Egy sztárügyvéd bűnös vallomásai
Bizonyára nem járok messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok: az ügyvédek, és még inkább a büntetőügyekkel foglalkozó ügyvédek olyan nézőpontból látják, láthatják a világot, ami sok szempontból egyedülálló. Bűnt, botlást, félrelépést, csalást, sikkasztást, hűtlenséget, gyilkosságot, rablást, lopást, félrevezetést testközelből figyelhetik védenceik ügyei kapcsán.
Közben nem kizárólag mentő körülményeket keresnek megbízóinknak, hanem igyekeznek megérteni: mi és miért történt. Különösen a nem szokványos, a nem magától értetődő esetek kapcsán. Hogy egy német sztárügyvéd miért adja a fejét könyvírásra? Talán nem is olyan nehéz erre válaszolni, miután elolvastuk Ferdinand von Schirach: Bűnös? (11 meglepő bűnügyi eset) című egészen kitűnő könyvét.
Büntetőügyekben védőügyvédként eljárni, bizonyára nem a legirigyeltebb mesterség. Annak ellenére sem, hogy a közvélemény az ilyen munkáért járó magas díjazással kiegyenlíteni véli a napi munka esetenkénti borzalmait. Von Schirachnak, a Partvonal Kiadónál tavaly megjelent kötetében tizenegy, inkább többé mint kevésbé borzalmas, ugyanakkor kivétel nélkül elgondolkoztató történetet tanulmányozhatunk végig.
Bűnügyi és jogi kalauznak már csak azért is elfogadhatjuk a szerzőt, mert saját ügyvédi praxisából állította össze könyve anyagát, így azok valóságosságában aligha lehet okunk kételkedni. Ha létezik az Arany János által emlegetett epikai hitel, akkor ez aztán tényleg az. Furcsa dolog persze ebbe az ügybe belekeverni Aranyt, legfőképpen azért, mert Ferdinand von Schirach nem szépíró. De ez nem is akar az lenni. Történeteit olvasva soha nem suhant át az agyamon, hogy kacérkodna a gondolattal, hogy novellákat írna vagy akarna írni. Ezért némileg érthetetlen az a vad düh, amivel a hazai kritika nekiesett a Bűnös? című könyvnek, és lényegében minden vádpontban elmarasztalták. Kivéve, hogy a kötet letehetetlen.
Meglehetősen ellentmondásos a helyzet, ha egyfelől csapnivalóan rossznak neveznek egy könyvet, másfelől olyannak, ami százhetven oldalon úgy olvastatja magát, mint kevés más kötet.
Ferdinand von Schirach élvezetes beszélgetőtárs, aki hosszú, változatos ügyvédi pályája bizonyára legérdekesebb eseteit gyűjtötte egybe, és adta közre, amikor 2009-ben Németországban megjelent kötete. (Példás gyorsasággal tette a kiadó hozzáférhetővé a művet a magyar olvasóknak.) A tizenegy bűnügyi történetet a mindentudó elbeszélő tolmácsolásában ismerhetjük meg, ami nem tipikusan egy védőügyvéd nézőpontja. Legalábbis, ha szigorúan a tényekre hagyatkozunk. De a szerző a nélkül, hogy szépirodalmi babérokra (vagy mikre?) törne, többet és mást szeretne megmutatni, mint egyszerű esetleírásokat.
Történetei olvasmányossága legalább annyit köszönhet választott elbeszélői módszerének, mint történetei különlegességének. Túllép a dokumentarista jellegen, de innen marad a szépirodalmi fikciók világán. Közérthetőbben: a leírt bűnesetek hiányzó részleteit az író maga tölti ki azzal a történetanyaggal, amit védencei cselekedeteit elemezve megalkot. Ebben az esetben aligha szárnyalhat szabadon az írói fantázia. Szó szerint hozott anyagból dolgozik, és abba a megértői alapállásba helyezkedik, ami esélyt kínálhat arra, hogy valóban megfejtse: mi történt, és ami legalább ennyire fontos: miért történt.
„A valóság, amelyről beszélhetünk, soha nem csupán maga a valóság” – olvasható a kötet, Heisenbergtől vett mottója. Ezt jó észben tartani az egész könyv olvasása közben.
Ne várjuk Dosztojevszkijhez mérhető mélységeket, és elvétjük a célt, ha Poe talányos bűnügyi novelláinak világához mérjük Ferdinand von Schirach ügyvéd úr történeteit. Helyette kapunk egy intelligens, tűrhetően írni tudó német jogászt, akinek praxisában több megdöbbentő és megörökítésre érdemes esetre lelhetünk. Az élet baljóslatú véget sejtető drámái ott lappanganak a polgári otthonok mélyén.
Ha mást nem, ezt feltétlenül megtudjuk a szerzőtől, akinek egyik védence több évtizedes házasság után látszólag ok nélkül „felaprítja” (a tettes fogalmaz így) feleségét. Egy másik esetben a jól menő építési vállalkozó családjában arat a halál, mert a szeretetlenség, a lelki közömbösség és a megértés legelemibb formái is hiányoznak a családfőből ahhoz, hogy a más irányt adjon lánya és fia életének, mint a halálba menekülést. A tragédiasort az apa öngyilkossága teszi teljessé.
Az élettörténetek kapcsán megannyi miért merül fel, amire a jog, az igazságszolgáltatás nem tudja, és valójában nem is akarja tudni a választ. A szerző történeteinek vibrálását éppen az adja, hogy jogi és az erkölcsi megítélés határterületeire viszi el olvasóját, sokszorosan bizonyítva, hogy a bírósági tárgyalások nem ritka esetben pusztán a felszínt kapargatják. Egy-egy történet végére érve újból tudatosulhat bennünk, hogy a jogszolgáltatás nem azonos az igazságszolgáltatással. Még akkor sem, ha az állam az igazságszolgáltatás fogalmát használja a jogszolgáltatás gyakorlatára.
De nem lennénk méltányosak, ha a Ferdinand von Schirach könyve kapcsán csak a vádlottak oldaláról állítanánk fel az igazságszolgáltatás deficitjét. Kicsúsznak a rendőrség, az ügyészség és a bíróság sűrűn szőtt hálóján olyan gyanúsítottak és vádlottak, akik egyáltalán nem bűntelenek, csupán ennek bizonyításába csúszott hiba. A szerző nem az ügyvédek üdvtörténetét írta meg, amikor számba vette tizenegy védencének a történetét. Nem egy esetben okkal feltételezheti az olvasó (és ezt sejteti a szerző is), hogy az elkövető angolna ügyességgel vagy pusztán szerencsével siklott ki a jogszolgáltatás zsilipeiből. Megtörténik ez is. Ettől is izgalmas, egyoldalúságoktól mentes könyv a Bűnös?, ami a címében szereplő kérdőjelével figyelmeztet a jog és az igazság sokszori viszonylagosságára.
Egy kicsit tágabb kitekintésben is úttörő munkát végez a Partvonal Kiadó. Náluk jelent meg az egész Európában feltűnést keltő Roberto Saviano kötet, a Gomorra, és Petra Reski Maffia című munkája. Ferndinand Schirach friss könyvével együtt ez már markáns vonulata a hazai bűnügyi dokumentarista kiadói profilnak.
