Egy régimódi úr

Minden őszi–téli hó eleji szombaton „szalon” volt Jankovicséknál. Bárkit szívesen láttak, volt enni- és innivaló, társasjáték és sok-sok érdekes beszélgetés. Aztán, amikor eljött 1990, az addig békésen kvaterkázó társaság tagjai a politikai paletta több oldalán is vállaltak szereplést, feladatot. Nem vagyok biztos abban, hogy ott ismertem meg Katona Tamást az egyik szombaton, de abban igen, hogy abban a társaságban valamikor.

1986. március 15-én bronzérmet és szépséges, Kossuth-címer pecsétviasz lenyomatával is díszes, latin nyelvű oklevelet kaptam, amely az épített örökség érdekében végzett munkámat kívánta elismerni. Az oklevél aláírói (betűrendben: Csete György, Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Katona Tamás, Kelemen András, Makovecz Imre, Péterfy László, Szakály Ferenc) és családjuk, társaságuk akkor már évről évre együtt – és így, magándíjat alapítva is – ünnepeltek március 15-én. Ez az a kor, a nyolcvanas évek második fele, amikor még nem volt sejthető, hogy a nagy rendszerváltásigény beteljesülése után kit hová sodor, hol tesz le a történelem szele...

1848–49 mindig fontos volt nekem, s március 15-ét már egyetemista koromban is megünnepeltük, amikor az még nem volt divatban, legfeljebb úgy, mint tavasszal a „Forradalmi Ifjúsági Napok” egyike. A Katonával való megismerkedés, kapcsolat adta azt az ötletet, hogy – kihasználva a televíziós lehetőségeket – megismertessük, megszerettessük minél több emberrel azt a történelmi kort s ezt az ünnepet.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 140. évfordulója jó ok volt arra, hogy meghívjam Katona Tamást a városvédő műsorba. Tudtam, hogy a téma minden részletéről képes „gombnyomásra” mesélni, kisujjában van a kor, és remek előadó. Érkeztek is a nézői levelek: itt is fölfedeztek egy elhanyagolt ’48-as sírt, meg ott is... A sikeren felbuzdulva aztán „elindultunk” együtt.

Az MTV 2-es csatornáján kezdődött el tavasszal Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyei című, félévente, vagyis március 15. és október 6. táján – általában két-három adással – jelentkező sorozatunk. Bejártuk az itthoni és a határainkon kívüli emlékhelyek sokaságát Ausztriában, Csehszlovákiában, Ukrajnában és Jugoszláviában. Ez utóbbiban, a mai Szerbiában a forgatáson sikerült rátévednünk egy hadgyakorlat területére is. Sok kalandot értünk meg Ungvártól Bécsig.

Romániában kaptunk legkésőbb forgatási engedélyt, de attól kezdve sűrűn visszajártam. Találtunk elfeledett, eldőlt kis honvédsírt a Házsongárdon, s bozótban elrejtőzött emlékoszlopot román vagy elrománosodott falvak határában. Katona tudott annyit románul, amennyi az eligazodáshoz kellett, tudta, mit hol kell keresni, melyik községben milyen a nemzetiségi vagy éppen a vallási összetétel. Egy óriás aktatáskányi régi térképet vittünk magunkkal. Azt is gyűjtötte, mint a történelemhez kötődő oly sok értékes vagy jellegzetes tárgyat.

Nem volt kétségem, ha megkérdezném, mi is történt Kossuth és Görgey között azon a bizonyos estén, amelyet Illyés megírt a Fáklyalángban, kimerítő választ kaphatnék. Talán még azt is tudja, Görgey tisztiszolgája melyik mentegombot nem fényesítette ki aznap eléggé...

Egyébként elfogult volt, ami Görgeyt illeti. Megnéztük – és aztán bemutattuk a képernyőn – Toporcon a szülőházát (avagy annak a helyét), Prágában az iskoláját, a helyet, ahol Klagenfurt mellett élt a szabadságharc leverése után, öregkori lakóhelyét Visegrádon, és így tovább. „A nagy szenvedélyek sokáig életben tartják az embert” – mondta sokszor, amikor a kilencvennyolc éves korában elhunyt tábornokról szó esett. Nem véletlen, hogy I. kerületi polgármestersége egyik fő feladatának tekintette Görgey Artrúr (a második világháborúban ledőlt, majd beolvasztott) lovas szobrának újramintázását, újbóli felállítását a budai Várban.

Korábbi magánéletéről, történészi, irodalmi, fordítói, szerkesztőségi munkásságáról alig volt tudomásom, pontosabban csak a személyes találkozás, együttműködés után ismertem meg valójában. Azután viszont sokat beszélgettünk. Várbéli lakásában volt mit megnézni, megfogni áhítattal – könyv, térkép, értékes irat és tárgy, képek, minden hibátlan rendben. A kicsi lakásban mindig minden a helyén volt „elvágólag”. Szeretett teázni, annak is megadta a módját. Lelkes híve volt Erzsébet királynénak, képével díszítette a szobát. Szinte szerelmesen tudott beszélni Perczel Zita egy-egy alakításáról. Szerette és gyűjtötte a régi magyar filmeket, szép rendben sorakoztak a tévé alatt. Szívesen tértem be hozzá kicsit beszélgetni, teázni.

Amikor ő volt Varsóban Magyarország nagykövete, meghívott minket, s egy rövid látogatáson ott is hibátlan házigazda volt. Együtt voltunk egy diplomáciai fogadáson is, ahol – feleségeink bocsánatát bírva – jól megnéztük a cseh nagykövetet, a remek Sörgyári capriccio hősnőjét, a már filmszínészként is imádott Magda Vášáryovát.

Volt úgy, hogy az évente meghirdetett „Fiatalok az épített és természeti környezetért” pályázat díjnyertes munkáiból rendezett éppen aktuális kiállítás megnyitását elvállaló költő az utolsó pillanatban sem érkezett meg a múzeumba. Én átrohantam a Fortuna utcába, kértem, mentse meg a helyzetet. Jött egy perc alatt, s fényes beszédet mondott a BTM-et megtöltő gyereksereg előtt.

Nem értettünk egyet, amikor az Antall-kor államtitkáraként visszahozta a régi kitüntetéseket, címeket, egyenruhákat, de nagyon is támogattam, amikor rendbe tette, kialakította, számos régi képpel és domborművel felékesítette azt a házat a Várban, amelyik az ő polgármestersége óta az I. Kerületi Önkormányzat és Polgármesteri Hivatal székhelye. El is volt keseredve rendesen, amikor a politika hatalmasságai nem engedték meg neki, hogy a következő választáson újra indulhasson a polgármesteri székért.

Jellemző változó világunkra a Nemzeti Panteon Alapítvány története.

Megkerestem Antallt, hogy szerveznék ilyen elnevezéssel egy csapatot, amelynek a feladata azoknak a sírhelyeknek a felkutatása, leírása, felújíttatása lenne, ahol a magyar történelem és kultúrtörténet jelesei nyugszanak, illetve maga a síremlék építészeti, iparművészeti értékei miatt magában is fontos. Javasoltam, legyen egy olyan „sor” az ország költségvetésében, amelyből a fontos felújításokat támogatni, finanszírozni lehet. A miniszterelnök támogatta az – ellenzékéhez tartozó személytől érkezett! – ötletet, és megtoldotta egy továbbival: „Legyetek az alapítvány társelnökei ketten Tamással. Egyikőtök majd mindig a hatalom közelében lesz, s el tudjátok intézni, hogy az ügy haladjon, a megkezdett munka mehessen tovább!”

1992-ben felállt a csapat, meglett a pénz, s azonnal belekaptunk a legnagyobbnak látszó feladatba: tataroztuk, restauráltattuk Kossuth Lajos mauzóleumát a Fiumei úti temetőben. Pályázatokat írtunk ki temetőhelyek leírására, sírok rendbetételére. Támogattunk könyvet és sírfelújításokat határokon innen és túl.

Megmaradt a költségvetési támogatottság a Horn-kormány alatt is. A szakértőkből és különböző politikai nézetű, de az ügyet pártoló emberekből toborzott – „társadalmi munkát” végző – kuratórium általában jól működött. Ennek vége lett, amikor az első Orbán-kormány „államosította” az ügyet. Megszüntették az alapítvány támogatását, s létrehozták a Nemzeti Kegyeleti Bizottságot, amelynek azóta is egyre növekvő apparátusa kormányzati szervezetként működve végzi azt a munkát, amelyre egy civilszervezet is éppen elég lenne.

Katonát átvette az állami szerv, míg a többiek, engem is beleértve, az ajtón és a cselekvési lehetőségen kívül maradtak.

Számos politikai szerepvállalása nem tette lehetővé, hogy továbbra is együtt mászkáljunk a világban, a ’48-as emlékhelyeket kutatva. De a tévéstúdióban az elkészült, összeállított felvételek magyarázatában társam volt továbbra is. Az „ügyet” fontosnak tartva, megpróbáltunk együttműködni olyan esetekben is, amikor már nem volt könnyű. A további években csak „takarékon” működő Nemzeti Panteon Alapítványban is megmaradtunk egymás társelnökei. Az alapító kurátorok közül alig fél éve ment el a kitűnő Gerle János, s most „kilépett” Katona is. A felújított Walla-sírbolt átadási ünnepségén, Törökbálinton már egyikük sem vehetett részt.

A ’48-as forgatások alatt bejárt helyszíneken rengeteg fénykép is készült, s terveztük, hogy könyv(ek) is készül(nek) a szabadságharc és az emigráció legfontosabb szereplőiről és a hozzájuk kötődő helyszínekről, az emlékhelyekről. Az utóbbi években – bár a műsor folytatására már nem kaptunk az MTV-től újabb lehetőséget – próbáltuk, igyekszünk rendbe tenni az anyagot, ami megvan, s Csorba László kitűnő szerkesztői munkájával már alakul az első kötet.

Szomorú, hogy Tamás az eredményt már nem érte meg, hogy nem állhatunk egymás mellett, amikor majd a könyv bemutatásának napja elérkezik.

Az első műtét után hitte, hogy rendbe jön. A második után már biztos volt benne, hogy nem így lesz.

„A nagy szenvedélyek sokáig életben tartják az embert.” Úgy látszik, ez a 21. században már csak nyolcvanegy évet jelent...

Ráday Mihály