És máshol?

Mi – fölismerve a teljességre törekvés lehetetlen voltát – csak néhány nagy, illetve szomszéd ország alkotmányának preambulumát vettük szemügyre, tekintettel arra is, hogy a tapasztalat szerint pontosan ez az a szellemi termék, amely a ma kormányzó magyarországi koalíciót leginkább izgalomban tartja. Mi kerüljön belé, ez itt a kérdés. A jóisten? S ha igen, milyen szövegösszefüggésben? A „keresztény gyökerek?” Az „ezeréves múlt?” A Kárpát-medence mint a szomszédok számára oly gyűlöletes, nem létező magyar szupremácia földrajzi közege? Azok az „alapértékek”, amelyeket a nemzeti konzultációs testületnek elnevezett ad hoc társaság erősen ráutaló módon „a családban, a rendben, az otthonban, a munkában, az egészségben” jelölt meg, nem pedig, mondjuk, a jogállamiságban?

Ha van, ha lesz vita (egyvalamiben nem lehet: Orbán Viktor egy „Orbán-alkotmánnyal” reméli magát beírni a magyar történelembe), az e kérdések körül forog majd, s az új alkotmány szövegezői nyilván már jó ideje keresik az európai fogódzókat. Sok ilyen van. Akármilyen valószínűtlennek hangzik is, a már „nyugdíjaskorúnak” tekinthető olasz alkotmány legelső elvi állásfoglalása ekképp hangzik: „Olaszország munkára alapozott demokratikus köztársaság.” (Több igazság volna annak nyugtázásában, hogy „Olaszország adóelkerülésre épített demokratikus köztársaság”.) Ismervén miniszterelnökünk csak tucatokban mérhető nyilatkozatait arról, hogy a magyar társadalomnak „munkaalapúnak” (értsd: például nem „pénzalapúnak”) kell lennie, ez vonzó támpont, csak épp az Isten hiányzik belőle, ami, ismerve a római katolikus egyház befolyását Itáliában, akár meglepőnek is mondható. Mint ahogyan az is, hogy a „legkatolikusabb” (valójában: a legliberálisabb) Spanyolország Franco utáni demokratikus alkotmányának preambulumából hiányzik a vallásra való legcsekélyebb utalás is, a családról, az otthonról és a rendről nem is beszélve, viszont mindjárt a legelső mondat „igazságosságot, szabadságot és biztonságot” szavatol a spanyol nemzet valamennyi polgárának.

De hol van akkor Isten jelen? Például a német és a lengyel alkotmányok előszavában, holott e kettőt – születésének pillanatát számítva – majd fél évszázad választja el egymástól. De nemcsak az: a német társadalom markánsan nem vallásos és a lengyel társadalom markánsan vallásos jellege is. A kettő közül a német az egyszerűbb. Arra hivatkozik, hogy a német nép, „tudatában felelősségének Isten és ember előtt”, úgy döntött, hogy... A lengyel (1997) voltaképp egy történelmi kompromisszum eredménye, amely történetesen egy szocialista államfő, Kwas´niewski ösztönzésére született meg. Azt mondja, hogy „mi, a lengyel nemzet, a köztársaság valamennyi polgára, azok is, akik Istent az igazság, a szépség, a jóság forrásának tekintik, és azok, akik ebben a hitben nem osztoznak, [hanem] e forrást másutt látják” etc., úgy döntöttünk, hogy...

Lehet választani, ha már valaki mindenáron be akarja írni Istent az új magyar alkotmány előszavába. (Vagy legalább a Szent Koronát, mely „olyanja”, kivált egy tan formájában, senkinek sincs.) Léteznek persze más megoldások is. Csakhamar szembesülünk vele, milyenek.

Gondolom, kevés rokonszenvre találhat a Fidesznél a francia alkotmány, amelynek előszava – nincs benne meglepetés – megelégszik az 1789-es forradalom jelszavaival (szabadság, egyenlőség, testvériség), s emellett csak az ember jogai mellett tesz hitet. Mint tudjuk, a franciák kínosan vigyáznak állam és egyház szétválasztására, ilyenformán a preambulumban az egyház, a vallás még csak futólag sem említtetik meg. Holott Franciaország jóval „katolikusabb” ország, mint mondjuk a miénk.

A Magyarországhoz földrajzi és politikai értelemben közeli országok esetei közül hasonló szikárságot csak a Cseh Köztársaság alaptörvényében érzékeltem. Az a rokonszenves benne, hogy a két világháború közötti, példaszerűen demokratikus Csehszlovákia hagyományait megőrzendőnek véli – vajon minálunk a Tiszáé vagy a Horthyé lesz-e az? –, egyszersmind az országot a demokráciák (európaiak és tengerentúliak) „nagy családjában” helyezi el családtagként. Ugyanakkor, ellentétben a németekkel, franciákkal, angolokkal (ez utóbbiaknál ez nem is lehet téma), a cseh alkotmány preambuluma is az „ősi államisággal” dicsekszik, dacára annak, hogy ezt az államiságot a csehek vagy három évszázadra elveszítették. De azért értem, amit értek, és ettől kicsit megriadok. Tudniillik az egyébként minden szempontból kifogástalan szövegben anakronisztikus utalás történik a réges-rég nem létező „cseh korona területeire”. Csak azért, hogy a történelmileg valóban cseh felségterületnek számító, etnikailag azonban soha nem cseh, hanem sokkal inkább német területdarabok (Szudéta-vidék, Szilézia jelentős része) hovatartozása soha ne válhasson vita tárgyává. Meg hogy a Beneš-dekrétumok érvényét se vitassa senki. Nota bene: ez rokonszenves lehet azoknak, akik szívesen beszélnek „a magyar Szent Korona országairól”; akik a „Kárpát-medence” fogalmába csomagolják irredenta álmaikat.

De mindez historizálásában abszolúte eltörpül a horvát vagy a szlovák alkotmány előszava mellett. A horvát valósággal mulatságos olvasmány, főként a terjedelme miatt, merthogy abban a 7. századtól napjainkig a horvát történelem minden jelentős mozzanata megemlítődik. Aki elolvassa, arról értesülhet, hogy a Drávától Dalmáciáig terjedő területen mindig a horvátok szuverén akarata érvényesült, noha függetlenségüket már a 11. században elveszítették. Ha betagozódtak a magyar királyságba, a Habsurg Birodalomba, a Monarchiába, Jugoszláviába, mindig minden úgy történt, ahogyan a rendek majd a pártok akarták. Úgy látszik, minél inkább szünetelt vagy létre sem jött, vagy ha igen, akkor szégyellni való módon jött létre az önálló államiság (Hitler kegyelméből Szlovákiában is, Horvátországban is), annál több dicső színnel vett elégtételt a jogalkotó e történelmi hátrányért.

Nem gondolom, hogy a magyaroknak egy ilyen „versenybe” illő volna beszállniuk, noha a csábítás jelen van. Igaz, akárhány évszázadot vissza lehet menni a hajdani – volt vagy nem volt – dicsőség felidézésében (a szlovák alkotmány például Cirill és Metód meg a Nagy-Morva Birodalom finoman szólva is vitatható „örökségét” idézi föl, ugyancsak egy hátrány ledolgozása gyanánt), de szánandó vállalkozás az egész úgy, ahogy van. Leszámítva a lengyeleket, akik feldarabolásuk előestéjén, a 18. század végén valóban Európa első, modern alkotmányát hozták létre – még a francia forradalom előtt! Se Árpád, se Szvatopluk, se Krešimir nem lehet jogforrás. Önnön mai kicsiségét senki sem egyensúlyozhatja ki hajdani nagyságával, és nem támaszthat igényeket arra hivatkozva. Ám ha valaki, mint Orbán, „szerethető alkotmányt” akar, akkor nyugodtan élhet minden historizáló demagógiával, mert a termék valóban lelket nyugtató, a régi dicsőséget mai erőforrásként kolportáló alkotmány lesz. Még ha tudjuk is, hogy az ilyesmiből nem erő, hanem csak illúzió fakad. Meg hogy alkotmányt senki nem olvas.