Egy falu és egy hír

– Ez egy nagy faszság, már ne haragudjon! Mindenki fel van háborodva – fakad ki egy társaival a tűző napon cementet rakodó férfi Nagybaracskán. – Még szerencse, hogy az egész csak szóbeszéd... Ja, felvesz a gépe? Akkor nem mondok egy szót se. Jobb dolgunk is van annál, mint hogy ilyen menekültekről vagy mikről bazseváljunk.

A kocsmában oldottabb a nép, fröccsözés kompenzálja a kánikulát.

– Nem kell nekünk menekült – tér azonnal a lényegre hosszúlépése mellől az egyik vendég. – Kétezer embert akarnak idehozni, az annyi, mint a falu lakossága. Itt, a Füzesben, az üdülőövezetben lenne a tábor, valami fideszesé, nyilván megveszik tőle jó pénzért. Miért nem viszik a menekülteket a szántói meg a bajai laktanyába, elosztva? Ehelyett csak annyit közöltek a polgármesterünkkel, hogy ha jönnek a katonák dolgozni a táboron, el kell szállásolnia őket a községnek – darálja mérgesen a tényeknek tulajdonított részleteket a férfi.
Nevét nem írhatjuk le. „Csak baj lenne belőle.”

– Mint emberek, persze sajnáljuk őket, csak hát van közöttük másmilyen is. Napi ellátásuk háromezer forint, de nem is a pénz a lényeg. Mit csinálnak majd itt? Hogy mennek a gyerekeink iskolába? Félünk. Ha jönne egy anyuka két kisgyerekkel, még a házamba is beengedném őket. De így nem tudok mit mondani. Mifelénk idegesebbek az emberek, sok a fiatal, ők másképp oldanák meg a problémát.
Nagyokat bólogat.

– Én sajnálom őket – mond ellent egy másik férfi. – Mellettük állok. Akinek van esze, tudja, hogy nem terroristák. Azokat a gazdagok támogatják. Ők csak szerencsétlen, kisemmizett emberek.

– Jó. De csak köztük tudják beküldeni azt a sok ezer terroristát – kontráz a hosszúlépéses.

– Dehogy küldenek ide több ezer terroristát! – vág vissza a másik.

– Ezek háború elől menekülnek. Tovább kell engedni őket, ebben kell segíteni nekik. Ha nekünk kellene menekülni innen valamiért, mi lenne, ha minket is ilyen ellenségesen fogadnának? Amúgy még a forgalmat is megdobná itt a kocsmában.

– Te persze csak erre gondolsz – jegyzi meg a hosszúlépéses.

– Volt itt korábban egy kisgazda, ő Romániából hozott vendégmunkásokat, harmincat-negyvenet. Minden este itt ittak. Őket is szidta mindenki, hogy elveszik a baracskaiak munkáját. Pedig dehogy veszik! Aki akar dolgozni, talál magának munkát. Ment itt az embercsempészet korábban is, voltak razziák, találtak menekülteket, igaz, nem annyit, mint mostanában. De soha egyetlenegy sem akart a nyakunkon maradni.
Idős ember lép be.

– A menekültekről beszélgettek? Nagyon veszélyesek! Nem kellenek ide. Maradjanak ott, ahol voltak. Amúgy is kínlódunk itt Magyarországon, és még mi akarunk befogadni másokat? Gondolkodjanak már, emberek! Itt havi negyvenezerért dolgoznak a mieink, és idehoznak menekülteket? Egy megoldás van! Ha idejönnek, lelőjük őket. Különben nem lesz közbiztonságunk, nem lehet majd kimenni az utcára, mert agyonütnek.
S hogy honnan tudja?

– Egyértelmű, hogy tudom! – pörgeti magát egyre indulatosabban. – Ezek kulturálatlan népek! Ha bekerítik őket, Kalasnyikovval járkálok majd a kerítés mellett éjjel, és ha arra jönnek, lövök. Megyünk Szerbiába, veszünk fegyvert, és kész. Kalasnyikov!
Kérdezzük, ki vállalja névvel, amit mond.

– Az enyémet le ne írja! – válaszol az idős férfi. – És a többiekét sem.
– Az enyémet csak nyugodtan – egyezik bele a „menekülttámogató”.
– Aztán meg érted jönnek, és meglincselnek, hogy segíted őket – vizionál a haverja.
– Ja, igaz, akkor ne írja le... De attól még valamit csak kell velük csinálni.
– Akkor eredj, és vigyázz rájuk – kezd veszekedni az öreg. – Nem kellenek már ezek sehova.
– Nem kellene, hogy mi fogjuk fel őket Európa előtt, ahogy annak idején a törököket, a tatárokat, mindenkit.
– Maradjanak otthon, mink se mentünk hozzájuk – kiabál az idős férfi.

Kint rekkenő hőség, az utcák kihaltak.

A független polgármesterhez, Bögi István Andráshoz tartunk a hivatalba.

Szabadságát szakította meg, amikor olvasta a hírt a sajtóban. Kiakadt rendesen.

Azt mondja, az elképzelés sokkolta a lakókat, égtek a vonalak. Ő pedig nekilátott „kinyomozni, mi is történt valójában”.

Aztán közleményt adott ki: „Nagybaracska község önkormányzatához, illetve hozzám semmilyen hivatalos megkeresés nem érkezett a témában. Egyeztetés a sátortábor kialakításáról nem folyt, és jelenleg sincs folyamatban. Hivatalos tájékoztatás még nem áll rendelkezésemre, azonban jelenleg nincs tudomásom olyan kormányzati döntésről, mely szerint Nagybaracskán ilyen tábor épülne. Ezúton kérem a Tisztelt Lakosságot, hogy az interneten terjedő híreket ne kezeljék tényként a kérdésben, hiszen – jelenlegi értesüléseink alapján – nem született döntés a sátortáborok kialakításáról.”

Nem értjük. Csak úgy megjelent a sajtóban?

– Érdeklődtem.
És?

– Mondjuk úgy: ne kezeljük tényként az ügyet.
Na, de a hír tényként jelent meg.

– Ismétlem: információim szerint nem született döntés. A Miniszterelnökséghez fordultam tájékoztatásért, de választ onnan nem kaptam. Írtam e-mailt a Napi Gazdaságnak, ahol megerősítették, hogy hitelesek az információik. De Nagybaracskát illetően nincs döntés, ezt biztos forrásból tudom.
Felvetjük, a lakosság a részleteket is tudja: kétezer menekült érkezik majd, a Füzes nevű üdülőtelepen lesznek a sátrak, az egy titokzatos, fideszes kötődésű ember földje, aki a placcot jó pénzért eladja az államnak.

– Cáfolom! Mindez a lakosság ötletelése, csak az ellenállás hívta életre. A debreceni példára hivatkozva, ha van is szándék a várostól távol eső sátortábor létrehozására és a menekültek kitelepítésére, itt nem fog összejönni. Nagybaracskán nincs olyan terület, ami közegészségügyileg és távolságilag is alkalmas lehet a feladatra. Még egyszer: nincs ilyen döntés. Slussz-passz.
De honnan tudja?

– Kormányvonalról. Legyen elég ennyi. Blőd médiatrükk az egész.
A kormány a „közeli” lapjában teszteli a közvéleményt? Feszültséget gerjeszt?

Akárhogy is, az indulatokat a nagybaracskaiak között sikerült felszítani.

– Pedig itt nem találkozni migránsokkal, nem láttunk még egyet sem. Csak halljuk a híreket.
A településen az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató, főleg közmunkát biztosít a 2340 főnyi lakosságból hetvenkét embernek.

A sátortábor állítólagos helyszínére, a Füzes nevű üdülőtelep felé vesszük az irányt.

Takaros környék, sziget, tele hétvégi nyaralóval. Az egyik udvaron férfi munkálkodik, feleségének szól.

– Gyere, te beszélj. Itt vannak az újságírók.
– Dehogy beszélek! Még csak az hiányzik.
Aztán megenyhül. De a nevét neki sem írhatjuk le.

– Ha jönnek a menekültek, én leszek az első, aki elmegy. És én leszek a menekült. Szerintem mindenki maradjon otthon. Csak a pestist meg az ebolát hoznák ide. Közben meg cirkuszolnak összevissza, szemetelnek, koszolnak. Csak ezt látjuk a tévében. Egész Afganisztánt meg Pakisztánt mi lássuk el? A magyarnak sincs munkája, én is három helyen dolgozom havi hatvanezerért.
S hogy miért nem vállalja névvel a véleményét?

– Háború lenne, mindenki a másiknak esne. Miközben már most mindenki utál mindenkit.

A trafikba is benézünk. Szalai Erika eladó megismétli: a lakosság nem tud semmit, csak találgatnak.

– Megy a pletykálás, és persze mindenki fél. Láttam a tévében, hogy jönnek-mennek a menekültek, megbámulják a lányokat, ami persze nem tilos. De akkor is, más kultúra, más mentalitás. Nagybaracska fele kisebbség, próbálunk egymás mellett élni. A lányom Pesten dolgozik, a főnöke arab, azt mondja, rendes ember. Abban a hetedik kerületi utcában minden az övék, éttermek, gyrososok, semmi baj nincs velük. Egy fehér is meggyilkolhat bárkit, ki tudja, kiben mi lakozik.
Idős asszony lép a boltba, cigit vesz.

– Nagyon nem örülök ennek a tábornak – mondja Nagy Józsefné. – Szabad préda lesz nekik itt minden. Eleinte meghúzzák magukat, kicsit megmelegszenek, de ha már biztonságban érzik magukat, kihasználják a helyzetet. Még az is benne van a pakliban, hogy majd nekünk kell elmenni.
Szalai Erika megjegyzi: mindenki csak az újtól fél.

– Ha nekem kéne menekülni a hazámból egy hátizsákkal úgy, hogy felkapom a gyerekemet és ott hagyok mindent, amiért egész életemben dolgoztam, nem mindegy, hogyan fogadnak egy idegen országban.

– Idejönnek és elvárják, hogy eltartsuk őket – vitatkozik Nagy Józsefné. – A férjem leszázalékolt, havi ötvennyolcezer forintból élünk ketten. Én is rokkantnyugdíjas vagyok. Ahhoz, hogy megkapjam a szociális segélyt, csomó példányban kell beadnom a kérelmet. Könyörögnöm kell ezért a kis pénzért, nekik meg itt a terülj-terülj asztalkám?!