Feszült bukta, avagy a zöldpolitikusok elpárolgása

Olyan, mintha lenne független, egymással versengő, nagy tömegeket elérő, hiteles tájékoztatást nyújtó sajtó Magyarországon. Ilyen köldöknézős gondolatok jutnak az eszembe, amikor belépek a választások éjszakáján az LMP eredményváró rendezvényének helyszínéül választott zuglói hotelba. A teremben kamerák, stábok, mikrofonnal rohangáló riporterek, újságírók. Ú-J-S-Á-G-Í-R-Ó-K.

Mert a választás a demokrácia ünnepe, ugye, és az újságírók kiélvezik minden pillanatát.

Aztán megpillantom a köztévé műsorvezetőjét a monitoron, nem hallom, csak a tátogását látom, és eszembe jut, hogy ez a 80 milliárd forint közpénzből működő, kormányzati propagandacélokhoz silányult médium hogyan űzött gúnyt a hiteles tájékoztatás ethoszából, amikor négy éven keresztül ömlesztette ránk a hazugságokat, a kormányzat által manipulált félrevezető tartalmakat. De ezen az éjszakán a pártok is, az újságírók is, az ország népe is demokráciásat játszott, mindenki úgy tett, mintha valódi választások lennének.

Az első órákban még minden csendes, nem függetlenül attól, hogy a kormány nem volt képes rendesen megszervezni a választást. A politikusok közül elsőként Hadházy Ákos érkezik, az újságírók szinte rávetik magukat. Hadházy pedig feszülten és – talán az elmúlt hetek őt ért kormányzati kommunikációs hadjárata miatt – kissé megtörten, de készségesen beszél. Az első órákban még bizakodó, minden újságírónak elmondja, mennyire hisz abban, hogy a magas részvételi arány az ellenzéknek kedvez. Nem taktikázik, annak ideje lejárt: mindegyik kérdésre nyíltan elmondja, hogy ha az ellenzék rosszul szerepel a választáson, akkor annak következményeit le kell vonniuk az érintett politikusoknak.

– Igen, valóban, szélesebb körű együttműködést tartottam volna jónak, mint amennyit végül is az LMP támogatott – mondja.

Aztán érkeznek a többiek is, Schmuck Erzsébet, Demeter Márta, Csárdi Antal, az elmúlt napok egyik főszereplője, Ungár Péter. Nem tombol a jókedv, de ekkor még érezhető némi optimizmus.

Szél Bernadett azonban csak nem akar megérkezni.

– Tudhat valamit? – kérdezi az egyik sajtós.

– Fogalmam sincs – válaszol egy másik, aztán kiderül, hogy az LMP társelnöke már este nyolc körül megérkezett, de az újságíróktól elszeparált teremben várja az eredményeket.

– Akkor tud – jegyzi meg a sokat tapasztalt kolléga. – Nem lesz ennek jó vége.

– Éjfélkor lesz sajtótájékoztató – jelenti be a sajtós, ahogy azt is, hogy Szél Bernadett addig nem fog kijönni az újságírókhoz. Ebből már sok mindenre lehet következtetni, és a kollégák nem is maradnak adósak a következtetéssel.

– Bukta – mondja rezignáltan egyikük.

A mosoly és a kampány magabiztos látszat volt

Az LMP kampányában két, egymásnak szögesen ellentmondó stratégia rajzolódott ki. Az egyik elfogadhatónak tartott volna több együttműködést az ellenzéki pártokkal, a másik szerint viszont a hódmezővásárhelyi győzelem után is ragaszkodni kellett volna a mindenkitől távolságot tartó, önálló politikához. A két stratégia mögött a párt nagyon eltérő szavazói állnak. Igen sokan az LMP-re szavaztak az egykori SZDSZ választói közül, és ide húz több olyan jobboldali, kiábrándult fideszes szavazó is, aki soha nem lenne hajlandó olyan pártra szavazni, amelynek köze van a 2010 előtti baloldalhoz. Ez a két szavazótábor nehezen tartható egyben, vagy olyan politikai tehetség kellene hozzá, amit eddig nem sikerült felmutatni. Ha az együttműködést választja az LMP, akkor a jobboldali-konzervatív szavazóit veszíti el, ha a koordináció megtagadását, akkor a baloldali-liberális táborát.

Erről a dilemmáról egyébként folyamatosan beszélnek is a folyosón az LMP politikusai. Amíg azonban nem érkeznek az eredmények, csak találgatni lehet, hogy az elzárkózós stratégia, amelyet végül követett a párt, sikeres volt-e. Aztán már találgatni sem kell.

Berobbannak a számok.

A monitorra bámulunk, ahol a köztévé műsorvezetője már arról beszél, hogy két mandátum, és a Fidesznek megvan a kétharmada. Ez mindenkit sokkol. Percekig tart a csend. És észrevétlenül szinte mindegyik LMP-s politikus felszívódik, még az okkal jókedvű, a Belvárosban győztes Csárdi Antalt sem látjuk, pedig állandó mosolyával ő volt az egyetlen stabil pont az eredményvárón. Ő és a többiek legközelebb már csak a sajtótájékoztatón kerülnek elő – ekkor már színpadon állnak. Megtörten, csalódottan. Hadházy Ákos bejelenti lemondását, ami sejteti, hogy a szétesés szélére kerülhet a párt.

A tájékoztató után több LMP-s szimpatizáns is arról beszél, hogy biztosan a zöldpárt nyakába varrja majd a budapesti liberális értelmiség az ellenzék bukását, pedig az eredmények „tök világosan mutatják, hogy nem azon az egy-két körzeten múlt”.

Pedig de. Illetve: azon az egy-kettőn is. Schiffer András személyesen nem volt itt ugyan, de a jelen lévő újságírók közül sokan meg vannak győződve arról, hogy ezt a kampányt a háttérből erősen befolyásolta. A beszélgetésekből az derül ki, hogy az LMP-sek tartanak attól, hogy ők lesznek a bűnbakok, miközben szerintük nem ők a hibásak, hanem a szocik, Gyurcsány és az örökké nyugodtan és veszély nélkül szidható liberális értelmiség.

A vártnál gyengébb szereplésért a felelősséget egyelőre csak Hadházy viseli. Kérdés, hogy a távozásával magával viszi-e azokat a szavazókat is, akik az együttműködést preferálták volna. Az egyenlő távolsághoz való ragaszkodás lehet, hogy másodszor is kettészakítja a pártot. Az első után felálltak, és a mostani eredmény azt bizonyítja, hogy 6-7 százaléknyi választónak így is tetszenek. Vagy meg is fordíthatjuk: a senkivel nem együttműködő LMP-t csak 6-7 százaléknyi szavazó igényli. Kereslet és kínálat egymásra talált, kívülről és főleg más pártok szavazóinak részéről nincs sok értelme emiatt utálkozni. Más kérdés, hogy az LMP ambíciói nagyobbak voltak ennél.