Fejjel ugrani a kapufának 1.

Mester Ákos interjúja

– Szoktál álmodni gólokról?

– Igen. Meccsekről is, sajnos.

– Végigpereg a kilencven perc?

– Nem, csak úgy bekattan egy-egy jelenet.

– Álmodban elszaladsz ott a jobb szélen, beadod a labdát, és...?

– És aztán semmi. Fölébredek. És tudod, az a félelmetes, hogy álmomban mindig ugyanazon a pályán játszom.

– Hol? A Hungária úton?

– A Népstadionban. Álmomban mindig a Népstadionban szaladgálok. Pedig hát nem ott kezdtem a futkosást a jobb szélen...

– Hanem Móravárosban. Ez ugye Szeged mellett van?

– Szeged egyik kerülete.

– Te ott születtél, ott voltál kisgyerek, ott voltatok öten testvérek.

– Igen. Ahol mi laktunk, az tulajdonképpen egy cigánytelep volt. Nem cigánynak születtem, de ha annak születtem volna, sem szégyellném. A Cserepes sort, azt cigánysornak hívták, mert nagyon sok cigány család élt ott kint. Szükséglakások voltak. A mellékhelyiség harminc-negyven méterre volt. Nem sokan jártunk oda a környékről. Körülbelül olyan százan...

– Te Karcsi, azt mondják, olyan szegények voltatok, hogy nem volt bevezetve a villany nálatok; csak petróleumlámpa mellett lehetett olvasni.

– Hát az igazság az, hogy néha még petróleumból sem volt elég. Édesapám segédmunkás volt. Lejárt a Tisza-partra. Ha jött vagon, amiből volt mit kirakni, akkor volt kereset. De volt, amikor nem jött három-négy hétig, és a petróleum már egész az alján volt. Akkor vizet öntöttünk bele, hogy a petróleum följöjjön, és még egy kicsit égjen a lámpa. Meg kenyérhéjat tettek a szélére, az fölemelte a lángot. És amellett aztán anyám megengedte, hogy egy kicsit még olvassak.

– Mit olvastál?

– Akkoriban? Westernkönyveket, cowboyregényeket, piff-puff ponyvát.

– És hol rúgtad a labdát?

– Mindenütt. De nem csak a labdát. Bármit. Például beküldtek a városba valamiért. Akkor egy Schmoll pasztás dobozt rugdostam végig a Petőfi Sándor utcán Móravárosból a belvárosig. De ha találtam egy szép kerek kavicsot, az is jó volt. És mezítláb a falnak, és figyelve, hova pattan vissza. És volt, amikor egy kertkaput megcéloztam, és bumm be a sarokba. Az már igazi kunsztnak számított. Aki rongylabdát tudott csinálni, az még külön művész volt.

– Zokniból?

– Bizony. A zokniba úgy kell beletenni a rongyokat, hogy rugalmas legyen. Annak olyan keménynek, olyan kereknek kellett lenni, hogy ha az ember odavágta, legalább fél métert föl is pattant.

– És ki vette észre azt, hogy te mondjuk kicsit ügyesebben mozogsz, mint a többi srác?

– Egy gumigyáros, ő volt a móravárosi focicsapat elnöke. Nála is dolgoztam egyébként, ott voltam állásban a gyárban. És ő csináltatott nekem futballcipőt.

– Külön neked?

– Igen, mert csak 38-as lábam volt. És abban a csapatban az volt a szokás, hogy meccs előtt egy nagy zsákból kiöntötték a futballcipőket, és hát volt benne 43-as, 44-es, kinek milyen jutott. De 38-as nem volt.

– Hol voltak a „rangadók”?

– A libalegelőn. Először körbehúzták, aztán letették a két kapufát.

– Emlékezetes csaták voltak?

– Egyikre-másikra úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Egyszer például egy nagyon durva gyerek ellen játszottam, aki a Hódmezővásárhelyben volt hátvéd. Nagydarab pali volt, és egy síkos, esős pályán játszottunk. Egyszer odatartottam neki, és persze szabadrúgást ítélt ellenünk a bíró. Akkor még az volt a divat, hogy a bekk távolról nekiszaladt, hogy jó messzire spiccel előrerúgja. Ott álltam mellette. Mikor lendítette a lábát, megpöcköltem a labdát. Leesett, csúszott húsz métert. Utána nem mertem elmenni Vásárhelyre. Gondoltam, jobb, ha egy ideig ki sem teszem a lábam Szegedről.

– Pedig mesélik, hogy amúgy nem voltál különösebben ijedős fiú...

– Mire gondolsz?

– Hát például arra, ahogy megszöktetted a későbbi feleségedet.

– Te ismered ezt a históriát?

– Én ismerek egy romantikus történetet, amelyből nem tudom, hogy mi igaz, és mi az, ami csak legenda... A feleséged ugye szegedi lány?

– Igen. Ők is ott laktak a Cserepes soron, de nemigen foglalkoztunk egymással. Hát én őt ismertem, mert abba az iskolába járt, ahova én jártam, de ugye mindketten kicsik voltunk még, szóba nem álltunk mi akkor soha.

– Akkor? Mikor?

– A negyvenes évek legelején.

– Végül is mikor kezdődik a love story?

– 1946-ban. Az akkori Madiszban. Ötórai tea volt, vagy össztánc, nem tudom. A lényeg az, hogy megláttam egy nagyon csinos lányt. Fölfigyeltem, táncolni mentünk, és akkor vettem észre, hogy ez az a lány, aki szemben lakik velünk. Engem addig nem érdekelt, azt se tudtam, hogy a világon van. De hát nagy lány lett egy év alatt, szép, formás. Jól megnéztem: minden volt, szépen rendben. Borzasztóan megtetszett nekem ott mindjárt, abban a pillanatban a Madiszban. De hát azt láttam, hogy egy jóképű fiú kíséri őt haza. Egész ki, a pocsolyába, lestem őket, ahogy elváltak. Másnap aztán találkoztam a lánnyal. Megpróbáltam udvarolni jobbra-balra, de azt mondta, hogy őneki már udvarol egy fiú, egy gimnazista. Nagy dolog volt akkor egy gimnazista, ajjaj. Hát mit lehet itt csinálni? Volt ott egy elég nehéz galeri. Olyan hasonlók, mint én, csupa proligyerek. Megmondtam nekik, hogy...

– Mit?

– Hát, hogy izé... hogy ezt meg kell verni. Nagyon. Mármint ha legközelebb...

– Értem, most már világos.

– Nincs más választás. És legközelebb megmondták neki, ha az Évát még egyszer hazakíséri, nagyon, de nagyon megverik. Ez egy jobb családból való gyerek volt. Tudomásul vette, többet nem jött.

– Világos.

– Az az igazság, hogy beleestem. Én voltam 17-18 éves, ő volt 16. Közben meglátott engem a Bukovi – akkor még ő volt az MTK trénere – egy meccsen, ahol nagyon jól játszottam, és minden körülmények között meg akart szerezni egy fővárosi csapatnak. Na most, itt jött a komplikáció. Udvaroltam, szerelmes voltam, dilemmában voltam, mit csináljak. Szerettem volna fölkerülni Budapestre, de nem akartam otthagyni a feleségemet: féltem, hogy ellopják.

– De hiszen akkor még nem volt a feleséged!

– Akkor még a menyasszonyom sem volt. Sőt! Körülbelül hat hónapja jártam már vele, amikor az apja megtudta, hogy együtt járunk.

– És ez miért volt baj?

– Címfestő volt. Benn dolgozott a városban. Tehát volt rendes heti vagy havi keresete. És biciklije! Igen, biciklije, ami óriási dolog volt. Biciklivel jött haza, és meglátott bennünket. Az Éva azt mondta nekem, hogy az édesapám eltiltott, úgyhogy nem találkozhatunk. Hát megmondom őszintén, nem aludtam éjszakákon át. Önérzetes vagyok, borzasztóan bántott, és odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy Kapuszi bácsi, tessék nekem megmondani, hogy miért tiltotta el a lányát tőlem. És ő azt mondta nekem, hogy nézd, fiam, én nem ilyen férjet képzelek el az én lányomnak. Nekem az én lányaimmal más terveim vannak. Nem is akarok erről a jövőben tudni és hallani. Most még utoljára figyelmeztetlek, hogy ne találkozzatok! Így beszélt az öreg...

– Mit csináltatok?

– Továbbra is találkoztunk. De akkor jött nekem az MTK-tól az ajánlat, hogy fölhoznak Budapestre. Fantasztikus dilemma volt...

– Vagy az MTK, vagy a Kapuszi lány?

– Igen, igen.

– Hogy döntöttél?

– Először sehogy. Nem tudtam aludni, mert maga az ajánlat akkoriban olyan volt, mint egy mai lottófőnyeremény. Vagy még több. Hetvenezer forintot adtak volna értem, de ezt először nem akarták kifizetni.

– Miért?

– Mert akkor én olyan ötvenkilenc kilós vékony gyerek voltam, és aki lejött értem, rám nézett, nem látott sosem játszani, úgy gondolta, hogy itt valami tévedés van. Azt mondja nekem, hogy ugorjak egyet. Ott az irodában.

– Minek?

– Hát, hogy kiderüljön, elég rugalmas vagyok-e.

– És ott helyből ugorj fel mondjuk az íróasztalra? Ezt akarta?

– Valami ilyesmit.

– És te?

– Hát elsősorban rosszul lettem az amerikai cigaretta szagától. Én akkor Symphoniát szívtam. Ő meg Pall Mallt vagy valami hasonló pácolt cigit. Biztatott: ugorjon bátran, ugorjon! Egy darabig néztük egymást, aztán azt mondtam, hogy nem ugrok, nem vagyok én majom. Erre fölállt, és nem volt hajlandó kifizetni a hetvenezer forintot.

– Merthogy nem ugrottál...

– Dehogy ugrottam, csak nem képzeled... Később aztán az elnök titkára tárgyalt velem három héten keresztül. Fantasztikus dolog volt. Hihetetlen. Akkor fölkerülni az MTK-ba... Hát én olyan büszke voltam. De a másik oldala: féltem otthagyni...

– A lányt.

– Azt. Végül megállapodtunk, hogy igenis föl kell menni, ő nem tart engem vissza, de hát ő biztos abban, hogy Pesten mi már nem leszünk egymásé. Ezt mondta. De nem akart megakadályozni benne, szóval nem kérte. Ellenkezőleg. Azt mondta, hogy igenis menjél el és próbáld meg. Na, én elkerültem Budapestre, albérletbe. A VIII. kerületbe, a Kisstáció utcába. Meg kell mondanom, hogy borzasztóan tetszett nekem Budapest. Igaz, hogy gyakran eltévedtem, rossz villamosra szálltam, tekeregtem összevissza, de tetszett a dolog. A város, a nyüzsgés meg az, hogy akikkel az MTK-ban összebarátkoztam, vittek ide-oda. Mindjárt az első héten ötórai teára a Rajna cukrászdába, a Nyugatival szemben. Páholyban ültünk, lent táncoltak. Hát egy parasztgyerek följött vidékről, képzelheted. Ilyen csak a mesében van. Kellemesen éreztem magamat. Igen ám, de a játék nem ment úgy, ahogy kellett volna. Nem ment úgy. Későn jártam haza, tele voltam programmal, haverokkal, közben szerelmes is voltam, s a végén azt mondta Bukovi: fiam, ez így nem mehet tovább, menjél haza, nősülj meg. Igen ám, de pénzem nem volt. Két karikagyűrűt kellett venni. Kölcsönkaptam az MTK-tól ezer forintot. Lementem. Tudtam, hogy az apja semmi körülmények között nem egyezik bele a házasságunkba, de az anyja – a későbbi anyósom – megkedvelt, tudtam, hogy ő mindenben benne van. A reggeli vonattal mentem. Előzőleg a városházán mindent megbeszéltünk Huruval, akinek a becsületes neve Harangozó volt, és a Szeged csapatában futballozott.

– Mit tudott neked segíteni egy focista a városházán?

– Ő volt a titkára az anyakönyvvezetőnek. Száz forintot adtam neki, hogy Hurukám, jön majd az apja a menyasszonynak, de ne tudjatok róla: nem az apja lesz.

– Erre miért volt szükség?

– Éva akkor 16 éves volt. Szülői beleegyezés kellett, de csak az egyik szülője egyezett bele. Gondoltam, mi lenne, ha az édesapját valaki helyettesítené. Érted, ugye?

– Hogyne, tökéletesen. Szereztél egy álpapát, aki hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalkorú lánya férjhez menjen.

– Pontosan. A polgári esküvő után a templom, a templom után a kocsma. Meghívtam három-négy barátomat egy marhapörköltre. Szóval minden rendben volt. De tudtuk, hogy pucolni kell a 4 órás vonattal, mert jön az apja haza. Megtörtént. Minden simán ment, még a fényképészhez is be tudtunk menni a Kárász utcába. Aztán nem sokkal később – már Pesten – az egyik MTK–Ferencváros meccsen megyek le az öltözőbe, és ott áll két fiatalember a rendőrségtől: hozták az előállítási parancsot. A papa följelentett okirat-hamisításért.

– Elvittek?

– Nem vittek el, de a tárgyaláson meg kellett jelennem. A védőm, dr. Kisfalvy, az MTK jogásza az akkori igazságügy-miniszternek nagyon jó barátja volt; egy régi vágású idősebb úr. Beültünk a kocsiba, de nem szólt útközben egy szót sem. Mielőtt megérkeztünk volna Szegedre, odafordul hozzám, hogy fiacskám, maga mondja azt, hogy az apósa gonosz, rossz ember, aki ütötte-verte a lányát, magával szóba sem állt, így aztán egy ismeretlent kért meg, hogy aláhamisítsa a felesége édesapjának a nevét. Én ezt előadtam, a végén már majdhogynem úgy nézett ki, hogy őt ítélik el. Már sajnáltam, megmondom őszintén, végül már féltem. Szóval megúsztam dorgálással. Na, elég az hozzá, hogy ez az ember soha többet nem állt szóba velem. Tizenöt-húsz év múlva egyszer kisírt szemmel jött haza a feleségem. Kérdeztem, hogy mi van. Azt mondja, hogy találkozott az édesapjával, és leült vele, és mondta neki, hogy én nagyon rendes ember vagyok, és ez egy boldog házasság. Szeretné, ha összejönne velem. De az öreg azt válaszolta, hogy nem, köszönöm, én nem óhajtok találkozni a férjeddel. Úgyhogy én nem is találkoztam vele. Ennek ellenére minden évfordulón – már elhunyt – kimegyünk Újpestre, és virágot teszünk a sírjára. Ennyit a házasságról.

– Mikor volt ez a lányszöktetés?

– Régen. Harminchét éves házasok vagyunk.

– Tudod, Csikar, a továbbiakban már csak ezt a harminchét évet kellene megbeszélnünk...

– Fogjam rövidebbre?

– Dehogy, mesélj nyugodtan, ráérünk.

(Folytatjuk)