Egy válás ára

Hiába budapesti, csillaghegyi a cím, nem terebélyes villába érkezünk. Az utca felőli aprócska házat is megkerüljük, hogy hátrébb, a még kisebb melléképületben találjuk meg a bérlőket, Katát és Zoltánt. Húsz négyzetméternyi tégla és pozdorja, meg még egyszer húsz, amit Kata, az élettárs lányának tuningoltak a házikó mellé. Kijár egy saját szoba a 28 éves, nagyothalló lánynak is. Róla sorakoznak a képek a polcon, Zoltán saját gyerekeiről alig tud valamit. „A nagyobbik ’72-es, Kecskeméten iskolaigazgató, a kisebbiknél talán unoka is van.” Ennyi.

Az ágyon mappákba, fóliákba, borítékokba szortírozva az elmúlt huszonnyolc év. Elsárgult, vékony selyempapíron, írógéppel készült ítéletektől haladunk a számítógépen írott, Wordben formázott határozatokig s az internetről kinyomtatott jogmagyarázatokig. Egy a közös: kék, zöld, narancssárga szövegkiemelők nyomai, Zoltán megjegyzései, aláhúzások, felkiáltójelek. Talán itt a kulcs, a kiskapu, a megoldás.

A válás 1987-ben kezdődött, Zoltán akkor elköltözött a közös, kecskeméti lakásból, a bíróság két év múlva mondta ki a jogerős ítéletet. A lányok maradtak az édesanyánál, neki pedig 1500-1500 forint tartásdíjat kellett fizetnie. A férfi akkoriban hét-nyolcezret keresett, nem is ezzel volt gond. Az OTP-kölcsönnel terhelt lakást sem kérte, megkapta az autót, a tévét, a mosógépet, s a volt feleségnek még 296 ezer forintot kellett fizetnie. Illetve kellett volna. Zoltán rutinos mozdulattal húzza elő az ítéletet, bök a megfelelő passzusra.

– Nézze! Az alperest, engem „kötelezi a bíróság, hogy a lakást a személyes ingóságoktól kiürült állapotban az értékkiegyenlítés megfizetésével egy időben bocsássa a felperes kizárólagos birtokába”.

Az asszony teljesítőképessége igazolásául állította: ügyvédjénél letétbe helyezett ötvenezer forintot, s ennek a dupláját kapja majd céges kölcsönből. A bíró nem kételkedett, szokványos ügymenetnek tűnt a per. Csakhogy Zoltán csaknem három évtizede egy fillért sem kapott.

– A pénzből akkor tudtam volna venni egy kecskeméti, belvárosi lakást. Vagy felújítottuk volna az akkori élettársam udvaros házát.

Ám pénz helyett fizetési felszólítások érkeztek. Kiderült, a lakás papíron még mindig fele részben az övé volt, mert a földhivatal nem vezette át a tulajdont, ezért a bank tőle is várta a kölcsönfizetést. Aztán rájött: az elsőfokú perben a bíró úgy döntött, hogy előzetesen ki sem kérte az OTP hozzájárulását a lakásvagyon megosztásához. Egy 2007 tavaszi egyenleg szerint addig 151 241 forintnyi tartozást gyűlt össze a havi 800 forintos elmaradt részletekből.

Zoltán fellebbezett, ahova csak lehetett, a Legfelsőbb Bíróságon például kétszer is elutasították, s annyit mondtak: ügye végrehajtási kérdés. Abból viszont majd egy évtizedig nem lett semmi. A lakásra hosszú évekig nem akadt vevő, a volt feleség – Zoltán elmondása szerint – elmaradt a víz-, a villany-, a gázszámlákkal is, végül a gyerekekkel együtt kiköltöztek a lakásból. Zoltán pedig várt. És várt. És várt. Hogy a végrehajtás után majd a pénzéhez jut.

Aztán fogta magát, és az albérletből albérletbe vándorlás után beköltözött az üresen álló lakásba. Visszaköttette a villanyt, a gázt, fizette a havi számlákat, a közös költséget, mígnem a kétezres évek elején a végrehajtónak sikerült eladnia a lakást. „Felbontási tervet” is küldtek, ám Zoltán „végrehajtási kifogással élt”. Keni-vágja a jogász bikkfanyelvet, úgy magyarázza: nem fogadta el, hogy „egyetemleges adós- és tulajdonostárs maradt” a papír szerint. Pereskedni kezdett a végrehajtó és az új vevő ellen is. Mivel a lakásban jogcím nélkül élt, megemelt albérleti díjat kellett volna fizetnie, amit nem volt hajlandó. Újabb per.

Végül 2008 februárjában a végrehajtó már rendőrrel az oldalán jött. Akkor Zoltán kiköltözött. Újabb kapcsolata, amelyből egy fia született, a bíróság-rendőrség-végrehajtás tortúrájában tönkrement.

Paragrafusok és határozatok tömege a kanapén. Zoltán néha felnéz, tőmondatokban sorolja:

– Ha elmentem egy könyvemért a lakásba, a volt feleségem feljelentett, jöttek hozzám házkutatásra. Máskor lopással, magánlaksértéssel vádolt. Ezekből persze nem lett semmi, hiszen azok az én ingóságaim, ő meg nem fizetett. De ráment a családom.

A végrehajtó elleni pert elvesztette. A bíróság szerint hibázott, amikor nem indított újabb pert az életközösség, a közös tulajdon megszüntetéséért. Ezért adóstárs maradt, a tartozása fennáll. Strasbourgból nem lett semmi, az ügyvédek nem vállalták.

Egy ideje Zoltán magát okosítja, a törvényeket bogarássza az interneten. Nem árt spórolni, hiszen számításai szerint eddig 110 peres és nem peres eljárást folytatott, borsos áron. „A Kecskeméti Városi Bíróság 39 600 Ft illeték megfizetésére kötelezte”, „rójon le 5000 Ft fellebbezési illetéket illetékbélyeg formájában”, „jelen iratomra 2000 Ft fellebbezési illetéket lerovok”, „kötelezi a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg II. r. alperesnek 20 000 forint fellebbezési eljárási költséget”. Zoltán úgy kalkulál: eddig cirka 24 millió ment el a pereskedésre az ügyvédi költségekkel együtt.

A férfinak érettségije van, lakatos a szakmája. Volt gmk- és lakatosüzemvezető-helyettes, de dolgozott kollégiumi nevelőként is. Utóbb átszervezés volt, elbocsátották. Ő pedig, igen, kitalálták, perelt. Első fokon nyert, másodfokon veszített. Azt mondja, talán azért, mert Bács-Kiskun megyében már túl jól ismerik a nevét. A kilencvenes években megesett, hogy betört egy irodába, majd felhívta és megvárta a rendőröket. Máskor a kecskeméti rendőrség bejáratánál addig nyomta a Zsiguli dudáját, amíg ki nem szedték a kocsiból, aztán ágyékon rúgott egy rendőrt. És: behajtott a városi bíróság amúgy zárt kapuján. Mindannyiszor abban bízott, egy perben legalább meghallgatják.

Három éve jött Budapestre, akkor azt gondolta, csupán pár hónapig marad. Amíg egy gumisnál besegít a téligumi-cserénél. Akkoriban ismerkedett meg Katával, az élettársával, aki befogadta. Ő is elvált, ő is a pénzére vár. Zoltán most 28 500 forintból él. Kata árufeltöltő a Tescóban, éjszakázni szerencsére csak ritkán kell. Az iratok fölött kérdőn nézek rá.

– Sajnálom is, unom is. Az ügyvédek feladták, mind elment mellőle. De az adósságot rajta akarják behajtani!
Zoltán meg sem várja a kérdés végét.

– Tudja, hányszor jöttek már nekem ezzel? Ha tavaly váltam volna el, lehet, hogy annyiban hagyom. De benne van huszonnyolc évem, tucatnyi albérlet, ügyvédek, bírák, a perköltség, az illeték, a gyerektartás, a fizetési meghagyás. Csak azért is! Talán most, a perújítás során másfajta ítélet születik. Mégsem lehet, hogy van egy jogerős ítélet, aminek Magyarországon nem lehet érvényt szerezni. Tudja, 1959 óta sportolok, fociztam a budapesti Vasasban is, NB I-ben. Kapus vagyok. Engem győzelemre neveltek.

– És ér ennyit egy győzelem? – vetem közbe.
Hosszan matat a keze, aztán eldobja a kupakot.

– Nem tudom.
Kikísér. A kerítés felett mondja:

– Semmim sincs. Ha Kata nem fogad be, már a föld alatt lennék, pedig nem kocsmába, nem játékgépbe hordtam a pénzt. Látja, ezért sem fogom abbahagyni.