Francia disznóságok: viták és társadalmi szerepek a nőket érő abúzus körül

Ez idáig Franciaországban is más országokhoz hasonlóan zajlottak az események: a Weinstein-ügy kirobbanása itt is előtérbe állította a nőket érő, főként munkahelyi szexuális erőszakot, hatalmi visszaéléseket, a máig létező férfidominancia sokszínű jelenségeit. Itt is létrejött a #metoo helyi verziója, a #balancetonporc („leplezd le a disznót”), megeredtek a nyelvek, Franciaországban is kiemelt témává vált a nőket sújtó szexuális visszaélések gyakorlata. Aztán egy csapásra minden megváltozott.

Egy, a tekintélyes Le Monde-ban megjelent petícióban az aláírók kijelentették, hogy a Weinstein-ügy és közvetlen folyományai nagyon is hasznosak voltak, az erőszak természetesen bűncselekmény, de a #metoo-mozgalom „túl messzire ment”. Különbség van az erőszak és az ügyetlen, akár tolakodó udvarlás között, a mai, szinte az inkvizícióra emlékeztető légkör „totalitáriussá vált”, ez a „puritanizmus veszélyezteti a szexuális szabadságot”, „nem minden férfi disznó”, a mozgalom pedig „a férfiak és a szexualitás gyűlöletére vezeti a nőket”.

A feminizmus elkötelezett aktivistái sem válogatták meg válaszul adott szavaikat. „A disznóknak és női támogatóiknak okuk van aggódni, világuk a végéhez közeledik. Lassan, túl lassan is, de elkerülhetetlenül. És ezen pár poros emlék felidézése sem fog változtani, még akkor sem, ha a Le Monde-ban jelennek meg.” „Mi vagyunk az erőszak áldozatai. Nincs okunk szégyenkezni. Talpon vagyunk. Erősek vagyunk. Lelkesek. Elkötelezettek. Véget fogunk veti a szexista erőszaknak.”

A feminizmus nemzetközileg is ismert francia történésze, Michelle Perrot aligha téved, amikor azt írja, hogy az igazán sokkoló a petícióban a szolidaritás teljes hiánya azokkal a nőkkel, akikkel olyan dolgok történtek meg, amelyek valószínűleg Catherine Deneuve-vel nem. A The New York Times is visszafogottan, de hasonlóan fogalmazott. „Catherine Deneuve-nek talán egészen más lenne a véleménye a zaklatásról, ha nem lenne különlegesen szép, nagyon gazdag és fehér, aki a privilégiumainak buborékában él. Vagy éppen ha lenne benne némi empátia.” A szolidaritás hiánya kiegészül valamiféle szándékos vagy szándékolatlan vaksággal. Szó sincs ugyanis arról, hogy „minden férfi disznó lenne”, vagy arról, hogy valaki összekeverné az „ügyetlen udvarlást” a szexuális zaklatással. Szó sincs valamiféle inkvizíciót idéző eljárásmódról. És azt is nehéz feltételezni, hogy éppen azok csinálnának a nőkből „állandó áldozatot”, akik fellépnek a férfidominancia különlegesen visszataszító esetei ellen. A mostani mozgalom a legkevésbé sem „puritán”, amikor leleplezi azt a rendszert, amely éppen megrontja a szexuális viszonyokat.

Mivel Deneuve neve mindenhol ismert, a dolog hatalmas hullámokat vert szerte a világon, elsősorban az Egyesült Államokban. Két nagy feminista iskola van, a francia és az amerikai. Évizedes vitáikra itt most nem térhetünk ki, de szemléltethetjük azzal, hogy a Dominique Strauss-Kahn-ügy idején már olyan vádakat címeztek Amerikából, hogy a francia nők egyszerűen „túl engedékenyek”. Hogy Franciaország a „szexuális szabadosság földje”, s a mostani petíció nem váratlan, mert „az amerikai puritanizmus nemi rendőrsége csak idő kérdése volt, hogy ellenreakciókat váltson ki”.

A vita azonban sokkal szélesebb. Felvetődött a generációs kérdés. Az aláírók többnyire középkorú vagy idősebb nők, akik „a #metoo-mozgalomban a hatvanas évek szexuális forradalma vívmányainak fenyegetését látják”. Fontos összetevő továbbá, hogy az aláírók többsége már a szexuális forradalom idején is kivételezett helyzetben volt, többnyire gazdag és híres. Az „egyszerű nők” számára a helyzet nem változott meg teljesen abban a történelmi pillanatban, s ma már aligha kérdéses, hogy a szexuális forradalom legfőbb haszonélvezői leginkább a férfiak voltak.

A másik összetevő a szociális kérdés. Az aláíró nők újságírók, művészek, egyetemi tanárok, orvosok és így tovább. Nyilvánvaló, hogy amikor a petíció arról beszél, hogy a női szabadság részét képezi, hogy „szembe kell nézni a felelősséggel és a kockázatokkal”, akkor azért hozzátehetjük, hogy egy pénztárosnő vagy egy takarítónő más kockázatokkal néz szembe, mint Catherine Deneuve.

A harmadik összetevő, ha akarjuk, ha nem, faji jellegű. Az amerikai feminizmus hozta be a női emancipáció elméletébe az úgynevezett „interszekcionalitás” koncepcióját, sok tekintetben éppen a fehér, középosztálybeli francia feminizmus ellenében. Arról van szó, hogy a nemi elnyomás nem önmagában létezik, hanem kulturális, szociális, rassz és nemi összetevők eredőjeként, azaz más és más feminizmusok léteznek egymás mellett. Ahogy egy egyébként francia történész fogalmaz a petícióról, „az aláírók összekeverik a 18. századi libertinus szalonok világát a mai valósággal”.

Ebből a szempontból igen érdekes Oliver Roynak, a leginkább iszlámszakértőként ismert történésznek az észrevétele. Ha összevetjük a 2016 szilveszteri kölni eseményekre – amikor több, bevándorló férfiak által elkövetett szexuális erőszak történt – és például a Weinstein-ügyre adott magyarázatokat, értékeléseket, akkor beszédes különbségre lehetünk figyelmesek. Míg a kölni esetben a probléma az erőszakot tevők kultúrájával volt kapcsolatos, addig Weinstein ügyében a magyarázat vagy egyéni volt, vagy az erőszaktevő „férfi voltából” eredt. Azaz ha az elkövetők nem fehérek, akkor a tettüket a kulturális barbárságuk magyarázza, célkeresztben természetesen az iszlám, ha azonban fehérek, akkor inkább egyéni beteges tünetről van szó. A #metoo-jelenség leghangosabb ostorozói között éppen azokat a keményen jobboldali szervezeteket, lapokat, személyiségeket találjuk, amelyek a leghangosabban védik a „fehér nőket”, ha a támadójuk nem fehér.

Egy hosszú ideig Franciaországban élő amerikai újságírónő szerint a francia nők országuk különleges kultúrájának megfelelően „hódítási fegyverzetüket” jóval inkább képesek a saját érdekükben használni, mint az amerikaiak. Kérdés, hogy ebben az emancipációjuk jelét kell-e látnunk, vagy éppen egy végletekig szexista társadalom lenyomatát. Újságírónőnk nem tud erre egyértelmű választ adni.

Míg tehát amerikai oldalról a „francia feminizmus” túlzott engedékenységét érik kritikák, addig a francia közéletben a legkeményebb jobboldal lépett sorompóba az aláírók mellett. Egyik vezéralakjuk, Eric Zemmour szerint a #metoo francia hívei csak engedelmeskednek az amerikai feminizmus túlzó őrültségeinek, míg Deneuve köre „Asterix faluja”, amely egyedül áll ellen az „inváziónak”. „Az amerikai feministák számára a francia gálánsság nem más, mint a ragadozó férfiak álcája. Ideje volt, hogy a francia nők elmagyarázzák nekik, hogy éppen ellenkezőleg: ez nem más, mint életművészet, éppen a nők uralmának a jele a régimódi viszonyok között élő francia társadalmiasságban.”

Sylvie Kauffmann, a Le Monde volt főszerkesztője, jelenleg az internetes verzió vezetője arról számol be, hogy szemben azzal, ahogy az angolszász országokban történik, „a francia újságírók komoly nehézségekbe ütköznek, ha a szexuális visszélések ügye eléri a hatalommal bírókat”. Amíg „közönséges embereket” érintő zaklatásokról van szó, a helyzet hasonló, azonban a hatalmi pozíciókban az elit Franciaországban „összezár”.

Vizsgálat, de csak előzetes

Érdekes egybeesés, hogy épp e viták közepette előzetes vizsgálatot indított a párizsi ügyészség Gérald Darmanin francia költségvetési miniszter ellen egy állítólagosan 2009-ben elkövetett nemi erőszak miatt. A tárcavezető határozottan tagadja a vádakat, ám a hatóságok alaposan vizsgálják annak a nőnek a vallomását, aki azt állítja, hogy a Philippe-kormány költségvetésért felelős minisztere 2009-ben megerőszakolta. A nőt, aki korábban prostituáltként dolgozott, 2004-ben zsarolásért elítélték, és jogi segítséget, tanácsot kért Darmanintól a perújrafelvételhez. Ezt a helyzetet használta ki a vélt áldozat állítása szerint a későbbi miniszter és kényszerítette szexre a nőt.

Érdemes megemlíteni, hogy ebben az országban írta Simone de Beauvoir egyik híres könyvében (A második nem) 1949-ben, hogy a női emancipáció nem a két nem közti „semlegességből” fog megszületni, hanem „olyan érzéki és érzelemteli viszonyokból, melyekről ma még fogalmunk sincs”.