Elég sok tabun ülünk – Egyszerűbb a normákat igazítani a helyzethez
– Cikkünk után megszólaltak azok, akik igazolva látták, hogy tessék, mégis lehet egy zsidó a bűnös, és azok is, akik pont ettől a reakciótól féltek, ezért ők meg azt látták igazolva, hogy ilyesmiről nem kell beszélni. Ez az igazi tabu ebben a történetben?
– Nem tudom, hogy milyen világnézetűek szólaltak meg, de ha nyitunk egy picit ezen a szűk keresztmetszeten, akkor egy stabilan működő társadalmi adok-kapok játszmával találkozhatunk ebben az esetben is. Ezeket a játszmákat alapvetően a szélsőséges indulatok, tabuk esetében a tehetetlenségből fakadó harag és a kiszolgáltatottságból származó félelem generálják. Hadd fordítsam le ezt a tabuk működési mechanizmusára: Magyarországon a holokauszt kommunikációs tabunak számított az 1989-es rendszerváltozásig. Egy 2013-as kutatás eredményei szerint Magyarországon a családok kétharmadában soha nem beszélnek a holokausztról vagy a kommunizmusról, Trianonról. Sajnos a magyar emlékezetpolitika még mindig rendkívül árnyalatlan, egyoldalú és sokszor sekélyes történelmi bázisra épít, így létrejön egy kommunikációs vákuum, azaz nem alakul ki érdemi párbeszéd a nagy történelmi traumákról. Kibogozhatatlan értékítéletekre fűzzük fel a történéseket, tehát egyszerűbb és kevésbé fájdalmas, ha a téma ismét tabuvá válik. Hiszen a tabunak védelmi funkciója is van.
– De ennek az is az ára, hogy elvész a lényeg, az eszlári ügy esetében a történet maga, illetve a történetet az ilyen-olyan megfontolások, indulatok, elfogultságok fogják helyettesíteni. Így támadnak fekete lyukak a társadalmi emlékezetben?
– Nem hiszem, hogy fekete lyukakról lenne szó, inkább mesterséges vagy önkéntes „némítottságról” beszélnék. Ahhoz, hogy például a holokausztról szélesebb társadalmi diskurzus formálódjon, Magyarországnak ki kellett volna alakítania egy stabil és elegendő ismeretet nyújtó emlékezetpolitikát. Teljes tabusításról itt nem beszélhetünk, de tapasztalható, hogy a legtöbb ember számára a téma említése még mindig kényelmetlen, elfordulásra kényszerítő. Ennek oka nem feltétlenül a közvetlen érintettséget, hanem inkább valamilyen zavart jelez. Zavarban pedig akkor is lehetünk, ha nincs elég tudásunk egy dologgal kapcsolatban, vagy nem tudjuk megítélni, hogy milyen a helyes-helytelen véleményalkotás a kellemetlen vagy fájdalmas témával kapcsolatban. A tisztázatlanság következménye, hogy a zsidósághoz való viszony ma is egyike a társadalmi tabuknak. Az antiszemitizmus újbóli erősödése pedig még inkább erősíti a téma tabusítását.
– A tabu az, amiről nem beszélünk; de honnan tudjuk, hogy mit nem szabad felemlíteni, különben a társaságban kínos csönd támad?
– Az első számú forrás a család, ahol viszonylag korán elsajátítjuk, hogy mi számít a környezetünkben tabunak. Én német származású vagyok, gyermekkoromban költöztünk Magyarországra. A magyar születésű nagymamám gyorsan megtanította, hogy melyik szomszéddal miről nem beszélgethetek. Ez olyan értelmetlen tiltás volt számomra, hogy nem igazán tartottam be, így a következmények, a harag, az előítéletek, a stigmák olykor lesújtottak. Ezeket a tabukat értelmezés és kérdezés nélkül visszük tovább a játszótérre, az iskolába, a párkapcsolatainkba, szociális környezetünkbe. A kérdezés, rákérdezés tabunak számít a huszonévesek körében, mivel az a tájékozatlanság és nem tudás bélyegét nyomja rá az illetőre. Így sokan inkább úgy tesznek, mintha mindent és mindenhez értenének, de nem kérdeznek. Képzelheti, hogy milyen tartalmú és fokú téves információkkal megterhelve jutnak következtetésekre akár személyes, akár társadalmi kérdésekkel kapcsolatban.
– De hát az ember nem csak elszólni tudja magát, vagy épp hallgatni. Nyilván van elég játéktér arra, hogy úgy beszéljünk, mintha nem beszélnénk, de akinek kell, érteni fog minket.
– Hogyne, képesek vagyunk kezelni a kényes témákat, anélkül hogy elszólnánk magunkat, ugyanis a nyelv számos lehetőséget kínál az efféle helyzetekben. Célozhatunk rá, megkerülhetjük, szépíthetjük, és ily módon kommunikálhatunk tabuval érintett témákról a konvenciók megsértése nélkül. Ide tartozó példa a szexualitás és más testi funkciók, cselekvések, amelyeket az adott kultúra számtalan metakommunikációs „játszmán” keresztül legitimál, de nem nevez meg közvetlenül.
– Mi a Kádár-korszak öröksége? Mindenekelőtt az, hogy milyen jó nem szólni egy csomó dologról?
– A nyolcvanas évek vége felé az 1956 utáni „negatív társadalmi konszenzust” emlegetve a legtöbb elemző a következő tabutémákat említette meg: bármely téma 1956-tal kapcsolatban, a szovjet megszállás, Magyarország viszonya a Szovjetunióhoz és a szocialista szövetségi rendszerhez, az egypártrendszer, a határon túli magyarok helyzete. Ezekről a témákról nem volt szabad beszélni, és ami a mai tabukkal szemben döntő: a tilalom betartásáról csaknem egyértelmű konszenzus volt. Ma a tabuszegés pillanatában az elkövetők nem feltétlenül tudják, hogy a körülöttük lévő emberek számára mi tabu és mi nem az.
– És milyen a mi szép új világunk tabukollekciója?
– Ha társadalmi tabukról beszélünk, akkor a szegénység, az éhezés, a pénztelenség mindenképpen az, politikai szinten is; az eladósodás, a melegházasság, a roma társadalom integrációs törekvései vagy épp azok elutasítása, a klímaváltozás következményei, a munkahelyi juttatások, a mobilitási lehetőségek nemi alapú megkülönböztetése. A nemi identitás vagy annak változása, a transzszexualitás, testátalakítás és a test látványa, érzékelése mindenféle folyamatában: ahogy születik, ahogy vonzódik egy másik testhez, amilyen színe van, ahogyan öltözködik, étkezik, megbetegszik, megerőszakolják, meghal. Ezek nem feltétlenül nagy társadalmi traumákból fakadó tabuk, hanem kis közösségek által életben tartott, de erősen átmediatizált forrásból táplálkoznak (televízió, internet). Elég sok tabun ülünk, és az internet önmagában nem elegendő ahhoz, hogy ezeket megszüntesse, hiszen a személytelensége nem indít el valódi diskurzusokat és nem old fel konkrét tabukat például egy munkahelyen. Beszélhetünk a női munkavállalók helyzetéről egy kisvárosban, de ebből nem következik semmi.
– A Kádár-kor tabui körüli konszenzust még csak érti az ember, egy olyan rendszerben mindig jól jön a kollektív amnézia, de ma egy többféle érdekből álló, tagoltabb társadalomban miért nincs több tabutörés? Hiszen mindig vannak, akiknek az elfordulás nem érdekük.
– A tabuk esetében sokszor nem tudjuk, hogy mi a létezésük oka. A tabu olykor társadalmi termék, de előfordulhat, hogy nem más, mint egyfajta személyes érzelmi idegenkedés valamivel kapcsolatban. Például öröklünk egy helyzetet, mondjuk a nagyszülő alkoholizmusát, amiről mindenki tud a családban, de úgy tesznek, mintha nem létező dolog lenne. Mert persze teher, de ahhoz, hogy ezt feloldják, nincsenek megfelelő eszközeik. Hogyan fogjanak hozzá? Ki vállalja ezt a szerepet? És ha valahogy elindították a tabu lebontását, ki vállalja a következményekért a felelősséget? Hogyan lesz azután? Ki tudja szakszerűen moderálni azt a káoszt, ami a tabudöntést követi? Egyszerűbb az adott helyzethez igazítani a normánkat, mint megváltoztatni egy bemerevedett, működőképes magatartásformát. Így maradnak a tabuk tabuk, és így maradunk egy hazug biztonságban, mert a valós vagy feltételezett következményektől való félelem a legerősebb érzelmek egyike.
