Ellenszínház: a kritika kritikája
A Színházi Kritikusok Céhe először szervezi meg a Hungarian Showcase színházi mustrát, amelyre a világ harminc országából százhúsz szakembert várnak. Itt lesz – többek között – a moszkvai Mejerhold Színház képviselője, a Herald Tribune újságírója, a Nemzetközi Kritikus Céh elnöke, a Center for International Theater Development baltimore-i igazgatója. De érkeznek vendégek Izraelből, Japánból, Törökországból és az Ománi Szultánságból is. A rendezvényen, amely március 9-éig tart, a legjobb budapesti színházi műhelyek mutatkoznak be húsz előadással, amelyeket angol feliratok segítenek megérteni. A Színházi Kritikusok Céhének elnökét, Tompa Andreát SZTANKAY ÁDÁM kérdezte.
– Rendezvényükkel azt akarják bizonyítani: nálunk is születnek világszínvonalú előadások. Ehhez képest Vidnyánszky Attila, a jelen színházi főpotentátja kifejtette: a magyar színház csupán a kritikusaink szerint nem világszínvonalú. Érti ezt?
– A kritika mindig negatív vagy pozitív PR. A mostani programot a legjobbnak ítélt produkciókból állítottuk össze. Nyilván nem csapnivaló előadásokat, de nem is az átlagot akartuk megmutatni a világnak. Annak tényleg nem lenne értelme.
– A kőszínházak közül az Örkény Színházat, a Nemzeti Színházat, a Katona József Színházat hívták meg. Az alternatívok közül – mások mellett – a Pintér Béla és Társulatát, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél csapatát, a HOPPart és az Artus produkcióit.
– A szemle vendégei közéletünk sajátosságairól az azokra reflektáló színházi előadásokból kaphatnak képet. Arról, hol élünk, milyen ez az ország ma. Ezért is szervezünk beszélgetéseket az előadások mellett. Ezeken szó eshet majd a Nemzeti Színház körüli bonyodalmakról, az Új Színház sajátos profilváltásáról, a függetlenek helyzetéről. Bizonyára lesz, aki beszél a közoktatás történéseiről, egyebekről. Széles palettáról merítő listát készítettünk arról is, kikkel érdemes interjút készíteniük a külföldi érdeklődőknek a honi kulturális közélet kérdései kapcsán. Azt szeretnénk, hogy ne csak a kritikusok véleményét ismerjék meg. Hanem, mondjuk, Vidnyánszky Attiláét éppúgy, mint Alföldi Róbertét. De volt, aki előre jelezte, ő Novák Előddel készít majd interjút. A mozaik minden darabkája fontos, hogy minél pontosabb képet alkothassanak az ideérkező szakemberek.
– Nem csupán jobboldali, hanem balliberálisnak könyvelt színházi alkotók is gyakran érzékeltetik: művészek és kritikusok között eleve létezik egy törésvonal. A szemle kapcsán könnyű volt átlépni ezen?
– Az alkotók megértették, hogy ez fontos esemény. Másrészt nem cél, hogy barátai legyünk a rendezőknek. Nekik azt kell megérteniük: a kritika akkor is létezik, ha ez a tény sokaknak nem tetszik. Ám elsősorban segítői vagyunk a színháznak. És néha éppen azzal segítünk, hogy azt mondjuk: kérem szépen, ez nagyon-nagyon rossz.
– Egyébként „aprópénzből” gazdálkodó szervezetnek miből futja ilyen méretű vállalkozásra?
– Önkéntesen veszünk részt a szervezésben. Az egész rendezvény költségvetése négymillió forint. Részben az amerikaiaktól kaptuk, akik huszonöt vendéggel képviseltetik magukat különböző intézményektől. De a Fővárosi Önkormányzat is adott egy kisebb összeget. Az igazán érdekes az, kik nem adtak támogatást. Például az elvben politikamentes és független Open Society Institute (OSI), amely amúgy a nyílt társadalom kiépítésében vállal szerepet. A program ugyanis nem kizárólag a független színházakról szól, hanem a budapesti kőszínházi kínálatból is válogatott, gondolom, ez nem tetszett. Amúgy az illetékes kormányszervnél miniszteri keretre pályáztunk, amit három és fél hónap várakozás után elutasítottak. Bizonyára kikérték előtte a Vidnyánszky Attila elnökölte minisztériumi színházi testület véleményét. Márpedig ő és Fekete Péter, a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke már előre bírálták a rendezvényt. Azt valóban lehet sérelmezni, hogy nincs a kínálatban vidéki és határon túli magyar színház. Ám az ő utaztatásukra nem futotta. Annak pedig nem láttam értelmét, hogy egy bőkezűbb támogatás reményében több tízmillió forinttal tervezzünk. Reménytelen lett volna. Hiszen tudom, a Színházi Kritikusok Céhének nincs nagy ázsiója döntéshozói körökben.
– Vidnyánszky mondta is: a magyar színházkritika a legsötétebb korszakát éli. Meghatározó művelőit az általa „maffiaszerűnek” leírt balliberális színházi alkotók érdekcsoportjához sorolja.
– Nincs balliberális színházi kritika, ahogyan ilyen színház sincs. Jó és rossz előadások vannak, miként bírálatuk színvonala is hasonlóképpen osztályozható. A „legsötétebb korszak” emlegetésének sincs sok értelme, hiszen gondoljunk csak az ötvenes évek viszonyaira. Vagy akár a nyolcvanas évekre, amikor még mindig csak rébuszokban lehetett beszélni. Mindemellett szakmai szempontból mégis van igazság Vidnyánszky Attila kritikájában.
– Amennyiben?
– A magyar kritika a rendszerváltás óta lefelé tart: már csak bizonyos kulturális folyóiratokban, szakmai lapokban és online médiumokban maradt tere. Ezért aztán a Színházi Kritikusok Céhének tagjai valójában mellékesként, valamely fő megélhetési forrásuk mellett gyakorolják a kritikát. Miközben a színházi terület más résztvevői – persze eltérő szinten – megélnek a teátrumi elfoglaltságukból. Mi szórakozásból írunk. Ilyen formán természetes, hogy hígul vagy akár züllik is a szakmánk. Ma már nincsenek olyan nagy kritikusi pályák, amelyek során valaki folyamatosan képezi magát, miközben saját lapja mellett rendszeresen megszólal a televízió, a rádió nívós kritikai műsoraiban. Utóbbiak ugyanis mind megszűntek. A közmédiában nem csupán a műkritikának nincs helye, hanem a hivatalos véleménnyel szembeforduló gondolatoknak sincs. Tehát mégsem a kritika van mélyponton. A mélypontot inkább az a morális attitűd jelzi, amely nem képes elfogadni a kritikát.
