Guszti bácsi, ezt bízza rám!

– Az ötvenes évek elején tartottunk, Csikar. Szemet hunyt akkoriban a hatóság, ha egy futballista olyasmit hozott be külföldről, amit egyébként nem lett volna szabad? Vagy előre megmondták, hogy fiúk, nyugodtan, nem érdekes, egész hónaljig lehet karórákat hozni? Hogy volt ez?

– Hát, kérlek szépen, volt eset, hogy már előre tudták, mit fogunk behozni.

– Honnan tudták?

– Honnan tudták?! Nem olyan nagy dolog ez, most is megtudják, ha nagyon akarják. Meg aztán akkor csak mi jártunk ki, Győrtől Hegyeshalomig már egy lélek nem volt a vonaton. Visszafele ugyanúgy. Csak mi utaztunk, és a kalauz. Ha bekerült valami ide, azt csak mi hozhattuk be. Ha megjelent a piacon a Doxa óra, a nejlonharisnya, az órarugók, a Max Factor rúzs, hát azt ki hozhatta? Csakis a labdarúgók. Ki járkált akkoriban például Londonba?...

– A vonaton nem is nagyon kellett eldugni?

– Nem. Semmit nem kellett eldugni.

– Jött a vámos, és szalutált?

– Nem. Először Himnusz volt, és sok sikert kívántak. Volt úgy, hogy összehívták a társaságot az MTST-be. A Hegyi Gyula bácsi volt akkor az államtitkár, és az illetékes szervektől meghívták az akkori vezetőket. Az egyik fejes, egy pénzügyőr vezérőrnagy azt mondta, hogy fiúk, ne kereskedjenek itt semmivel! Mi majd átvesszük és kifizetjük. Nincs maguknak szükségük arra, hogy egy nagynevű játékosról azt híreszteljék, hogy csempészáruval üzletel. Én erre azt mondtam, hogy rendben van, de mit adnak egy Max Factor rúzsért. Azt mondja, hogy negyven forintot. Hát – mondtam –, annyiért nem adom, nekem is többe van. Erre azt mondják, hogy ha nem adjuk el, akkor elveszik. Mondom, ha megtalálják. Végül valahogy megalkudtunk, és valóban igaz, hogy akkor elég sok Max Factort hoztunk, elég szépen kerestünk vele. A Bozsikkal felesben hoztunk vagy ötezer darabot, és hűvös helyen kellett tartani, mert elolvadt volna. A végén mind elkelt, darabonként száz forintot kaptunk. A Max Factor akkor itt Magyarországon fantasztikus nagy dolog volt. Meg nejlonharisnya. Egy párért kértünk százötven forintot, mi ott kint kaptuk, mit tudom én, harminc-negyven forintnak megfelelő valutáért. Szóval, Ákos, ’56 előtt ez meg volt engedve. Az úgynevezett nagyokat, az aranycsapatot a nemzet a tenyerén hordta. Tenyerén hordta a vezetés is, mert megvertünk mindenkit, ők meg azt mondták, hogy megint belevágtunk az imperialisták pofájába. Szóval ez nálunk politikai kérdés volt.

– Gondolom, nemcsak a Szabad Népben megjelent fényképről, hanem személyesen is ismertétek a politikai vezetőket.

– Sokkal jobban, mint a maiakat, mégpedig azért, mert azok akkor, annak idején személyesen látogatták a csapatot. A mai politikai vezetők legalább annyira szeretik a focit, mint Rákosiék szerették, csakhogy ma már Magyarországon a sport közügy, de nem politikai ügy. A kettő nem ugyanaz. ’56 előtt jöttek személyesen, nagy udvartartással, vagy egyedül, biztattak, ötleteket adtak...

– Tán még az összeállításba is beleszóltak?

– Biztos, hogy bele.

– Komolyan mondod?

– Mondjuk úgy: ajánlottak, „építő javaslatot” tettek.

– És ezt „illett” elfogadni?

– Tanácsos volt, igen. De olykor ez nem is baj, mert aki társadalmi munkát végezve dolgozik egy klubnál mint vezető, és az idejét otthon a családjától elveszi, legalább olyan joga legyen...

– Természetesen én nem a társadalmi munkásra gondolok, aki a klubnál vezetőként dolgozik, és nyilván ért is valamelyest a sporthoz, hanem arra, akinek semmi köze az egészhez, mégis beleszól. Akinek nincs szakértelme, de a hivatali rangja és hatalma elég ahhoz, hogy beleavatkozzon akár a csapat-összeállításba is.

– Ne kerteljünk, beleavatkoztak. Emlékszem, a Czibor át akart jönni az MTK-ba, de a Honvéd is meg akarta szerezni. Már velünk edzett, már majdnem biztos volt, hogy a mi játékosunk, amikor az öltözőben odaadták neki az átigazoló lapot. Azon ott állt nyomtatott piros betűkkel: „Czibor a Honvédban játszik. Farkas.” Én láttam. Ez így volt.

– Biztos láttad Bacsó filmjét, a Tanút. Ez, amit most elmeséltél, olyan, mintha egy képsor lenne a Tanúból: Bástya elvtárs gondol egyet, és összeállítja a csapatot...

– ...illetve eldönti, hogy Czibor Zoli ne az MTK játékosa legyen, hanem a Honvédé. De különben ez engem olyan nagyon nem érdekelt. Nekem az volt a fontos, az az érzés – és sajnálom, hogy ennek érzékeltetésére nincs elég intelligenciám és szókincsem –, hogy százezer ember van a Népstadionban, szól a Himnusz, és én ott állok vigyázzban...

– Sípcsontvédő nélkül... Miért nem hordtál sípcsontvédőt?

– Fölöslegesnek tartottam. Amikor meglátták a Kovács Imréék, szédültek. Meg van ez a kölök bolondulva? Ez így akar játszani? Ez hülye? De mit csináljak?! Minden, ami fölösleges rajtam, az zavar. Ez így volt akkor, és így van most is. Ezen a karikagyűrűn kívül énrajtam még soha semmi nem volt. Soha. Életemben nem volt nyakláncom, életemben nem volt órám. Amire külön büszke vagyok, mert hidd el, Ákos, csodálatos dolog, hogy óra nélkül lehet élni...

– Most sincs a csuklódon óra?

– Nincs. Soha életemben nem volt.

– Ezt komolyan mondod?

– Komolyan. Nekem még soha nem volt órám.

– A csuklódon. Amit meg bőröndben hoztál be, azt – ezek szerint – mindjárt eladtad.

– Azt eladtam. Abban a szerencsés helyzetben élek gyerekkorom óta – s ezt a futballnak köszönhetem –, hogy soha nem kellett óra, és mindig azt kívánom, hogy amíg élek, soha ne is kelljen. Mert az azt jelenti, hogy nem kell nyolcra bemenni, és akkor fekszem le, amikor akarok, az életemet nem az időpontok szabályozzák, és ha nagyon tudni akarom, legfeljebb megkérdezem: hány óra?

– Ott tartottunk, hogy szól a Himnusz, százezer ember a lelátókon, és ott áll a kis Sándor Csikar, és föltehetően elszorul a torka. 1954-ben a világbajnokságon nem egyszer és nem kétszer csendült fel a magyar himnusz, de te egyszer sem álltál ott középen, a kezdő tizenegyben. Csereként sem küldtek be soha.

– Van, aki meg tud alázkodni, van, aki nem.

– Miért kellett volna megalázkodnod?

– Mert... ismerni kell az akkori időket. Az úgynevezett aranycsapatnak én nem voltam meghatározó egyénisége. Ott nagyobb egyéniségek voltak, mint amilyen én voltam. De ott, akkor, azon a világbajnokságon... Most mit mondjak?

– Várj, segítek. Mi lenne, ha fölidéznénk a világbajnokságról szóló nyilatkozatodat? Azt mondtad, hogy akkor voltál fénykorodban, se előtte, se utána soha nem voltál olyan jó formában, mint éppen a világbajnokság idején.

– Igen, akkor voltam 26 éves. Már tudatosan játszottam, már lehiggadt voltam, nagyon jó erőben, nagyon jó formában; akkor értem be igazán.

– Erre az 1954-es világbajnokságra huszonhárom labdarúgót vittek ki, és ott derült ki, hogy csak huszonkettőt neveztek. Jól mondom?

– Jól. Sajnos, jól.

– És ott derült ki számodra, hogy téged nem neveztek, tehát te semmiképpen nem kerülhetsz be a pályára.

– Ez akkor nekem annyira rosszulesett, hogy rögtön haza akartam utazni.

– De miért vittek ki téged huszonharmadiknak, ha egyszer tudták, hogy csak huszonkét játékos...

– Ki kellett vinni, mert a közvélemény nyomása azért számított. Hát azt a játékost, aki öt éven keresztül a Népsport osztályzata alapján minden évben „az év legjobb jobbszélsője”, és aki a lejátszott huszonnyolc mérkőzés közül tizennégyszer benne van „a hét válogatottjában”, azt azért nem lehet egyszerűen otthon hagyni. Ezért aztán szépen betettek a keretbe, de tudták, hogy én ott nem fogok labdába rúgni.

– Szóval a közvélemény sem tudott arról, hogy Sándort tulajdonképpen alibiként viszik ki?

– Nem tudott róla.

– Sok híved volt a szurkolók között?

– Nem panaszkodom, sokan voltak.

– MTK-drukkerek?

– Voltak nekem saját drukkerjaim, akik más csapatoknak szurkoltak, nem az MTK-nak, és akik bevallották nekem, hogy az én kedvemért jártak az MTK-meccsekre. Lehet, hogy a játékom tetszett nekik, lehet, hogy azért, mert kicsi voltam, lehet, hogy mert erőszakos voltam, nem tudom. Annak ellenére, hogy én nem tudtam olyan csodálatos dolgokat, mint a Nándi meg az Öcsi, de hajtottam, és ők ezt értékelték.

– Úgy hallottam, Sebes Gusztáv, az akkori szövetségi kapitány nem tartozott a Sándor-drukkerek közé.

– Nézd, az előbb azt kérdezted, hogy miért kellett volna nekem megalázkodni, és akkor nem válaszoltam. Elmondok egy esetet, megérted majd, miről van szó. Egyszer egy vacsoránál a Guszti bácsi félrehívott, és szó szerint azt kérte tőlem, hogy a legközelebbi vacsorán a feleségem – aki akkoriban ugye csinos fiatal nő volt – ne fesse ki a száját. Én erre azt mondtam, hogy Guszti bácsi, ezt bízza énrám. Hát nem ezt kellett volna mondani. Azt kellett volna mondani: igenis, Guszti bácsi, rendben van, Guszti bácsi, nem fogja kifesteni a száját. De hát én nem ezt mondtam.

– Jobb lett volna, ha azt mondod?

– Nem, nem. Semmi körülmények között.

(Folytatjuk.)