A Fidesz eszme nélküli, hatalomtechnikára épülő rendszere a politikátlanság diktatúrája

– A kétharmados vereség csakis az ellenzéki pártok felelőssége, vagy hozzájárult például a média szerepzavara is? A független tévékben szinte csak arról faggatták az ellenzéki politikusokat, hogy ki kit utál, hogyan marakodnak az egyéni választókörzeteken. Ezzel továbbélezték a pártok közötti ellentéteket, holott a média mediátori szerepet is vállalhatna.

– Igaza van, de látjuk, hogy a hazai média romokban van. Az összeomlás elkezdődött a Népszabadság felszámolásával, a választások óta megszűnt a Magyar Nemzet, a Lánchíd Rádió, elbocsátások történtek a Hír TV-nél. Az újságírók rettegnek, féltik az állásukat, és ez a légkör nem kedvez a gondolatgazdag munkának. Másfelől az is igaz, hogy voltak olyan diktatórikus időszakok nálunk, mondjuk a hatvanas években, amikor nulla ellenzéki sajtó létezett, a hivatalos propagandával nem megegyező valóságértelmezések mégis eljutottak különböző csatornákon az emberekhez. Befogadói igény is volt erre.

Fotó: Bazánth Ivola

– Arra céloz, hogy ma a médiafogyasztók nem kíváncsiak a közélettel kapcsolatos alternatív véleményekre?

– Hát nem nagyon. Sosem tapasztalt mértékben működik az önmegerősítés igénye és a más véleményűek kizárása a médiafogyasztásban. Ez jelentős attitűdváltozás. Míg a korábbi diktatúra sötétjében sokan látni vágytak, a jelenlegi diktatúra homályában lemondanak a tisztánlátásról. A hatalom manipulációja mellett megjelent az önmanipuláció is. Az állampolgárok többsége maga dönt arról, kitől, mitől hagyja magát becsapni, mit hajlandó meglátni és mi az, amiről hallani sem akar. Egyre nagyobb a nyilvánosság széttagolódása, az emberek véleménybuborékokba zárják be magukat, így a társadalomban, a médiahasználatban is a szektásodás erősödik. Ez az, amit a liberális médiaelméletek nem vettek kellőképpen figyelembe. A tájékozódáshoz való jogot hangsúlyozzák, pedig az is kérdés: akar-e valaki egyáltalán tájékozódni és élni a választás lehetőségével? Cass Sunstein, a Harvard Egyetem kutatója, Obama volt sajtófőnöke azt vallja: egy országban akkor jó a médiarendszer, ha az emberek azokat a híreket, véleményeket is megtalálják, amelyeket nem is kerestek. Ehhez persze nálunk is független piac és média, valamint kiegyensúlyozott közszolgálati tájékoztatás kellene, de egyik sincs.

– Az ellenzék veresége tehát fogható arra is, hogy a kistelepüléseken mindenki csakis az elfogult, kormánypárti közcsatornákat nézheti?

– Ez nem igaz. Ha nincs is nagy választék, aki akar, átkapcsolhat mondjuk az M1-ről az RTL Klubra. Jártam olyan falvakban, ahol megdöbbentő és bájos ellenzékiségre bukkantam. A kocsmákban olyan feliratokat láttam, mintha egy Kossuth téri tüntetésen lennénk. A kistelepülések sem homogének politikailag, nem mind fideszesek.

– A választás eredménye nem ezt mutatja.

– Azt hiszem, senki nem térképezte még fel, mi minden járult hozzá ehhez az eredményhez. Elképzelhető, hogy akadnak olyan elmaradott régiók, ahol döntő mértékű helyi nyomás nehezedik az emberekre, megkérdőjeleződhet a választások titkossága is. Egyébként, ahogy Oszkó Péter nyilatkozatából is kiderül a 168 Órában, sokkal nagyobb arányban szavaztak a Fideszre a rendszer vesztesei, mint mások. A legszegényebb rétegben kapta relatívan a legtöbb voksot a kormány.

– Tény, a közmunkával járó fizetés több, mint amennyit a szociális segéllyel kaptak a szegények az előző kormányok alatt.

– Ezért is mondom, hogy a választás sok tényezőtől függ, a kimenetelét nem lehet csak a média helyzetéből levezetni. Ráadásul, merem állítani, a Fidesz sem számított kétharmados győzelemre.

– Az általuk vártnál is hatásosabban működött a félelemkeltés politikája, s ebben meghatározó szerepet vitt a kormánypárti média: migránsokkal és Sorossal kapcsolatos téveszméket sulykolt reggeltől estig.

– Ami lezajlik a szemünk előtt, az a politika halála vagy legalábbis haldoklása. A politika normális körülmények között ügyekről és vitákról szól, ám a minket elárasztó migránsokkal riogatni nem valóságos ügy, hanem fikció. A kormány még a saját eredményeiről sem beszélt a kampányban, mert a fikció fontosabb volt számára. A maga szempontjából okosan, előrelátóan élt a félelemkeltés eszközeivel, rájátszva arra a pszichológiai megfigyelésre, hogy a láthatatlan ellenségektől az emberek jobban félnek, mint a valódi problémáktól. Murray Edelman hajdani politológus tézise, hogy a hatalom jellemzője egy kommunikációs játék a fenyegetés és a megnyugtatás között. Belenget valami szörnyű veszélyt, majd kijelenti, hogy ő tudja megvédeni ettől a nemzetet. Orbán ezt játssza, rendkívül hatásosan.

– Miközben a közbeszédet jelenleg is a migránstéma uralja, az ellenzéknek nincs válasza erre. Sőt korábban tiltakoztak a határnál emelt drótkerítés ellen, most már nincs vele bajuk.

– Az ellenzék nem használta ki morális jogát és kötelességét az ellentmondásra. Kommunikációs szempontból szerencsétlen helyzetbe sodorták magukat azzal, hogy migránsügyben nem mertek mást mondani, mint a kormány. Attól féltek, különvéleményükkel a szavazók ellenszenvét vívnák ki. Így viszont, mivel nem kínáltak alternatívát, lényegtelenné váltak. Például a német és angol médiában állandóan politikusok és szakemberek vitatkoztak a migránsok helyzetéről, a társadalomnak módja volt átbeszélni ezt a kérdést. Nálunk folyton erről van szó, de a migráció reális kérdéseiről szinte senki nem beszél.

– Miért lesz Soros György a gyűlölet céltáblája? Talán mert ő is megfoghatatlan személy?

– Abba a képbe, amit Sorosról rajzoltak, bele lehet látni az antiszemitizmus, „a háttérhatalmak”, a gonosz elnyomó tőkés kliséit. Az ezektől való félelmeknek és előítéleteknek régi gyökerei vannak nálunk. Sikeresen összekötötték ezt a migránsozással, s ezzel üzemeltették a kormány hazugsággyárát.

– A Fidesz hol úgy szólal meg, mint egy baloldali párt, amely munkát adott a szegényeknek, hol úgy, mint egy hagyományőrző, konzervatív erő, máskor meg mint egy szélsőjobboldali rohamosztag. A teljes politikai, retorikai teret uralja, mindenki mást kiszorít.

– A valódi 20. századi diktatúráknak mindig volt valamilyen eszmei megalapozottságuk, akkor is, ha attól elkanyarodtak. Ma nálunk eszme helyett hatalomtechnika van. Ez soha nem kerülhet ellentmondásba önmagával, mert könnyen adaptálódik bármilyen hangulathoz, társadalmi légkörhöz. Nem köti gondolat: az eszme nélküli rendszerek a politikátlanság diktatúrái. A felszínen álügyek, álesemények vannak, valódi társadalmi problémákról gyakorlatilag nem esik szó. Orbán Viktor még a centrális erőtér megteremtésekor kinyilatkoztatta: „A viták ideje lejárt.” Ami azt jelenti, hogy a politika ideje lejárt, hiszen ennek éppen a vita a közege.

Fotó: Bazánth Ivola

– Viták helyett viszont egyre mélyebbek a törésvonalak, például a főváros és vidék között.

– Ennek kulturális és szervezeti oka is vannak. A vidék-város közötti szakadék a történelmünkben régóta meglévő probléma. Ezt tetézi, hogy a demokratikus ellenzéki pártok elveszítették bázisaikat vidéken. Pedig ott nagy beágyazottsága volt az MSZP-nek, sőt egykor az SZDSZ-nek is. A szervezeteket visszaépíteni több évtizedbe kerülhet. Nem világos, hogy ezt ki fogja megtenni. Az nem megy, hogy valaki leszól Budapestről, és megmondja, hogy „a végeken” mi történjen. A Fidesz mindenütt kiépítette a helyi hálózatait, ami számukra jelentős kommunikációs és politikai előny.

– Emellett rengeteg pénzt fordítanak vidékfejlesztésre. A kormány elindította a 3500 milliárd forintos vidék–Magyarország-programját főleg a megyei jogú városok számára. Ezzel az ellenzéknek nehéz versenyeznie.

– Nem vagyok a téma szakértője, de azt sok külföldi és hazai felmérés bizonyítja, hogy a hátrányos régiók kistelepülései mennyire leszakadtak nemcsak anyagilag, de tudásban vagy akár mobilitásban is. Össze lehet hasonlítani, mibe került például a kilencvenes években valakinek Budapestre költözni és kivenni itt egy kis garzont, és mennyibe kerül most. És ez csak egy példa. Nem mindegy, hogy a politika úgy támogatja a vidéket, hogy felszabadítóan hat, növeli az esélyegyenlőséget, vagy szinte feudális függőségeket teremt, és pórázon tartja a helyi lakosokat.

– A politika haldoklásának mi lehet az ellenszere?

– Mivel a kormány tendenciózusan átalakította a választási szisztémát, ilyen körülmények közt a jelenlegi ellenzéki pártoktól túl sok mindent nem lehet várni. Ahhoz, hogy felfrissüljön a hazai politikai élet, nagy társadalmi nyomásra, áttörésre lenne szükség. A választás utáni civil demonstrációk azt jelzik: a szervezkedés már elkezdődött, de még nem elég erős ahhoz, hogy átszakítsa a gátat.

– Szükség lenne az értelmiség aktivizálódására is, ám a valódi műhelyek, közösségek szervezése helyett sokan a Facebookon, szobatudósként osztják az észt és kritizálják a még kialakulatlan civil mozgalmakat.

– Nemcsak a város és vidék viszonyában, de az egész társadalomban jellemző a kommunikációs, kulturális széttagolódás. Ezt az internet nem oldja meg, mert a felhasználói kultúra inkább elmélyíti a szakadékokat, nem enged közel jutni egymáshoz, bezár a véleménybuborékokba. Megerősíti az egymástól elszigetelődő párhuzamos nyilvánosságokat, s ezzel veszélyezteti a demokráciát, amelyben a párbeszéd közös tereit kellene létrehozni.

– Hogyan lehetne a széttöredezett társadalomban összekötő pontokat találni?

– Vannak olyan szükséghelyzetek egy közösség életében, amikor el kell fogadni a másik másféle világnézetét, ha a tartalmát nem is feltétlenül, mert a különbözőségnél a közös cél sokkal fontosabb.

– A hazai baloldal ezt nehezen látja be. Ön 2010-ben, a Fidesz hatalomra kerülése után is interjút adott nekünk, amelyet úgy fejezett be: „Messze még a baloldali kikötő.” Szerintem ma jóval messzebb van, mint nyolc éve. Kérdés az is: egyáltalán baloldali kikötőt kell keresni?

– Most már inkább a demokrácia megmentése a cél. A demokrácia pedig úgy is leírható, mint az egyéni érdekek meglétének az elfogadása közös érdekként. Egy társadalom akkor működik jól, ha el tudjuk fogadni, hogy mások másfélék, más az érdekük, és ők is elfogadják, hogy mi is különbözünk tőlük. Ez a liberális demokrácia alapja. Ez nem tartható fenn vita és méltányos versenyszabályok nélkül. Az igazságos társadalomban mindig működik valamilyen kiegyensúlyozó erő, ami azért is fontos, mert mindannyian potenciális kisebbségiek vagyunk. Bármikor kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe gyerekként, tanulóként, munkavállalóként, nőként, öregként, betegként. A közösségnek pedig folyton kiegyenlítenie kell, esélyt adni a relatív hátrányok enyhítéséhez. A demokrácia, a civil közösségek megteremtéséhez az egymás iránti nyitottságon és a szolidaritáson keresztül vezet az út.