Ha így megy tovább, aggódhatunk

A külpiacaink alakulására nemigen panaszkodhatunk: az EU, az IMF és a Világbank legfrissebb prognózisai szerint az elkövetkező két évben a lassan beindult fellendülés gyorsulni fog, és az elmúlt évektől eltérően ennek a motorja a fejlett világ, elsősorban az Egyesült Államok lesz. Az Európai Unió is növekedési pályára áll, a húzóerő főként a német gazdaság, ahol a bővülés jövőre már a két százalékot is elérheti, a térségünk pedig még ezt is jócskán felülmúlhatja. Mivel a magyar GDP fele az uniós piacokon realizálódik, az ottani konjunktúra kedvező feltételeket teremt számunkra is. Ennek hatását láthatjuk az év első két hónapjának számaiban: az ipari termelés hét százalékkal nőtt az előző évhez képest, köszönhetően mindenek előtt az export kilencszázalékos, ezen belül a gépjárműkivitel harmincszázalékos (!) bővülésének.

Az elemzések szerint mindez jó alapot ad ahhoz, hogy a magyar GDP az idén két százalékkal növekedjen. Ehhez hozzájárulnak még az uniós fejlesztési források, amelyek felgyorsított felhasználása tavaly is felpörgette a beruházásokat. Kérdés, hogy az új hétéves költségvetési ciklus beindulásával mikor nyílhatnak meg a részben megújult és más keretösszegű támogatási alapok, és milyen hatékonyan tudjuk lehívni a pénzeket. A hazai intézményi hátteret ez év tavaszától teljesen átalakították, az új szervezetek irányítása közvetlenül a Miniszterelnökség alá került. A központosítás hivatalos célja a jobb működés, a gyorsabb döntéshozatal és végrehajtás elősegítése: majd meglátjuk, mi lesz mindebből.

A növekedésünk szempontjából meghatározó kérdés, hogy a javuló külső környezetben hogyan alakul a magyar kormány gazdaságpolitikája. A Fidesz választási kampányában erről nem sok szó esett, a hangsúly a „folytatjukon” volt, ami az unortodox módszerek továbbvitelét vetíti előre. Ezt megerősíteni látszik Orbán Viktor választások utáni első sajtókonferenciája, ahol a különadók fennmaradását, az állami szerepvállalás erősödését ígérte. Az elmúlt négy év tapasztalata és tényadatai szerint az „unortodoxia”, a piaci viszonyokba való önkényes beavatkozás a növekedés gátja volt, nem ösztönözte, hanem akadályozta a versenyszféra fejlődését, aminek a következménye a nem állami beruházások zuhanása, a tényleges foglalkoztatás stagnálása és a térségünkben legalacsonyabb, összességében két százalék alatti négyéves növekedés volt.

Ha az új Orbán-kormány azt folytatja, amit az előző, a gazdasági szakértők szerint nemhogy az unió élvonalába kerülünk, de még jobban leszakadunk a fejlett országoktól és a térségünktől is. Az EU és az IMF, valamint a független hazai gazdasági elemzők prognózisai szerint az elkövetkező két évben a régiónkban nálunk lesz a legalacsonyabb a növekedés üteme, éves szinten egy százalékkal elmaradunk a többiek átlagától, azaz nagyjából annyival, mint az elmúlt négy évben. Ennek oka nem a mindannyiunk számára egyforma külső környezet, hanem a sajátos magyar gazdaságpolitika, a fejlődési tartalékok kimerítése, a húzóágazatok túladóztatása, a valós teljesítmény helyett a látszateredmények erőltetése.

Ez utóbbira remek példa a közmunka, amely az első negyedévben minden csúcsot megdöntött, sőt még az ambiciózus terveket is felülmúlta: márciusban 230 ezer közmunkás dolgozott, az előző évinél hatszor több! Ez a hivatalos mutatókat szépen javította, kár, hogy túl sokba került: az első negyedévben az egész évre tervezett keret fele, 90 milliárd forint már elfogyott. Ennek ellenére nincs megállás, hírek szerint májustól új lökést kap a közmunkaprogram, még 130 ezerrel növelni akarják a létszámot, újabb 160 milliárd forintot költve erre. A 340 milliárd forintos új keret a havi nettó 47 ezer forinttal kalkulálva egész évben folyamatosan átlag mintegy 300 ezer közmunkás foglakoztatását tenné lehetővé. Ha annál kevesebb lesz, jó lesz utánanézni, hová folyik el a különbözet.

A gazdaság tényleges bővüléséhez azonban igazi munkavállalókra lenne szükség, ehhez viszont a versenyszféra fejlesztését célzó intézkedések kellenek. Az MNB monetáris lazítása ehhez kevés, nem tudja ellensúlyozni a vállalkozások megnövekedett közterheit, a bizonytalan és állandóan változó hazai szabályozási rendszert, a gyenge keresletet. A lakossági fogyasztás növekedésnek indult, de tempója messze van attól, hogy húzóerőként hasson. Az átlagjövedelem reálértéke a mélyponton lévő infláció ellenére alig a 2010-es szint felett mozog, és jelentős emelkedése középtávon sem várható.

Ehhez képest felettébb optimistának tűnik az Országgyűlés elnökének ígérete arról, hogy a magyar életszínvonal belátható időn belül eléri az olaszokét és franciákét. Ha például az egy főre jutó GDP vásárlóerő paritáson mért alakulását nézzük, mi tavaly az uniós átlag 67 százalékán álltunk, az olaszok 101, a franciák 109 százalékon. A nettó átlagbér nálunk negyede, az átlagfogyasztás harmada volt a két országénak, az átlagélethossz pedig hét évvel alacsonyabb. Ettől persze még merhetünk nagyot álmodni, a baj csak az, hogy a jelenlegi trendek nem a közeledésünket, hanem a távolodásunkat ígérik. Uniós elemzések szerint 2018-ra a már említett, vásárlóerő-paritás szerinti egy főre jutó GDP-nk az EU-átlag 71 százaléka lehet, és ezzel a régiónkban is sereghajtók leszünk Bulgáriával és Romániával együtt. A többiek, a visegrádiak, a baltikumiak az uniós átlag 85 százaléka felett lesznek – ennyit a fideszes álomvilág realitásáról.