Filippov Gábor: Orbán legfeljebb egy robotinváziótól tarthat

– Vacillált, amikor Tóth Csaba, a Fantasztikus világok szerkesztője felkérte, hogy írjon egy tanulmányt a sci-firől szóló antológiába?

– Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, lényegében azonnal rábólintottam.

– Szóval rajongó.

– Gyerekkorom óta. De többről van szó, mint hogy magánemberként szeretem a tudományos-fantasztikus irodalmat, valójában a sci-fi szerepet játszott abban is, hogy politológus lettem.

– Viccel?

– Szó sincs róla. A klasszikus sci-fik közül több is alapvetően befolyásolta a politikai nézeteimet. Kamaszkoromban olvastam Huxley Szép új világát, Orwellt, de különösen nagy hatással voltak rám a szovjet szerzők, például Jevgenyij Zamjatyin, aki a Mi című disztópiájában már 1921-ben lényegében megjósolta, hová fajul majd a szovjet rendszer.

– De miért foglalkoztatja a messzi jövő világa a politológust?

– Például azért, mert steril környezetet szolgáltat ahhoz, hogy a jelenlegi tudásunk alapján megvizsgálhassuk az emberi társadalom alapértékeit, ugyanakkor túl is mutat az aktuális ismere­­tein­­ken, és modellként alkot meg olyan elképzelt világokat, amelyek ma még nem léteznek. A társadalomtudománynak régóta természetes területe a sci-fi és a fantasy világa: egyrészt elemzi, hogy milyen hatalmi struktúrák épülnek fel az elképzelt univerzumokban, másrészt vizsgálja, hogy a tudományos-fantasztikus populáris kultúra miként hat vissza korának társadalmára.

– Ezek szerint ha ön sci-fit fogyaszt, akkor nem csupán szórakozik, hanem egy modellkísérletet is tanulmányoz?

– Abszolút. A jó sci-fi egyrészt megvizsgálja azokat a tendenciákat, amelyek mentén leírhatók a társadalmi változások, másrészt reflektál saját korunk legfőbb kihívásaira is. Lukács György a hatvanas években írt egy esszét Szolzsenyicinről, ebben arról értekezett, hogy az extrém körülmények – például a halálközelség egy tüdőszanatóriumban vagy egy koncentrációs táborban – kimozdítják az embert a megszokott környezetéből, és arra kényszerítik, hogy új alapokra helyezve vizsgálja meg az alapvető értékeket. A különleges helyzetek próbára teszik a legszilárdabbnak tűnő normákat is. Ez az elmélet a sci-fire is igaz.

– Biztos, hogy mindig is társadalmi formációkban élünk majd– Évszázadok múlva is meghatározó lesz az életünkben a politika?

– Politika nélkül nehezen képzelhető el az élet, legalábbis addig, amíg az ember társas lény marad. Ha egy lakatlan szigeten kiteszünk két embert, és ők eldöntik, hogy miként osztják föl a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokat, az akkor is politikai döntés lesz, ha például konstans háborúba keverednek egymással. A politika szerepe azonban alapvetően megváltozhat, ha a tudomány fejlődésével maga az emberi lény alakul át.

– És az idegen civilizációkat is a politika mozgatja?

– Ha egy antropomorf idegen civilizációt képzelünk el, ahol az egyének különböző értékek és érdekek mentén szerveződnek, akkor nyilvánvalóan szükség van a politikára. A scifi-irodalomban ritkán fordul elő olyan értelmes civilizáció, amelyben ne működne valamilyen politikai formáció. Ilyen például a Star Trek-univerzumban a Borg, amely több milliárd főt számláló civilizáció, ők viszont egyetlen tudatban egyesülnek, így nyilvánvalóan nincsenek számukra eltérő értékek és érdekek – azaz nincs szükségük politikára sem.

– A sci-fiben megrajzolt világok zömmel ellenutópiák. Miért ilyen borúlátó a műfaj?

– Mert az utópiák általában unalmasak, a tökéletes társadalom víziója nem kelti fel az érdeklődést. A sci-fi által megkövetelt izgalomhoz valódi konfliktusok kellenek.

– És a végén a Jó legyőzi a Gonoszt?

– A legizgalmasabb disztópiákban nincs ilyen feloldozás. A jó sci-fi felmutatja az alternatívát, jelzi, hogy lennének helyes célok, ám ezek az egyenlőtlen küzdelemben, a merev struktúrákban bukásra vannak ítélve. Így a figyelmeztetésük is erősebb tud lenni.

– A történelmi regények, filmek gyakran azzal a szándékkal idézik fel a múltban megtörtént szörnyűségeket, hogy figyelmeztessék saját koruk közönségét. Van ilyen törekvés a jövőről szóló művekben is?

– A sci-fi elsőrendű funkciója a szórakoztatáson túl ez. A leggyakrabban feldolgozott témák közé tartoznak például az egyén szabadságára leselkedő különféle veszélyek. A disztópiák egyik legismertebb konfliktusa, amikor az egyén fölötti totális ellenőrzés olyan mértékűvé válik, hogy felszámolódik a személyiség, megszűnnek a hagyományos emberi kapcsolatok.

– Mintha a nemi szerepek változása is alapvető téma lenne. Feltűnő, hogy egyre több a női főszereplő a sci-fikben.

– A nemi szerepeket illetően a sci-finek aktív társadalomformáló szerepe van. És most nemcsak a feminista sci-fikre gondolok, hanem azokra az alkotásokra, amelyek alapjaiban változtatták meg a női hősökről alkotott képünket. Ilyen például Isaac Asimov robotuniverzuma, ebben már a múlt század közepén megjelent egy kiemelkedően intelligens, domináns női karakter, Susan Calvin robotpszichológus alakja. Talán még ismertebb az Alien-filmszériában a Sigourney Weaver által megformált Ellen Ripley, aki 1979-ben forradal­­mian új női főhősként mutatkozott be a vásznon. Addig az volt a szokás, hogy a sci-fi nőalakjai szépek, kedvesek, és általában passzívan szemlélik, amint a férfi hősök kiszabadítják őket a gonosz fogságából. Ripley viszont intelligens, talpraesett, kőkemény karakter, aki több ízben megmenti az emberiséget a végső pusztulástól. Az Alien-sorozat elindított egy láncreakciót: követte a Terminátor, a Tomb Raider, a Kaptár, az Éhezők viadala – csupa markáns női főhőssel. Ez a tendencia átformálta a számítógépes játékok piacát is. Míg a kilencvenes években a játékosoknak jórészt kigyúrt macsók bőrébe bújva kellett küzdeniük, addig az elmúlt húsz évben Lara Croft, egy „női Indiana Jones” és utódai is megjelentek az akcióhősök sorában.

– Nagyon szép, de ez valóban hat a nemi szerepek átalakulásának társadalmi elfogadottságára?

– A popkulturális reprezentáció, vagyis hogy ki milyen szerepben jelenik meg egy szórakoztatásra szánt alkotásban, alapvetően befolyásolja azt, hogy a társadalom tudat alatt miként viszonyul a megjelenített hősökhöz. Például a nőkhöz. De a modern sci-fiben más kisebbségek képviselői is egyre inkább pozitív kontextusban jelennek meg. Kiváló példa az ötven éve futó Star Trek, amelyben nyomon követhető, hogyan bukkantak fel egyre pozitívabb szerepben előbb az afroamerikai, majd az ázsiai, sőt idegen civilizációk reprezentánsai. De a meleg szuperhősök is kopogtatnak az ajtón, annak például már évtizedek óta komoly szakirodalma van, hogy Batman és Robin történetének lehetséges homoerotikus olvasata is.

Filippov Gábor

1984-ben született Budapesten, az ELTE-n tanult történelmet és politológiát.

Dolgozott országgyűlési szakértőként, televíziós hírszerkesztőként, politikai tanácsadóként és politikai elemzőként. Az elmúlt tíz évben számos kommentárja, elemzése, recenziója jelent meg a nagyobb magyar napi- és hetilapokban, 2015-ig rádiós és televíziós elemző- és véleményműsorok rendszeres szereplője volt. Szakterülete a magyar és európai szélsőjobboldal ideológia- és mozgalomtörténete.

2015 óta a Közép-európai Egyetem Politikatudományi Tanszékének doktorandusza, disszertációját a szélsőjobboldali pártok mérséklődési stratégiáiból írja.

– A scifi-író elképzelt konfliktusokat elemez vagy jól ismert problémákat helyez át a jövőbe?

– Mindenre akad példa. Isaac Asimov vagy a Trónok harcának írója, George R. R. Martin történelmi példák alapján építik föl a saját univerzumaikat. Az Alapítványnak a római birodalom bukása, a Trónok harcának a rózsák háborúja adott történelmi ihletet. Ma a legfiatalabb generációk számára a demokrácia lebontásának és a diktatúra kialakulásának folyamatát már hatékonyabban lehet szemléltetni a Star Wars-sorozattal, mint például a napóleoni korszak történelmi elemzésével. De saját korunk legégetőbb kérdése, az ökológiai szennyezés, bolygónk kizsákmányolása is visszatérő témának számít. A sci-fi persze nem jóslásra vállalkozik, hanem felveti a legfontosabb veszélyeket és azok elhárításának esélyeit. Az is látható, hogy ha a populáris kultúra előtérbe tol egy problémát, az visszahat a társadalomra: ilyen slágertéma pél­­dául manapság, hogy a magáncégek miként képesek terjeszkedni az államhatalom rovására, illetve milyen veszélyeket rejt a génmanipuláció. A sci-fi sokkal szélesebb körben képes tematizálni például a génmanipuláció problematikáját, mint, mondjuk, Francis Fukuyama hasonló témájú, kiváló könyve.

– És milyen politikai berendezkedést favorizál a sci-fi– Demokráciát, diktatúrát, anarchiát?

– Megint csak minden előfordul. A Star Trek-sorozat több száz részében bemutatott idegen civilizációk például nagyon sokféle politikai berendezkedést villantanak fel. Ezek a formációk gyakran konfliktusba is kerülnek egymással. Az biztos, hogy a jelenlegi ismereteink szerint a jövő társadalmában is működik majd valamilyen politikai rendszer. Ezt két dolog tudná megakadályozni. Az egyik, ha az ember biológiailag annyira átalakul vagy átalakítják, hogy elveszíti az önálló akaratát, ahogy már említettem, társaslény-jellegét, a másik, ha a technikai fejlődés olyan szintet ér el, amely alapjaiban változtatja meg az emberi érintkezés ma ismert formáit.

– Mennyit változott az elmúlt évszázadokban a sci-fi mint műfaj?

– A lényegét tekintve nem sokat, hiszen általános alapokra épül: azt vizsgálja, hogy a jövőben mi válik valószínűvé, ami ma elképzelhetetlen, és az milyen hatással lehet az egyénre, a társadalomra, a politikára. Ezzel összefüggésben elsősorban az egyén és a hatalom viszonyát, valamint a technikai fejlődés lehetőségeit, veszélyeit boncolgatja. A tudásunk változásával persze számos alkotás kikerül a műfajból, Verne álma a Hold-utazásról vagy a tengeralattjáróról ma már nem számít sci-finek, holott saját korában az volt. És persze amit ma még sci-finek érzünk, lehet, hogy néhány évtized múlva legfeljebb szociológiai leírásként értelmezhető majd.

– A végére hagytam egy aktuálpolitikai kérdést: vajon sci-finek számít-e 2017-ben, hogy 2018-ban az ellenzék legyőzi a választásokon a NER-t?

– A szakirodalom distinkciót tesz a fan­­tasy és a sci-fi definíciója közé: az előbbi arról szól, hogy a lehetetlent teszi lehetségessé, a sci-fi pedig a valószínűtlent valószínűvé. Ez alapján persze lehet olyan sci-fit írni, amelyben az ellenzék legyőzi a jelenlegi kormánypártokat, de ehhez legalább egy robotinvázióra lenne szükség. Komolyra fordítva: a ma ismert tények és tendenciák alapján erre nagyon kevés esély van. Csak akkor történhetne meg, ha a következő egy évben alapvetően eltérnének a politikai folyamatok a normál menettől. Nem látszik, hogy az ellenzéknek meglennének azok az eszközei, amelyek a való világban elegendők lehetnének az Orbán-kormány leváltására.

Fantasztikus világok

Április 22-én a Millenárison lesz a hivatalos bemutatója a Fantasztikus világok című antológiának. A kötet egyenes folytatása a tavaly megjelent A sci-fi politológiája című kiadványnak, amelyben a Republikon Intézet stratégiai igazgatója, Tóth Csaba fejtette ki nézeteit a tudományos-fantasztikus művekben felvázolt világok társadalmi-politikai berendezkedéséről. A Fantasztikus világokban az általa felkért szerzők járják körül ugyanezt a témát. Ahogy a kötet fülszövegében olvasható, a szuperhősök, a varázslók, a jedik sok mindenben különböznek ugyan tőlünk, ám a világok, amelyeket benépesítenek, mégis hasonlók Földünk társadalmaihoz. A kötet szerzői – a hazai társadalomtudomány, a közéleti elemzés és a tudományos-fantasztikus újságírás képviselői – olyan világokba kalauzolják el az olvasót, olyan összefüggésekre mutatnak rá, amelyeket nehéz észrevenni, „miközben a fénykardok összecsapására, a vámpírok és a vérfarkasok küzdelmére vagy éppen Batman pofonjaira figyelünk”. A 15 fős írógárda: Ceglédi Zoltán, Filippov Gábor, Földi Bence, Hoffman István, Kisteleki Károly, Lovász Dorottya, Muchichka László, Pintér Bence, Sik Endre, Szabó Zoltán Ádám, Oroszlány Balázs, Tóth Csaba, Török Gábor, Zotter Judit és Zsótér Indi Dániel.