Egy beállítás képei

Szigeti Tamás írása

1990 februárjában Msztyiszlav Rosztropovics a felesége, Galina Visnyevszkaja operaénekesnő társaságában, a washingtoni National Filharmony Orchestra élén beállított Moszkvába.

Elgondolkodhat az olvasó: mi olyan nagy dolog abban, hogy egy orosz muzsikus Moszkvába megy koncertezni?

Nos, azért számított ez az utazás jelentős eseménynek, mert előtte tizenhat évig Rosztropovicsék nem tették a lábukat hazai földre. Nem bírták a jogtiprást, és ennek egyre inkább hangot adtak nyilvánosan is. 1974-re odáig mérgesedett a viszonyuk a hatalommal, hogy világossá vált: valakinek mennie kell. És mivel a rendszer még hosszú időre maradni látszott, a házaspár úgy határozott: ők mennek. Egy nyugati koncertkörútról nem tértek vissza, és azt mondták, nem teszik be a lábukat az országba, amíg politikai változások nem történnek. Néhány éven belül a szovjetek meg is fosztották őket állampolgárságuktól. Először Svájcban, majd az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol Rosztropovics a National Filharmony Orchestra vezető karmestere, zeneigazgatója lett, és számos nagy sikerű koncertet adott szerte a (szabad) világban.

A nyolcvanas évek vége meghozta a várva várt változásokat. Rosztropovics pályafutásának talán legemlékezetesebb hangversenyét adta Berlinben 1989-ben, a fal leomlásakor, és nem sokkal utána bejelentette, hogy 1990 februárjában fellép a Szovjetunióban. Hatalmas gesztus volt ez a muzsikus részéről, hiszen a gorbacsovi nyitás, a peresztrojka és glasznoszty elismerését, legitimációját jelentette a nagyvilág és a Szovjetunió lakosainak szemében egyaránt.

Ebben a hangulatban úgy éreztem, mindenképp ott kell lennem egy ilyen nagy eseményen.

Laci, lapunk moszkvai tudósítója – akinek aztán sajnos Bakuban akadt dolga – a megérkezésemkor úgy tájékoztatott, hogy Rosztropovics másnap reggel kilenckor száll le a Seremetyevón, és harmadnap este lép fel a koncertteremben.

Reggel azonban a hatalmas várócsarnokban semmi jele nem volt, hogy világraszóló eseményre készülődnének. Tébláboltam egy darabig, aztán megkérdeztem az információnál, mikor jön az amerikai járat. Megtudtam, hogy hamarosan megérkezik a New York-i gép, és azt is, hogy nem lesz rajta se Rosztropovics, se Visnyevszkaja, de még egy árva zenekar sem. Ugyanis majd este hatkor érkeznek Tokióból.

Régi mondás, hogy jó társaságban repül az idő. A Seremetyevón azonban teljesen egyedül voltam, így kínosan lassan teltek az órák. De csak az első ötöt-hatot volt nehéz átvészelni, mert azután kezdett felpezsdülni az élet. Folyamatosan érkeztek a világ minden tájáról kisebb és nagyobb lapok, rádiók, televíziók stábjai, tudósítói, hogy minél jobb helyet foglaljanak maguknak a nagy esemény közvetítésére. Én is próbáltam jó pozíciót elfoglalni, anélkül persze, hogy fogalmam lett volna, hol is lépnek majd be Rosztropovicsék a várócsarnokba.

Egy japán fotóriporter mellé kerültem. Beszélgetni kezdtünk, megkérdeztük egymástól, ki melyik lapnak dolgozik. Érdekes módon ő még nem hallott az én újságomról, amelyre pedig nagyon büszke voltam, és elmondtam, hogy bizony egy országos napilap, vidéki és fővárosi mutációval. Még azt is hozzátettem, hogy a példányszáma a százezret is megközelíti. Elnézően mosolygott, és elmondta, hogy ő az Asahi Shimbun tudósítója. Az is országos napilap, naponta összesen tízmillió példányban jelenik meg úgy, hogy folyamatosan változtatják, frissítik a tartalmat, és harminc-negyven percenként kerül utcára a friss kiadás. Saját irodájuk van Moszkvában, ahol komplett fotólabor várja a beérkező filmeket, és azonnal küldik a kész képeket a szerkesztőségbe. Épp azt számigálta a kolléga, hogy hányadik kiadásba van esélyük bejutni a reptéri fotóknak. Azt mondta, ha időben jön a gép, még benne lehet a tizenhatodikban.

Nem jött időben a gép, annyira nem, hogy a tizenhetedik, de még a tizennyolcadik kiadást is hiába kapták kézbe a tokióiak, egyelőre nem láthattak képeket Moszkvából, a nagy visszatérésről.

Jelentős késés után aztán egyszer csak féktelen nyüzsgés, kiabálás, tolakodás, furakodás kezdődött. Felmásztam valamire, fogalmam sincs, mi lehetett az, és így a fejek fölött, a rengeteg kamera és mikrofon között készíthettem néhány képet Rosztropovics és Visnyevszkaja érkezéséről. Azután magával sodort a tömeg az épületen kívülre, ahol mindketten autóba szálltak és elhajtottak. A japán kolléga felajánlotta, hogy a szerkesztőség autójával bevisznek a városba, csak igyekezzek, mert elő kell hívatnia a filmjeit, hogy elküldhessen végre néhány fotót képtávírón Japánba.

Elkezdtem irigykedni, és azon gondolkodni, hogyan juttathatnék haza én is legalább egy képet, hogy megjelenhessen a másnapi újságban. Hirtelen ötlettől vezérelve elmentem a szovjet hírügynökség, a TASZSZ fotószerkesztőségébe. Alig voltak ott néhányan, csendes vasárnap esti ügyelet volt. Elcsodálkoztak, amikor beállítottam, és orosz–angol keveréknyelven elmondtam: én vagyok a budapesti fotóriporter, már hetekkel előre egyeztettük, hogy én ma este innen, az MTI-n keresztül haza fogok küldeni egy képet. Még mindig értetlenül hallgattak, így azt javasoltam, hogy telefonáljunk az MTI-be, ahol tudnak a dologról. Meg azt is kértem, hogy amíg mindez megtörténik, hívják elő gyorsan a repülőtéren exponált filmjeimet, hogy azzal is előrébb legyünk.

Így is történt. Kaptam egy telefont, felhívtam a kollégákat a külföldi képszerkesztőségben. Gyorsan elmagyaráztam a helyzetet, meg hogy mit szeretnék. Megkértem, fogadják a képet, és értesítsék az ügyeletest a lapomnál, hogy háromnegyed óra múlva menjenek fel az MTI-be a fotóért. Aztán elégedett arccal átadtam a telefont a helyi embernek, akit hivatalosan megnyugtattak Budapestről: ők mindenről tudnak, és nyilván valami adminisztrációs hiba lehetett, hogy a szovjet kolléga nem értesült az érkezésemről. Innen kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Az előhívott filmekről kiválasztottam egy kockát, elkészült a papírkópia, és a képet képtávírón átküldtük a Naphegyre, az MTI székházába. Ott már várta egy taxis, aki elvitte a Lenin körútra, a szerkesztőségbe. És másnap, február 12-én hétfőn a címlapon megjelent a fotó a következő aláírással: M. Rosztropovics világhírű gordonkaművész 16 év után Amerikából koncertkörútra érkezett Moszkvába.

A következő reggel először a Rosszija szállodához mentem, mert már azt is tudtam, hogy ott található az akkreditációs és sajtóiroda. Az amerikaiak ugyanis a teljes szervezést átvették, mindenhez, így a fotózáshoz is az ő engedélyük kellett. A sajtóirodán megmondták, név szerint kit kellene megkeresnem, ki adhatja ki az áhított igazolványt. Egész nap, késő estig a szállodában várakoztam. Időnként telefonáltam a tőlem néhány tíz méterre lévő sajtóirodába, kerestem az emberemet, de soha nem sikerült beszélnem vele.

Másnap szintén a szállodánál kezdtem, újra próbálkoztam egy keveset, majd elindultam a koncertteremhez, hátha bejutok valahogy a délelőtti próbára. Ott kiderült, hogy az esti koncert egészen máshol, a Konzervatórium nagytermében lesz, és persze a próbát is ott tartják.

Rohantam hát a Konzervatóriumhoz. Amikor odaértem, épp vége volt a próbának. Japán barátom vidáman jött ki az épületből. Sikerült jó képeket készítenie, volt mit hazaküldeni. Elmondtam, hogy én hogy jártam. Láthatta rajtam az elkeseredést, mert egyszer csak elővett egy akkreditációs kártyát, és átadta azzal, hogy próbáljak szerencsét este. Neki nincs rá szüksége, mert az esti koncerten nem kell fotóznia.

Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy eléggé japánnak nézek-e ki ahhoz, hogy az Asahi Shimbun tudósítója legyek. Talán vagyunk annyira keleti nép mi is, hogy ne vegyék észre rögtön a különbséget.

Elindultam hát a Konzervatóriumhoz. Ahogy közeledtem, egyre óvatosabban lépkedtem, azt várva, hogy mikor állítanak meg. Persze a nyakamban lógott a kártya, és sokáig úgy nézett ki, ez valóban csodát tesz. Egyszer-egyszer megnézték ugyan, de csak távolról, és mindig továbbengedtek. Loptam hát a távolságot. Persze időnként készítettem egy-egy képet a koncertre érkezőkről, az őket irányító rendőrökről. A kapuban aztán megállítottak, és azt mondták, hogy itt kell megvárni a kezdést. Várok, mondtam, hiszen abban jó voltam már, elég gyakorlatot szereztem az elmúlt napokban.

Aztán egyszer csak – más fotográfusokkal együtt – beengedtek a lépcsőházba. Felszaladtunk a lépcsőn, alig néhány méterre voltunk a terem ajtajától. Odabent már zajlott a koncert, kihallatszottak a Sosztakovics- és a Strauss-melódiák, valamint a hatalmas taps és bravózás egy-egy szám után. Egy idő után megjelent egy elegáns hölgy, és elkezdte ellenőrizni az akkreditációs kártyákat. Én annyira hátul álltam, hogy nem kerültem a színe elé. Amikor vagy másfél órányi várakozás után kinyílt a terem ajtaja, azonnal beáramlottak a fényképészek, s én is megindultam. Not with this! – mondta a hölgy, és a nyakamban lévő kártyára mutatott. Ez azt jelentette, hogy akármennyire japán voltam már addigra, a kártyám nem jogosított fel a koncertterembe való belépésre. Egyedül maradtam a lépcső tetején, mindenki más, aki fotózni jött, már bent volt. Becsukódtak az ajtók, elkezdődött a ráadás.

Kővé meredtem, és majdnem úgy is maradtam, amikor megláttam a hölgy kitűzőjén a nevét. Ő volt az, akit napokon át kerestem a sajtóirodán, és aki soha nem adott lehetőséget a személyes találkozásra. Összeszedtem minden erőmet, és egy szuszra, hogy ne tudjon közbevágni, nagyjából a következőket mondtam angolul: Á-szóval-te-vagy-az-aki-napok-óta-letagadtatja-magát-hogy-ne-mondhassam-el-hogy-kétezer-kilométerről-egy-kis-országból-érkeztem-ide-hogy-fotókat-készítsek-ezen-a-nagy-eseményen-hogy-az-én-újságom-olvasói-is-láthassák-és-együtt-örülhessenek-sok-millió-más-emberrel-a-világon-hogy-ez-a-hatalmas-művész-tizenhat-év-után-visszatért-a-hazájába-és-egy-gyönyörű-koncerttel-köszöntötte-a-változásokat!

Majd egy röpke lélegzetvétel után folytattam: Most-egyszerűen-nem-teheted-meg-velem-hogy-megakadályozol-abban-hogy-bemenjek-azon-az-ajtón-és-készítsek-néhány-fotót-a-teremben!

Döbbenet ült az arcán, amíg hallgatott. Aztán mélyen a szemembe nézett, és pillanatnyi szünet után azt mondta: „Rendben, a harmadik ráadás után.”

Amikor lement a harmadik ráadás, egy amerikai induló, a The Stars and Stripes Forever, és újra kinyíltak az ajtók, berohantam a Moszkvai Konzervatórium zsúfolásig teli nagytermébe. Euforikusan éljeneztek, tapsoltak az emberek, Rosztropovics hasonló hangulatban, hajlongva köszönte a leírhatatlan ünneplést. Gyorsan körbenéztem, hátha látok ismerőst. A díszpáholyban Gorbacsov elnök felesége, Raisza tapsolt önfeledten Zsófia spanyol királyné társaságában. Voltak ott tehát királyok, hercegek, grófok, munkások, katonák és civilek, mindenféle ember, akinek valahogy sikerült jegyet szereznie a koncertre. Nagyon kellett vigyáznom, nehogy magával ragadjon a hangulat, és gyorsan lefotóztam, amit csak lehetett.

Az épületből kifelé jövet fogtam fel igazán: mégiscsak sikerült!