Egy ovi Lipóciában

– Jött a tél, nagy hó volt.

A sündisznócska keresett az erdőben valami finomságot. Itt az avar alatt, a fa tövében valamit csak találok – így a kis sündisznó. Fa odvában icipici bogyódarab, be finom nyalóka! De nem lakott jól, így aztán szomorúan ment hazafelé. Amikor egyszer csak répaszagot érzett. Túrt a földben, és... egy répa! – csöppenünk a Mariska Bábszínház előadásának közepébe a Parksarok Óvodában.

A két-három-négy éves gyerekek tágra nyílt szemekkel figyelnek.

– Díszlet? – kérdezi halkan a fotós kolléga, amint Mariska útjába kerül munka közben.
– Az a nagy kerek erdő – válaszol Mariska, az egyszemélyes bábszínház. – De nem kell mindig – mutat egy nagy szürke pokrócra.

A Lares Alapítvány által működtetett óvoda és családi napközi délutáni bábelőadásán járunk. Annak idején ez volt az első nem állami intézmény, már a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években kisszövetkezetként működött, praktikusan egy lakásban. Alapítója, a pszichológus Szirmai Gábor korábban a Lipót elmeosztályán volt ápoló. Ott értette meg: kiskorban kell indítani a prevenciót.

Amíg bírták

– Gábor súlyos rendellenességekkel, autisztikus tünetekkel, magatartási zavarokkal küzdő gyerekek számára indított óvodát és családjukat segítő szolgálatot – mondja a férfi párja, Sárdi Anna, akivel a kezdetektől együtt dolgozik.

Támogatást, normatívát nem kaptak. Pedig már egész Pestről hordták oda a máshonnan „eltanácsolt” gyerekeket. Csinálták, amíg bírták, aztán megszűntek, és öt évig egy bank óvodáját működtették.

– Az jól ment egészen a krachig, amikor is elfogyott a pénz a finanszírozásra. Bezártunk, tavaly kezdtünk itt. Játékház, kulturális központ, gyerekmegőrző lett belőle, és van egy kis fejlesztő csoportunk is, ahová néhány gyerek stabilan, mindennap jár. Reméltük, pár család benéz majd játszani, közösen főzni, beszélgetni, de ez még nem indult be. Támogatást nem kapunk, talán nullára jövünk ki – mondja Anna.

A Mariska Bábszínház iránt viszont nagy az érdeklődés. A profi bábszínész, Mariska eredetileg szakácsnak jelentkezett ide, mert a szakmájában nem talált munkát.

– Főzni ugyan nem tudtam, de az állt a hirdetésben, hogy nem kell papír, csak az illető szeresse a gyerekeket – mondja Sz. Nagy Mária. – Vidékiként Pesten akartam dolgozni, kellett a fix fizetés. Eleinte cidriztem a konyhán, hogy megeszik-e a gyerekek a főztömet.

Gimnazistaként a színművészetire vagy a képzőművészetire készült, de nem vették fel, maradt a Budapest Bábszínház stúdióképzése.

– A hagyományos óvodához képest itt nagy a szabadság. A gyerekek is megértik: a változás a legbiztosabb. Nem vaskalaposan nevelnek, hanem megengedően, odafigyelve – mondja Mariska. – A szülői értekezletek is inkább közösségi beszélgetések: körbeülnek, és rendre kiderül, hogy a másiknak is akad problémája. Így sok minden önmagától megoldódik.

Dávid vagyok

Mariska előadását most is taps, ujjongás zárja. Aki kér, vehet egy szeletet a nagy tál nyers répából, aztán mehet kézműveskedni, rajzolni, ragasztani.

Egy anyuka négyéves gyerekével érkezett az előadásra, ki nem hagynának egyet sem.

– A kisfiam már ide akar járni óvodába, pedig az övé is nagyon klassz. Noha állami intézmény, huszonnyolc gyerekkel egy csoportban, két gondozónővel. Azért az húzós.
Odébb egy másik asszony próbál felöltöztetni egy kisfiút.
– Dávid vagyok, az ő gyereke – mutat anyjára a srác, mielőtt bármi kétség támadna.

Mint egy család

Dávid ide jár oviba, korábban egy másik alapítványiban próbálkoztak.

– Ég és föld a kettő – mondja Bozsó Orsolya, az anyuka. – Ott hat hónap alatt mindössze három hetet volt bent, állandóan betegeskedett, nem tudott beilleszkedni. Az óvónők elutasítóan álltak hozzá, már-már autistának minősítették. Azt mondták, nem veszi fel a szemkontaktust, nem játszik a többiekkel. Azt sem fogadták el, hogy csak a vizet issza meg, a cukros üdítőket nem. Egyszer, amikor vittem, leült a kis padra, lefehéredett, belilult a szája, remegett. Az volt az utolsó napja ott. Itt viszont semmi probléma, három hét alatt beszokott, betartja a szabályokat, szépen fejlődik.

Orsolya reggel nyolcra hozza Dávidot Dunakesziről. Hatkor kelnek, hétkor indulnak. A nyolcadik kerületben adminisztrátorként ötig dolgozik, az-után jön Dávidért, fél nyolcra érnek haza. Az ovi havi díja ötvenkilencezer forint. Viszont nincs remegés.

A recepciónál feltorlódnak páran: az üveggolyópályán játszanának. Fiatal lány, Dulai Violetta adja ki az italokat és a házilag sütött croissant-t. Nógrád megyéből, Nagylócról érkezett, ott is dolgozott oviban. Igaz, tájépítésznek készült, de végül óvodapedagógus lett. Annáék banki óvodájában kötött ki, s ide, a Parksarokba is követte őket.

– Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenki jól ismeri a másikat. A nagylóci önkormányzatiban harminc gyereket zsúfoltak egy csoportba, sem lehetőség, sem igény nem volt a közeli kapcsolatokra. A sok hátrányos helyzetű család sajátosan neveli a gyerekeket, felháborodtak, miért szólunk bele a nevelési elveikbe, miért szeretnénk tiszta ruhában járatni a kicsiket. A szülők legtöbbje nem is akarja közösségbe vinni a gyerekét, sokszor a pedagógus ment értük. A nőknek nincs munkájuk, igyekeznek maguk mellett tartani a gyereküket, nem érzik szükségét a társaságnak. Pedig remekül felszerelt óvoda volt, állami támogatásként rengeteg fejlesztő játékot kaptunk, amelyet aztán nem igazán sikerült használni. Itt nincs állami támogatás, a gyerekeken mégis naponta látni a fejlődést.