Elcsalt pályázatok

Az emelkedés évében sem sok jóra számíthatnak a válság által igencsak megtépázott, az állam piactorzító beavatkozásaival tovább gyötört médiaágazat szereplői. Gazdasági oldalról a legoptimistább elképzelések is csak lassú kilábalást várnak, ám abból például a nyomtatott sajtó nem biztos, hogy bármit megérez. Médiapolitikai, médiaszabályozási szempontból ugyanakkor 2013 tartogathat meglepetéseket.
Az egyik legizgalmasabb médiaszabályozási ügy a Sláger/Danubius-ügy lezárása. A két korábbi országos rádió jelenleg nemzetközi választott bíróság előtt pereli Magyarországot az elcsalt rádiós pályázat miatt. Bár a csalás kezdettől nyilvánvaló volt, a múlt év minden kétséget eloszlatott a pályáztatók szándékaival kapcsolatban. A nyertes pályázók arcátlan díjcsökkentése, illetve ezzel párhuzamosan a Neo FM reklámpiaci kivéreztetése világos tanmese a piaci szereplők, a pártok és az állam összefonódásáról. A választott bírósági eljárás tétje a hírek szerint kb. 20 milliárd forint; a két korábbi rádió ekkora összegű kártérítést követel. A Sláger és a Danubius tulajdonosainak esélyei nem rosszak, hiszen a Class FM pályázatáról jogerős hazai ítélet is kimondja, hogy jogsértő volt, az ORTT rengeteg szakmai hibát ejtett a pályáztatás során. Vajon Szalai Annamária, az elcsalt pályázatokat lezáró szerződések aláírója politikai értelemben túlélheti-e az ország elmarasztalását? A Médiatanács tagjai, akik nevüket adták a nyertes pályázók indokolhatatlan díjcsökkentéséhez, vajon milyen szakmai életútra számítanak? És az MSZP vajon időben szembenéz-e azzal, hogy a mostani médiahelyzet egyik közvetlen előzményét jelentő Sláger/Danubius-ügyben ugyanolyan felelősséget visel, mint a Fidesz?
A Neo FM csődje és a médiaszolgáltatási jogosultságának visszavonása után az a kérdés is nyitva maradt, hogy mi történik a felszabadult országos rádiós frekvenciakészlettel. Törvényi kötelezettsége nincs a Médiatanácsnak új pályázat kiírására, és egészen biztos, hogy különösebb késztetése sincs rá. Különösen a budapesti rádiós piac átalakításából látható jól az a szándék, hogy a jobboldali kötődésű rádiók a Class FM-től a Music FM-en át a Lánchíd Rádióig a különböző zenei ízlésektől a közéleti tartalmakig minden hallgatói csoportot lefedjenek, és közben ne maradjon versenyképes konkurenciájuk. Ebben a helyzetben valószínűleg nemcsak a médiahatóság nem lát szívesen új szereplőt a rádiós piacon, hanem komoly befektetőtől sem várható, hogy végeláthatatlan vitákba bonyolódjon ezzel a hatósággal.
A Médiatanács pályázati gyakorlatának, illetve az azt alakító politikai elfogultságának legnagyobb vesztese a Klubrádió. Eddig hat bírósági ítélet mondta jogsértőnek a Médiatanács Klubrádiót érintő határozatait, de még mindig nem látszik az ügy vége. A jelenleg ideiglenes – a normális piaci működést kizáró, a Médiatanács kegyétől függő, sőt a helyi rádiók általános díjcsökkentéséből is kimaradó – engedéllyel használt frekvencia ügyében a Médiatanács az ügyészségtől vár választ, aminek egyetlen ésszerű magyarázata az időhúzás. Az ORTT-től elnyert közösségi műsor-szolgáltatási jogosultsággal kapcsolatban a hatóság várhatóan fellebbezni fog a novemberi ítélettel szemben, annak ellenére, hogy a megismételt elsőfokú eljárásban harmadszor is kimondta a bíróság, hogy a Médiatanács törvényt sértett, amikor nem írta alá a nyertes műsor-szolgáltatási szerződését. A Klubrádió 2013-ban újabb pereket fog nyerni a Médiatanács ellen, és egy ponton túl nem jöhetnek újabb jogi csavarok. De azon a ponton vajon lesz-e még Klubrádió?
A pályáztatás a helyi rádiós piacokon is folytatódik. A Médiatanács által megálmodott Klub-szabály következtében kb. húsz pályázat érvénytelenül zárult ebben az évben, ezekkel együtt nagyjából ötven helyi pályázat lefolytatása várható. Ami az eddigiek alapján is látható, hogy piaci szempontból nem jelentős, a hálózatba kapcsolódás lehetőségétől megfosztott kis helyi rádiók jönnek létre, Ezek működésük egész ideje alatt kiszolgáltatottak lesznek nemcsak a Médiatanács díjalakító és ellenőrző gyakorlatának, de a helyi politikai erőknek, illetve a helyi politikától függő gazdasági erőknek is.
Piaci pletykák szerint a háttérben a műholdas televíziók díjainak csökkentéséről is folyik az alkudozás a hatóság és a piaci szereplők között. Az új médiaszabályozás egyáltalán nem tudta megállítani a magyar televíziós piac kiüresedését, sőt a két országos televízió is külföldről kezdte el sugározni új csatornáit. Az esetleges alku tétje így újra az, hogy középtávon lesz-e egyáltalán magyar médiapiac, lesz-e kit szabályozni és felügyelni. A szándék teljes mértékben támogatandó, de az nagyon szomorú, hogy nemcsak a hatóság, de – éppúgy, ahogy a médiatörvény kidolgozása során – a piaci szereplők sem tartják fontosnak átláthatóvá tenni az érdekeket, az alkupozíciókat és a médiapolitikai döntéseket. És vajon felmérték-e a piaci szereplők, hogy az esetleges hazaköltözésükkel olyan sikertörténetet adnak a Médiatanács kezébe, amellyel egyértelműen legitimálják annak működését?
A közszolgálati médiaszolgáltatástól semmit nem várok. Leépítések lesznek, és egzisztenciális megfélemlítés, a műsorkészítés kiszervezése bizonytalan helyzetben tartott külsős munkatársakra és baráti vállalkozásokra, biztos bukásként induló műsorkísérletek, propaganda és manipuláció, esetleg a vezetők közötti belharcok – és persze néhány elszánt munkatárs kilátástalan, de nélkülözhetetlen küzdelme a fennálló helyzet ellen.
A magyar médiaszabályozás ügyének az új évben várhatóan európai szintű következményei is lesznek. A Vaira Vike-Freiberga korábbi lett államfő vezetésével működő európai szakértői csoport várhatóan januárban hozza nyilvánosságra a médiaszabadság európai helyzetével kapcsolatos jelentését. Ebben biztosan nemcsak a magyar szabályozással és médiapolitikával szemben fogalmaz majd meg kritikákat, hanem más európai tagállamok egyes megoldásaival szemben is. A médiaszabadság európai helyzetén túl az Európai Unió hosszú távú alapjogi és kulturális mozgásterét is jelentősen befolyásolja, hogy a tagállamok és az uniós intézmények elég elszántak lesznek-e arra, hogy érvényt szerezzenek következtetéseiknek. Enélkül nehéz lesz meggyőzően visszautasítani a magyar kormányzat és a Médiatanács európai példákkal dobálózó replikáit, akkor is, ha ezek minden esetben tele vannak durva csúsztatásokkal.
Őszintén hiszem: van olyan forgatókönyv, amelyik szerint az európai szervezetek képesek lesznek végre érdemi nyomást gyakorolni a médiapolitika hazai döntéshozóira. Egy ilyen forgatókönyv halvány előképe lehet Neelie Kroes uniós biztos néhány hete megjelent blogbejegyzése, amely többek között „azonnali lépéseket” sürget „a Médiatanács tényleges függetlenségének biztosítására, intézkedéseket a Médiatanács kezében lévő túlzott hatalom csökkentésére”, valamint „hatékonyabb intézkedéseket a közszolgálati média valóban független működéséért”. Ebbe az irányba mutat az Európa Tanács főtitkárának, Thorbjørn Jaglandnak a magyar igazságügy-miniszterrel folytatott megbeszélése, ahol elhangzott: a médiaszabályozás ügye mindaddig nem tekinthető lezártnak, ameddig a magyar kormányzat figyelmen kívül hagyja az Európa Tanács ajánlásait. Ez nemcsak a médiafelügyeleti és a közszolgálati intézmények függetlenségével és működésével kapcsolatban jelent jogalkotási tennivalót. Az Európa Tanácsnak a médiatörvényekről készített részletes elemzése lényegében semmit nem hagyna meg a hatályos szabályozásból.
A médiatörvényeket érő korábbi európai és nemzetközi kritikák a kormányzatra nézve – a nem lebecsülhető jelentőségű nemzetközi tekintélyvesztést leszámítva – érdemi következményekkel nem jártak. Mostanra európai szinten is világossá válhatott, hogy az európai beszédmód, a jó szándékú, ám erőtlen ajánlások ezzel a kormányzattal szemben semmit sem érnek, a mégoly éles és lelkes hazai kritikák pedig el sem jutnak a döntéshozókig. Itt az ideje a következetesebb és határozottabb európai lépéseknek, különben maguk az európai intézmények számolhatnak komolyabb presztízsveszteséggel.