Ennyi: 25

Nem emlékszem pontosan, miért akartunk rádióműsorból újságot csinálni ’89-ben, és volt-e konkrét elképzelésünk arról, hogyan lesz a hangzó anyagból hetilap. Miért gondoltuk, hogy abban az újságban elfér majd egymás mellett Eörsi és Csurka, Esterházy és Csoóri, Bayer Zsolt és Szénási Sanyi? Miért hagytunk hetekig üresen (és persze: hiába) egy teljes kolumnát, hogy ott jóindulatú és megértő üzeneteket küldhessenek egymásnak a politikai ellenfelek?

Nem emlékszem pontosan, miért neveztük Farkas Zolit Zolikának, Friderikuszt Sanyikának, Bölcs Pistát Tanár Úrnak vagy Pista bácsinak. Miért örültünk úgy egymás sikereinek? Miért falkában jártunk ebédelni, miért voltak az ebédlőasztalnál érdekes, testvéri dumálgatások, szakmai viták vagy parázs veszekedések? Miért voltunk ebben az újságírói alomban annyira különbözőek, néha meg annyira egyformák?

Nem emlékszem pontosan, miért szerettük a régi rádióelnököt, Hárs Istvánt, miért tartottuk gyávának Hajdú Istvánt, bátor demokratának Gombár Csabát, miért emlékszünk röhögve és borzadva ma is Csúcs Lászlóra. Miért neveztük a köztársasági elnököt Árpi bácsinak, miért kedveltük a pénzügyminiszter Kupa Misit, és miért volt számunkra a belügyminiszter csupán Hóbagoly?

Nem emlékszem pontosan, miért tartottuk fontosnak, hogy egyszerre hívjuk stúdióbeszélgetésre Kis Jánost és Antall Józsefet; miért számolta meg Antall az interjúsorokat vasárnap a nyomdában, nehogy több vagy kevesebb felület jusson a lapban bármelyiküknek is.

Nem emlékszem pontosan, miért ismertük fel, hogy a készséges karrierkonzervatív tegnap még osztályharcos volt és kultúrkörökben mozgó besúgó. Miért tudtuk, hogy a rózsadombi kicsi gazda csak operettbuffo a politikai forgószínpadon? De miért nem sejtettük meg, hogy a katonásdit játszó militánsokból lesz majd a parlamenti brutálradikál, amely az európai zászlót kidobja az ablakon, és miért hittük el, hogy liberális, aki annak mondja, hiszi vagy hazudja magát?

Nem emlékszem pontosan, miért jelent meg fénymásolt „szamizdat 168 Óra” a rendszerváltás negyedik évében. Miért volt fontos, hogy bizonytalan időkben az újságírói szolidaritás működtesse a lapot? Miért sikerült túlélnünk az első médiaháborút, miért lett pár hónapig a kirúgott rádiósok mentőcsónakja a nyomtatott papírhajó?

Nem emlékszem pontosan, miért tüntettek miattunk oly sokan, miért volt zsúfolt a Pesti Színház, ahol az ötödik születésnapunkat ünnepeltük. Az is kérdés, miért lett olyan mozgalmas – boldog és rémes, lelkesítő és lehangoló – az utána következő két évtized.

Nem emlékszem pontosan a fenyegetésekre, a postai küldeményként érkezett gyanús fehér porra meg arra, hogy rendőrök jöttek, és egy fürge farkaskutya végigszaglászta a szerkesztőséget.

Nem emlékszem pontosan a Kossuth téren táborozó csőcselék zsidólistájára, a Magyar Hírlap cikkére sem, amely azon tűnődött, hogy a liberális újságírók közül kiket kellene fölakasztani az Üllői úti fákra.

Nem emlékszem pontosan, mióta hányjuk a borsót a falra, hányszor kérdeztük már, hogy Orbán Viktor felhasználta-e politikai hatalmát családi vállalkozásainak gyarapítására, igaz, azt se tudtuk meg, hogy kicsoda Josip Tot és Kaya Ibrahim.

Nem emlékszem pontosan, miért találtuk ki, hogy hétről hétre szembesítjük a jobboldal hamis vagy hazug állításait és a tényeket. Sikeres rovat ez ma is, de a jobboldal fütyül rá, a bal meg csak fáradtan bólogat: ugye-ugye... Nem emlékszem pontosan vesztett sajtópereink feltűnően barátságtalan bíráira, de arra a néhány nyertes perünkre se. (Csodálkozott is Esztergom fő fideszese, Meggyes Tamás, aki dühében váratlanul elhagyta a tárgyalótermet, és ránk csapta a bíróság ajtaját.)

Nem emlékszem pontosan, miért írogattam annak idején kritikus hangú nyilvános leveleket a baloldali „kedves hatalomnak”, amely persze a füle botját sem mozgatta, viszont rájött, hogy leveleim jól igazolják az ő toleráló képességét, demokratikus sajtófelfogását meg azt is, hogy milyen remek a médiapolitikája. Közben az ellenzékben lévő jobboldal maximális erőfeszítéssel fölépítette gigantikus médiabirodalmát, de ezzel a baloldali „kedves hatalom” nem törődött. (Amihez utólag is gratulálok.)

Nem emlékszem pontosan sem a kudarcainkra, sem a sikereinkre, de tény: állandó szerzőinknek (Aczél, Bolgár, Koltai, Mészáros) egymás után jelennek meg a könyvei; Jolsvai kolléga eddig tizennégy kötetnél tart, gyanítom, hogy Abszurdisztán című sorozatából készül a tizenötödik. Pungor kollégának most adták ki a gyerekeknek szóló második könyvét, Szénási műsort vezet a rádióban, Krug Emília a tévében, Sztankay darabját még játssza a Magyar Színház. Fotóriportereink mindegyikének volt már önálló kiállítása, elég szépen van kidekorálva a szerkesztőség szakmai díjakkal. Van sikeresen működő 168 Óra-klub, interaktív 168 Óra Rádió, kétszer is kiadtunk már válogatott újságinterjúkat. Rekordszámú kedvelője van lapunk internetes változatának, nagy a nyüzsgés Facebook-oldalunkon. Példányszámunk nemigen nő, de nem is csökken (a mai világban ez eredménynek mondható), hirdetésünk alig, de nem panaszkodom: miért is szereznék derűs perceket a bőségesen stafírozott kormánypárti konkurenciának?

És most?

Miért böngészi át a 168 Óra huszonöt évfolyamát médiaprofesszor kollégánk, hogy kibogarásszon az olvasónak minden évből egy-egy elfeledett, érdekes mondatot? Miért kérdi levelében egy réges-régi előfizetőnk, hogy bírjuk-e még?

Miért jut eszünkbe erről, hogy a 168 Óra című rádiómagazin minden emlékezetes évfordulóján Kovács Kati számát forgattuk le a műsor végén: „Most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni...”?

Csak tréfa volt. Akkor. Most meg a fele se az.

Habár...

Habár miért kellene összecsuklani? Miért ne lehetne bizakodni? Miért ne hinnénk – ha tetszik, komolyan, ha tetszik, naivan –, hogy akár igazuk is lehet azoknak, akik szerint a választási megrázkódtatás után, ha csillapodni kezd a láz, új arcok, új eszmék, netán új pártok tűnnek majd fel a magyar politikai közéletben?

Miért ne hinnénk, hogy egyszer csak – meglehet, évek múlva – lassan elkezdődhet egy polgári demokratikus átalakulás?

Miért tagadnánk, hogy szeretnénk annak is hírhozója lenni? Részese és krónikása egy kiegyensúlyozottabb, toleránsabb, jókedvű átmenetnek.

Miért ne venné most kölcsön egy kritikus ellenzéki újság a kormányfő kevély, egyetlen szóból álló programját: „folytatjuk”?

Miért ne mondhatnánk ugyanezt mi is?

Üdvözlet hát minden olvasónak, minden régi és új előfizetőnek, minden barátnak, aki egy húron pendül velünk. De üdvözlet azoknak is, akik „nem veszik a lapot”, akik egy másik „lapjárás” elkötelezettjei a médiapolitika másik oldalán.

Nincs ezzel baj, jól van ez így.

Nem először mondom, de a 168 Óra huszonötödik születésnapján leírom ismét, mert fontosnak tartom, mert minden egymásnak feszülés ellenére ebben talán mégis egyetértünk: nincs két hazánk, nincs két Magyarország. És: szabad sajtó nélkül nincs demokrácia.

Ez most – akaratlanul persze – túl komolyra, túl ünnepélyesre sikerült. Mégiscsak jobb lett volna egy rövid, vidám jegyzet. Arról például, hogy elér-e már a szerkesztőség mennyezetéig a 25 bekötött évfolyam.

Mester Ákos