Emlékmenet a győzelem napján
A győzelem napját, a fasizmus felett aratott diadal évfordulóját és az unió megalakulásának jelképes dátumát ünnepelte a Duna-parton (azok előtt a bronzcipők előtt) három ellenzéki alakulat, a szervező MSZP, a vendégül hívott DK, az LMP és természetesen az Együtt 2014. A jeles napon tehát már együtt voltak, de a törzsgárdát az MSZP adta. A békés sétán Buják Attila vett részt.
Győzelmi hangulat ugyan közel sincsen, csak fülledt tavaszi meleg. A kis csapat (háromszáz-ötszáz résztvevő) bágyadtan szendereg a kora esti napsütésben a Roosevelt (na jó, tudjuk, Széchenyi) téren. A tér persze a közbeszédben úgyis marad az elnök út nevénél, mert a pesti nép – annyi névadás és átkeresztelő után – teljesen immúnis a szellemi agresszióval szemben. Tudjuk, az Andrássy végig Andrássy maradt, az Oktogon meg Oktogon, a Ferenciek viszont akkor is „Felszab”, ha a fene fenét eszik is. Márpedig Roosevelt – persze tisztelettel adózva a legnagyobb magyarnak – akkor is a győzelem és a háború utáni világrend születésének szimbolikus alakja, ha hazai jobboldalunk viszolyog ettől. Úgyhogy gyűlünk a téren, és halkan beszélgetünk.
Telt ház nincsen, a háromszáz-ötszáz arc többnyire régi ismerős. Tegyünk egy kis időutazást a rendszerváltás utáni miliőben: képzeljük magunk elé a húsz évvel korábbi Charta-tüntetések törzsközönségét, s karmoljuk rájuk húsz év ráncait. Körülbelül erről lenne szó, és az már nagy idő. De a szív, a szív az még a régi, ahogy a szolid hangulat is az. A balközép tüntetések közönsége nem a pesti utca legelvadultabb népe. Inkább klubra, baráti körre emlékeztet, mint mint harci kommandóra. Így aztán duplán nem értjük az ordenáré posztnáci portálokat, amelyek már délelőtt „gyülekeznek a szélsőséges magyarellenes patkányok” címmel konferálták fel a budapesti MSZP-szervezet rendezvényét. Mit mondjunk? Hogy ez Magyarország 2013?
Hogy ki kivel menetel majd együtt, az még kérdés, mert a „magasabb pártrégiókból” (mondjuk Bajnai–Mesterházy-szintről) nem teszi tiszteletét senki, Lendvai Ildikó becsületből itt van, de a többiek hellyel-közzel a kerületek exponensei. A rendezvény hitelességét nem erősíti Schmuck Andor megjelenése, aki nagyon tudhat valamit, mert állandóan visszatér. És ki az, akit nyilatkozatra kérnek? Az Andor.
De vegyük szordínóra a hangzást, egy emléktüntetésen végül is az vesz részt, aki eljön, akiben megvan a szándék, a lendület, az antináci feeling, és ezt nem vitathatja el senki. A többiek régi motorosok. Ágh Attila, Molnár Gyula és Csaba, a főrendező, Horváth, szintén Csaba. Mondom, hogy kivel vagyunk Együtt, az még kérdés. Magát a választási pártot a néhai fideszes, Szelényi Zsuzsi jeleníti meg, aki még bakfislányként indult az ős-Fideszben, s ami a bakfiskülsőt illeti, ma is megvan. Ő mondja az egyik beszédet.
Lobognak a fáklyák, indulunk. Menetünk dísze egy koromszínű, gyönyörű fényes szőrű labrador, aki a társaság szelleméhez híven sokat ugat, de sohasem harap. A hangszórókból Bach-kantáták szólnak, nem az a vérpezsdítő győzelmi induló. De ez nem is pezsdítő győzelem. Utunk a bronzcipők mellett visz, azok megvannak, bár néha megrongálják őket. Oda se neki. A Himnusz akkor is tőlünk hiteles igazán. Úgyhogy el is énekeljük.
Horváth elnök, rendezvényfelelős a szomorú múltról inkább a jövő felé vinné a szót. Hogy ez itt mégiscsak unió, május 9. nemcsak a győzelem, de Európa reinkarnációjának napja is, nemcsak a horogkereszt hullott alá, de huszonhét aranycsillag felemelkedett. Hogy a történelem napos oldalán járunk, azokhoz tartozunk, akikhez mindig tartozni szerettünk volna. Kár, hogy ezt a nagyszerű ajándékot nem becsüljük, kutyába se vesszük. A hátsó sorban panaszosan felugat a kis fekete labrador. Csöndes bólogatás, beletörődés elöl.
A beszédek szomorkásak és rövidek. Mit ünnepeljünk? Hogy élünk? Vissza kell találni a jövőbe, vissza a létező világba. A háború véget ért. Meghalt ötvenmillió ember, elmúlt hatvan év. Ezernyi kitérő után ott tartunk, ahol tartunk. Együtt vagyunk, együtt kell mindent újrakezdeni.
