Értésemre adták, hogy lehallgatnak, figyelnek

Szülei azt akarták, hogy szűcs legyen, végül egy közgazdasági technikumban kötött ki, ahol szerencséjére csak délig tartott a tanítás. Délután lehetett mozizni.

Tízéves korom óta vonz a film. Az Újlaki moziba jártam – piszkos volt, rogyadozott a teteje, és beázott. A film előtt artistaműsor ment, fellépett a kígyótestű nő, a zsonglőr, a kupléénekes. Miután megnéztem a háromkor kezdődő előadást, beültem a hatórásira is. Először az összhatást, aztán a díszleteket, az operatőri munkát, a színészi játékot, a rendezést figyeltem. Számos filmet láttam így, gyors egymásutánban.

Később egy hangmérnök fiúval járt, akitől megtudta, hogy produkciós pénztárosokat keres a filmgyár.

Húszan jelentkeztünk, kettőt vettek fel. Napi tizenhat óra meló a hierarchia alján, rengeteg megaláztatással. Gondoltam, ha ezt kibírom, akkor megmaradok a pályán. Nemsokára felvételvezető-gyakornok lettem.

A Balázs Béla Stúdióban már más lehetett az élet.

Zseniális időszak volt, a BBS hőskora. Akkor készültek ott a legjobb dokumentum- és kísérleti filmek. A szabadság totális illúzióját éltük meg.

Politikailag is szigetnek számított a stúdió?

A KISZ-tagok még egy rendes gyűlést sem tudtak összehívni, mert ki-ki az ország különböző pontjain dolgozott. Én soha semmilyen politikai szervezetbe nem léptem be. Kettős nevelést kaptam: odahaza ’56 forradalom volt, de persze tudtam, mit kell mondani az iskolában.

Nem érezte a kívülállás hátrányait?

Nem voltam hajlandó érezni. Egyszer, még jóval a Fekete Doboz előtt behívtak a BM-be, és virágnyelven közölték: most nem adnának útlevelet, de ha esetleg elmesélném, kivel miről beszélgetek, felgyorsíthatnák az ügyet. Rávágtam: akkor nem fogok külföldre menni. Nem hősiesség volt, inkább önvédelem. Tudtam, ha az ember egyszer is engedményt tesz a hatalomnak, akkor nincs megállás. A legjobban a szabadság és az őszinteség hiánya nyomasztott, meg a bezártság. A színművészeti rendezői szakára azért nem jelentkeztem, mert nem akartam a cenzurális viszonyok részévé válni. A gyártásvezetői szak elvégzése után az ELTE-n szociológiát tanultam, ami később nagyon jól jött a dokumentumfilmezésben.

Már gyártásvezető volt, amikor ’87-ben kopogtatott Jávor István a videokamerájával. Első lépésként az Astoriába hívták ötletbörzézni a rendszerrel szemben álló fiatal tudósokat. Az összejövetelről szóló jelentés utóbb előkerült. Ennyire naivak voltak?

Március 15. és október 23. előtt egy-egy héttel minden évben kikapcsolták a lakástelefonomat, ezáltal értésemre adták, hogy lehallgatnak, figyelnek. Az ember eldönthette, törődik-e vele, vagy sem. Én nem akartam törődni vele.

Az első filmeket – darabjukat ezer forintért – postai levelekben is ajánlották. Kevés ért célba.

Ha megérkezett közülük tíz, mert slendrián volt a „küldemény-ellenőrzési osztály”, már megérte. A Duna-gate idején Végvári József belbiztonsági őrnaggyal beszélgettem, ő mesélt a módszereikről. Nem esett jól, hogy illetéktelenek szinte mindent tudtak a munkámról, a magánéletemről. Azt hiszem, jogosan utáltam őket.

Az első forgatáson mégis orosz katonákat interjúvoltak.

1987 őszén külföldiek ’56-ról forgattak játékfilmet a Corvin közben.
A nálunk állomásozó szovjetek statisztáltak benne. A szünetekben kérdezgettük őket a magyar forradalomról. Persze, alig hallottak róla. Szürreális volt az egész.

Aztán egyre szaporodtak az ellenzéki kezdeményezések, az utcai tüntetések, az MTV viszont egyetlen kockát sem adott róluk.

Láttuk, hogy sem a Filmgyárban, sem a Magyar Televízióban nem készül film, amely a rendszer lényegét bármely szempontból kétségbe vonná. Tudtuk, ha mi a szegénységről, a kisebbségekről, a környezetszennyezésről szólunk, az nem fog tetszeni a hatalomnak.

Mégis engedélyt akartak szerezni.

Rendszerpróbának szántuk. Nagyobb elszántság kellett ahhoz, hogy engedélyért ostromoljuk őket, mint az illegális terjesztéshez. Az egyik legnagyobb szemtelenség az volt, amikor ’89 májusában a Szabad Európa Rádióban forgattunk, és Cseke László bemondta, hol kaphatóak a filmjeink. Mivel gyakran jártunk tüntetéseken, Jávor egyszer odáig ment, hogy megadta a számát Balogh századosnak – akit tömegoszlatás-vezetőként már jól ismertünk –: szóljon, ha történik valami érdekes.

És mindig történt. Érezték, hogy történelmet forgatnak?

Hólabdaszerűen követték egymást az események, egyre több tüntetés zajlott, tömegek vonultak az utcára, minden nap új izgalmat hozott. Az Ellenzéki Kerekasztal üléseinek forgatásán gondoltam leginkább, hogy ott vagyok, ahol a történelem íródik. ’88-ban és ’89-ben azt éreztem: mintha mindig is erre készültem volna. Kellő tudást és tapasztalatot szereztem már a társadalom működéséről és a filmgyártásról, hiszen két évtizeden át a legnagyobb dokumentumfilmesekkel – Schiffer Pállal, Ember Judittal, Gazdag Gyulával és másokkal – dolgoztam. Ráadásul szellemileg és fizikailag is bírtam az iramot.

Volt olyan esemény, amelyről mégis lemaradtak?

A lakiteleki találkozóról nem tudtunk, persze nem is hívtak volna meg bennünket. Valamiért nem forgattunk a páneurópai pikniken sem, pedig számos NDK-s anyagot készítettünk. Megesett, négy napig a határ menti kukoricásban kuksoltunk, hogy felvegyük a szökéseket.

Csak a Fekete Doboznak vannak kockái az MSZMP-s iratok bezúzásáról, 150 órányi anyaga az említett kerekasztal-tárgyalásokról. Amelyek bemutatásához Antall József ugyan nem járult hozzá, de később Szabad György igen. Elkészült az ötrészes sorozat, mégsem vetíti egyik tévé sem.

Senki sem szeret belenézni a saját múltjába.

Mert mindenki azt hiszi, az ő érdeme a rendszerváltás?

Talán igen. Mi viszont tudjuk: csak egyik megörökítői voltunk a magyarországi és a kelet-európai forradalmi változásoknak.

Vagyis a politikusokat nem érdekli a téma. A civileket sem?

A huszonéveseket, akiket tanítok, egyre kevésbé. A szülők generációja is szeretné elfelejteni a Kádár-korszakot. Az emberek húsz évvel ezelőtt a sajtószabadságért, a szabad parlamenti választásokért, a demokráciáért, a kisebbségek jogaiért vonultak utcára. Nem arról volt szó, hogy Volvót akarok, és 13. havi fizetést, adózni viszont nem fogok. Ma sokan csak a kapitalizmus előnyeire vágyakoznak, a hátrányaiból viszont nem kérnek.

Csalódott?

A hetvenes–nyolcvanas években rosszul öltözött embereket láttam a buszon, a szemükben mély szomorúsággal. Ma ugyanezeket a tekinteteket látom, csak a ruha, a frizura divatosabb. Úgy érzem, az a két rendszerváltó év volt a rendkívüli időszak.

Nyugodjunk bele?

Olyan generáció nőtt föl, amely úgy érzi, jár neki a jólét. Ráadásul azok, akik szabadságban születtek, már nem képesek ezt értékelni. Nem tudják, diktatúrában élni milyen. Pedig nagy érték, hogy megmondhatja az ember, ha utálja Gyurcsányt vagy Orbánt, és közben nem kell lehalkítania a hangját.

A múlt nemcsak az emlékezetünkben kopik. Digitalizálás híján a filmek is egyre halványulnak.

Amikor kapunk egy kis pályázati pénzt, folytatjuk a digitalizálást. És most először – a húszéves évforduló kapcsán – az MTV felkért, hogy szakértőként, a korszak ismerőjeként és dokumentálójaként vegyek részt a készülő Magyarország 1989–2009 című, csaknem negyvenrészes sorozatban. Végre hasznosul az archívumunk.

Örül neki?

Ambivalensek az érzéseim. Örülök, mert volt értelme őrizgetni a sok ezer órás anyagot, és végre lesznek nézői. De félek, mert szerzői jogi kérdésekben az MTV rendkívül inkorrekt.

A Fekete Doboz Alapítvány 1995-ben hozta létre a Roma Média Iskolát. Az utolsó osztály 2004-ben végzett. Látja bennük az önök lelkesedését?

Rendkívül sikeres volt a cigány fiatalok televíziós, filmes, rádiós oktatása. Mást látnak az életből, mint mi, és egészen különleges, új megközelítésű dokumentumfilmekben mutatják be. Megélték, hogy végre valamiben egyenrangúak. Számukra ez a rendszerváltás.

S ön? Akad, amit a mai közéletből leforgatna?

Tizenkilencedik kamerásként tolongani azért, mert valaki azt mondja, hogy a másik hülye, és mindent rosszul csinál – ehhez nem lenne kedvem.