Ezerszínű demokrácia

Nem azért lehangoló Fidesz-politikusokkal készült interjúkat olvasni, mert úgy gondolkodnak a világról, az országról és a hatalomról, mint ahogyan napi praxisukból is kitetszik. Aki más nézeteket vall, nem azt várja el a kormánypárt embereitől, hogy neki kedves eszmefuttatásokat adjanak elő, hiszen a felfogásbeli különbségeket nem lehet és nem is kell „áthidalni”. De ahhoz, hogy bármilyen értelmes diskurzus létrejöhessen – és ez természetesen a sajtóban megjelenő beszélgetésekre is vonatkozik –, mindenekelőtt tiszteletben tartandók volnának legalább a tények. A mai kormánypárt korifeusai azonban éppenséggel arra törekednek, hogy az evidenciák igazságtartalmát folyamatosan viszonylagossá tegyék, a történelmet és a történeteket átfessék, a számukra kínos, mert az érvényes – akár írott, akár íratlan – szabályok szerint elfogadhatatlan döntéseiket pedig egyszerűen a kényelmetlen normák eltörlésével legalizálják. Ezért válnak értelmetlenné a politikai viták a parlamentben és a közélet valamennyi terepén, beleértve a médiát is.

Épp aznap, amikor ezek a sorok megjelennek, vitanapot tart az Országgyűlés az elmúlt két év, vagyis a kormányzati ciklus első felének teljesítményéről. Az ellenzéki kezdeményezés érthető, de nem kétséges, hogy a polémia, mint mindig, lényegében most is meddő lesz, hiszen a demokratikus ellenzék és a regnáló pártszövetség szószólói még csak egy nyelven sem beszélnek. Mindjárt magáról a demokráciáról, az aktuális mibenlétéről is merőben eltérnek a képzetek; az alapvető fogalmak és kifejezések sem ugyanazt jelentik a két oldalon. A Fidesz enyhén szólva sajátos megfogalmazásainak előzetes, szinte kiskátészerű összefoglalása Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes múlt hétvégi interjúja a Népszabadságban, aki a terjedelmes beszélgetést azzal az állítással indítja, hogy a Bajnai-kormány alatt kialakult „intézményi válságot” csak egy új rendszer kidolgozásával lehetett kezelni. Ez a szisztéma pedig feltételezte a politikai élet szereplőinek együttműködését, amely olyannyira sikeres, hogy ma már nincs is intézményi válság Magyarországon. Az Orbán-kormány stabilizálta a költségvetést, ugyanakkor „sok szakpolitikai, mélyreható reform indult”. A fékek és egyensúlyok rendszere működik.

Mindezek után következik egy okfejtés arról, hogy a „demokrácia ezerszínű világ”, amelybe minden belefér, amit az igazságszolgáltatást vagy a médiát érintő törvények révén a kormány tett; az pedig, hogy „párthoz kötődő szakemberek közintézményeket töltenek be, nem magyar specialitás”, sőt, a jogosítványok időtartama sem, mert például az amerikai Legfelsőbb Bíróság tagjait élethossziglanra nevezik ki. És így tovább: Navracsics valamennyi magyar abszurditást azzal védelmezi, hogy a „demokrácia toleráns műfaj, sok mindent elbír”. Ahol pedig végképp ingoványos talajra ér, ott kibújik, mellébeszél – a választójogi törvény politikai értelemben nem az ő asztala, a Fidesz elnökségére tartozik.

A miniszterelnök-helyettes beszédmódja, argumentációs technikája azért különösen figyelemreméltó, mert ő nem ideologizál, nem „kereszténykedik”, még a nemzetre való szüntelen hivatkozást is kerüli. Navracsics a politika prakticistája. Szenvtelenül és szégyentelenül ferdít, csúsztat vagy feledkezik el a valóság bizonyos aspektusairól. Ez a rezzenéstelen arccal szolgáló típus az új rendszer igazi támasza. A magasan képzett értelmiségi, aki aggálytalanul kijelenti, hogy Bajnai idején intézményi válság volt, bezzeg ma nincs; és nem zavarja, hogy mindkét állítás hamis: mert az a szakértői kormány sem az igazságszolgáltatást, sem az Alkotmánybíróságot, sem a médiát, sem az oktatást, sem a kultúrát nem szorította satuba, ma viszont mindez befejezett (!) tény. Az új intézményrendszer pedig működésképtelen: a minisztériumi szisztéma befuccsolt, a nagy ellátórendszerek – elsőbben is az egészségügy – jobbára a padlóra kerültek. Nem utolsósorban épp azért, mert az úgynevezett költségvetési stabilitás ára a folyamatos leépítés és az egyre szorítóbb adóprés. Mi más, ha a befektetés, a növekedés, a munkaerőpiac leállt.

Mindezt persze el lehet tagadni, de nem érdemes, mert hétköznapi tapasztalatok igazolják vissza. És mintha csak Navracsicsnak válaszolt volna a Freedom House magyarországi jelentésének felügyelője is, amikor a HVG-nek mondta el, miért minősítette vissza a szervezet azt a forradalmi demokráciát, amelyet a kétharmados parlamenti többség – az egyébként alaptalanul kivételesnek hirdetett – felhatalmazásának birtokában kimunkált. „Az, hogy demokratikus úton jutottak hatalomhoz, nem változtat azon a tényen, hogy mélyen antiliberális politikát folytatnak, hogy minden független intézményt megpróbálnak közvetlen befolyásuk alá vonni a fideszes delegáltak által [...], a függetlenség, a felelősség, az elszámoltathatóság elveszni látszik. Ha mindenhol egykori Fidesz-tagok vannak, előbb-utóbb nem működik a fékek és egyensúlyok rendszere.”

Mindezt persze Navracsics Tibor ugyanilyen jól tudja. És mindannyian, akik az elmúlt két év rendhagyó teljesítményéből, ennek a toleráns, ezerszínű demokráciának a megteremtéséből oly büszkén kivették a részüket.