintét, mert féltjük a gyerekeinket, muszáj munkában maradni, már csak miattuk is – szól közbe egy fiatalabb nő.
– Én be is húztam őt – mondja egy huszonéves fiú. A polgármesterre szavazott, mert szeretne közmunkán lenni. Eddig egyetlen napot sem dolgozott még, holott a szakmája szerint festő volna. Hozzáteszi: azok a nem romák, akikkel együtt járta ki a szakiskolát, mind dolgoznak az Ifjúsági Garancia Programban.
Glonczi László, a Hátrányos Helyzetű Családok Országos Egyesületének elnöke többször is járt Baktalórántházán. Jól ismeri az itteni romák problémáit. Ő volt az, aki összegyűjtötte a méltatlan munkakörülményekről szóló panaszokat, majd a kormányhivatal vizsgálatát kérte. Azt mondja, Nyíregyházán nincsenek ilyen konfliktusok a közmunkával. Sőt ott kifejezetten elégedettek az emberek. Glonczi László épp most fordult közérdekű adatigényléssel az önkormányzathoz, hogy megtudja, hány közmunkás van Baktalórántházán, és milyen körülmények között dolgoznak.
– Miért a földeken dolgozik a romák többsége? Itt van mellettünk egy közösségi ház, ami elvileg nekünk épült. Miért két magyar dolgozik benne? Miért nem romák? Vannak köztünk érettségizett fiatalok is. Ránk kapták a pénzt! Miért nem közülünk raknak oda egy asszonyt? – fordul felénk egy fiatal nő.
S valóban, tavaly adták át az úgynevezett esélyházat a romák lakta utcák egyikében, itt elvileg nem csak a gyerekkel foglalkoznak, de lehet főzni, mosni, fürödni is. Ehhez képest ömlik a panasz az emberekből. A két ott dolgozó az elbeszélések szerint tiszteletlenül, lekezelően beszél a romákkal. Csak addig foglalkoznak a házba betérő szülőkkel, gyerekekkel, amíg az uniós projektekhez előírt dokumentáció vezetéséhez elkészítik róluk a szükséges fotókat.
– Szégyellik az itteni családok azt, hogy oda bemenjenek. Mert kibeszélik a gyerekeinket – toldja meg egy nő egy két év körüli kisfiúval a karjában.
Egy nagyon rossz állapotban lévő idős asszony, aki járni is alig bír már, azt mondja, számtalanszor megalázzák a közösségi házban, mert ugyan odacipeli a mosni való szennyest, de elküldik azzal, hogy nincs már időpont mosásra.
– Azzal dobnak ki, hogy menjek vissza a jövő héten.
Többen bólogatnak: másoknak is napokat kell várniuk arra, hogy kimoshassák a szennyesüket. A másik Magyarországon ugyanis alig van olyan háztartás, ahol volna automata mosógép. Sok helyen még a víz sincs bekötve. Az idős nő egyébként száz méterre lakik a közösségi háztól, akár ki is mehetne az egyik alkalmazott a ruhászsákot cipelni.
A ház a Lehet jobb a gyerekeknek a Baktalórántházi Kistérségben program második hullámában épült, a teljes projektre 600 millió forintot költöttek az Európai Unió pénzéből. Ezen a hétköznapon kong az ürességtől, miközben az utcán több kisgyerekes család is csámborog. A ház alkalmazottai rendkívül ingerültek, még bemutatkozni sem engednek, rövid úton kitessékelnek.
Nagy Lajost, a település polgármesterét (Baktalórántházáért Választási Szövetség) a napokban ellenjelölt nélkül választották újra. És nem csak ő maradt a helyén: az egész testület újabb öt évre kapott felhatalmazást.
– Van-e védőruhájuk a közmunkásoknak? – kérdezzük tőle, és elmeséljük, milyen körülmények között dolgoznak a helyi közmunkások.
Ó, tudjuk meg, e téren minden rendben van. A polgármester határozottan állítja, nem ismeri a szóban forgó videofelvételt, ezért nem is tudja, hogy az hol és milyen körülmények között készült, de azt megerősíti, özönvízszerű esőzések után valóban előfordult, hogy egy napig állt a víz egyes földterületeken.
– A kormányhivatal vizsgálatot folytatott, engem is meghallgattak a védőruhák ügyében. A vizsgálat mindent rendben talált – mondja Nagy Lajos, akitől Glonczi Lászlóval azt is megkérdezzük, jól tudjuk-e, hogy nincs kimerítve a közmunkáskeret, tehát lenne még hely többeket is foglalkoztatni.
Jól tudjuk. De akkor vajon Annát miért nem veszi vissza? Nos, nem a munkakörülményeket rögzítő videó, hanem a krumpli miatt.
– A krumplilopást Anna elismerte. Emiatt kezdeményeztem a szerződése megszüntetését. Ez a minimum, ha valakit szabálysértés elkövetésekor tetten érnek. Lehetett volna drasztikusabb is a következmény. Mások sem kerültek vissza, akik hasonló okok miatt estek ki a rendszerből – fejti ki a polgármester, aki arra a kérdésünkre, hogy nála nincs-e második esély, visszakérdez: – Mennyire lenne ez helyes a munkamorál, a munkafegyelem szempontjából?
Hozzáteszi: ettől függetlenül mindenkinek lehetősége van feliratkozni közmunkára, és rendszeresen megvizsgálják majd, hogy a kérelmezőnek az adott időszakban (az évszakoktól függően ugyanis mindig más munkák akadnak) milyen munka adható.
– Engem a krumpliügyben érintett asszonyok közül azóta egyik sem keresett. Nem beszéltünk egymással – fűzi hozzá.
Nagy Lajos értetlenül hallgatja a közösségi ház működése miatti panaszokat. A házat, mondja, egy térségi szinten működő társulás tartja fenn, ennek ő az elnöke, így az ott dolgozó két alkalmazottnak is ő a munkáltatója.
– Ez a ház nem csak a gyerekekről szól. Felnőttek is felkereshetik, tisztálkodási, mosási igénnyel. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy üres volt a ház, amikor arra jártak. Talán éppen ebédidő volt, a gyerekek iskolában, óvodában, a szülők közmunkán voltak. Naplózni kell a szolgáltatásokat, így napra lebontva kideríthető, mi történik az épületben. Márpedig a működési napló szerint sűrű a program a házban – magyarázza a polgármester. Ő elégedett a jelenlegi két alkalmazottal, akik a helyi állami iskolából érkeztek. – Ezek a hölgyek igen nagy tapasztalattal rendelkeznek a roma szülők tekintetében. A társulás fenntartása a mi felelősségünk, fontos, hogy az alkalmassági feltételeknek megfeleljenek az alkalmazottak.
Baktalórántháza kisváros, ahol mindenki ismeri egymást. A távolból nem látszanak a különbségek, de a szegények sem egyformán szegények, és a helyzetüket is különböző módon értékelik. Találkoztunk olyan lakosokkal is, akik elégedetten nyilatkoztak. Egy fiatal roma anya azt mondja, hogy vele nagyon rendes a polgármester, nem érti, másoknak mi bajuk vele. Ha a kisiskolás gyereke miatt nem reggel 7-kor, hanem csak 8 órára érkezik a közmunkába, Nagy Lajos elfogadja az indokot. Amikor megkérdeztük, hogy ha nem lenne ez a munka, mit tudna csinálni, azt válaszolta, hogy semmit. A másik Magyarországon nincs választás.
