Energiaválság fenyegeti Európát?

Látványos külsőségek közepette maga Putyin kormányfő indította el vasárnap az orosz-kínai olajvezeték most elkészült oroszországi szakaszának feltöltését. Az ünnepélyes aktus és az elhangzott nyilatkozatok egyaránt azt erősítették, hogy Moszkva stratégiai jelentőséget tulajdonít a Pekinggel való energetikai együttműködés új szintre emelésének. Kínát az európai piaccal egyenrangúként, sőt egyfajta alternatívájaként kívánják kezelni, évtizedekig biztosítva ezzel a keresletet energia-kivitelük felé. Ez új versenyhelyzetet és komoly kihívást jelent kontinensünk számára, mivel jelenleg az orosz szállítások alapvető fontosságúak és belátható ideig szükség lesz rájuk.

Azonnali hatásokról nincs szó, de hosszútávon akár energiaválsághoz is vezethet Európában, ha az oroszok egyre inkább Kína felé fordulnak. Érdemes odafigyelni arra, hogy a két ország között nem egyszerűen szállítási szerződésekről van szó, hanem komplex együttműködésről a kitermeléstől kezdve a vezeték üzemeltetésén át a finomítókig. A kapcsolatokat fokozatosan bővítik: egyelőre évi 30 millió tonna kőolaj exportjáról van szó, ez a kínai vezetékszakasz kiépülése után 50 millió tonnára emelkedik, a szerződés végső célként évi 125 millió tonnát jelöl meg. Ezzel párhuzamosan a kínaiak beszállnak szibériai olajmezők kiaknázásába és működtetésébe, nem csupán pénzzel, hanem technológiával is.

A tervek szerint a kőolajat követi a földgáz, hasonló együttműködési konstrukcióban. A leendő szállítási volumeneket még nem számszerűsítették, de Moszkva célja ebben is az, hogy az európai exporthoz hasonló nagyságrendet érhessenek el. Az orosz kormányzat nyilvánvalóan arra törekszik, hogy jelentősen csökkentse az európai piactól való függését és megteremtse az infrastrukturális feltételeket a potenciális kereslet nagyarányú bővítéséhez. Ha ezek az elképzelések megvalósulnak, Moszkva - reményei szerint - abba a kényelmes helyzetbe kerül, hogy eldöntheti, milyen mértékben és mennyiért csillapítja két hatalmas szomszédja energiaéhségét. A keleti terjeszkedéssel kockázata aligha van, mert minden becslés szerint a rohamtempóban fejlődő kínai gazdaság energiaigénye még évtizedekig gyorsan nő, ráadásul nehéz Pekingnél fizetőképesebb partnert találni.

Egy aprócska gond azért van: szakértői elemzések szerint Oroszország nem képes megduplázni kőolaj- és földgázkivitelét. Ha a tervek szerint néhány év múlva 125 millió tonna olajt akar majd Kínába exportálni, ez lényegében ugyanannyi lesz, mint amennyit jelenleg Európába szállít, márpedig ennek a forrását nem látni. Még ha a készletek elvileg elegendőek lennének is, azok ilyen mértékű kiaknázása sem gazdálkodási, sem technológiai szempontból nem látszik kivitelezhetőnek. Szakértők szerint még a jelenlegi kitermelési szint is csak akkor tartható fenn hosszabb távon, ha a mostani elmaradott technológiát teljesen lecserélik, amihez több száz milliárd dollárnyi beruházásra van szükség. A pénz önmagában nem elég, megfelelő szállítót is találni kell, márpedig a szükséges korszerű megoldásokat Amerikából vagy Európából lehet leginkább beszerezni. Az ottani befektetők viszont közvetlen részesedést kérnek az üzletből, amitől az oroszok egy-két kivételtől eltekintve eddig elzárkóztak, ezzel szemben a kínaiaknak készek ugyanezt megadni.

Mindezek fényében most csak annyi látszik biztosnak, hogy amennyiben a jövőben az ambiciózus tervek szerint kiépül a Kína felé irányuló olaj- és gázszállítási kapacitás, az meghaladja majd a valóban exportálható mennyiséget. Ha emellett a kereslet mindkét irányból nagy lesz, az orosz fél nem tudja kielégíteni azt, azaz dönthet arról, kinek ad prioritást. Ez már önmagában is stratégiai veszélyt jelent Európa energia ellátása szempontjából, különös tekintettel arra, hogy az alternatív beszerzési forrásai főként infrastrukturális okok miatt korlátozottak. Még a legjobb esetben is jelentős árnövekedés lehet a következménye annak, ha Moszkva esetleg csökkenti a nekünk szállított energia-hordozók mennyiségét vagy annak lehetőségét eszközként használja.

Jó lenne, ha ennek a veszélyét az EU is komolyan venné, mert még lenne idő felkészülni erre a helyzetre. Az uniós bürokráciával és a tagállamok önző hozzáállásával nehezítve nem könnyű hatékony lépéseket tenni, de legalább meg lehetne próbálni. Lehetőleg nem úgy, mint a Nabucco-projekt esetében, amely hosszú évek huzavonája után egyre közelebb kerül a kudarchoz: még mindig nem látni, honnan kerül a tervezett vezetékbe elegendő földgáz, az eredetileg kiszemelt forrásokból bizonyosan nem. A közép-ázsiai országok láthatóan inkább Kína felé kacsingatnak, ha Oroszországgal szemben alternatívát keresnek, Azerbajdzsán pedig csak részben lesz hajlandó elkötelezni magát, nem vállal fel konfliktust a térségben őt támogató Moszkvával szemben. Irán egyelőre nem jön szóba, Irakban pedig hiába van gáz, a kurdisztáni helyi kormányzat és Bagdad közötti ellentétek mellett a polgárháborús veszély is komoly kockázati tényezőt jelent.

Mi lehet tehát a megoldás? Egyrészt az egységes uniós energetikai rendszer kialakítása és az annak megfelelő szállítási infrastruktúra kiépítése. Ez egyrészt magában foglalná a kelet-nyugati és észak-déli hálózati irányokat és kapacitásokat, valamint a kontinensen kívüli import fogadási lehetőségeit és technológiáját. Mindez hatalmas összegű, összehangolt beruházásokat igényelne, amire a mostani válságos időszakban nincs forrás. A másik opció a megújuló energiaforrások fejlesztésére épülő stratégia, amellyel az EU kétségkívül az élen jár, de a realitások itt is csak viszonylag lassú haladást tesznek lehetővé, nem véletlenül fogalmaztak meg 2020-as és 2050-es célokat, és még azokat sem könnyű teljesíteni, mi például nem fogjuk.

Marad még az energiatakarékosság ösztönzése, ami egyébként minden mástól eltekintve is szükségszerű feladat, de megvalósítása nem csupán költséges, de alapvető szemléletváltást igényel a gazdasági szereplőktől és a lakosságtól egyaránt. A kilátások tehát összességében nem túl biztatóak, legkésőbb 15-20 éven belül nagy eséllyel számíthatunk komoly energiaválságra Európában.