Édesapám...

1912-ben született, gyerekként az első világháborút, fiatal felnőttként a világgazdasági válságot, családos férfiként a második világháborút, majd a szovjet hadifogságot élte meg és túl. Úgy vallott kommunista eszméket, ahogy akkoriban sokan: a szegények fölemelkedésének segítését, a bajba jutott ember támogatását, a munkához, művelődéshez, tanuláshoz, emberi méltósághoz való jogát tekintette életcéljának – mondhatnám: keresztényi törődést és szeretetet hitt és hirdetett.

Magam a hadifogsága után születtem, olyan családban, ahol a lányok voltak túlsúlyban, miközben szüleim leginkább fiúra vágytak volna. Ekkor született édesapám örökbecsű mondása, miszerint minden tisztességes embernek az első fia: lány, a rendesebbjének a második is. Harmonikus, szeretetteljes légkörben, akkoriban átlagosnak mondott anyagi viszonyok között nőttem fel, érettségiznem a Berzsenyi-gimnáziumban adatott meg, és bár igen fiatalon férjhez mentem, választott társam mellett is éreztem szüleim szeretetét és támogatását.

1969-ben született meg nagyfiam: gyönyörű volt, vigyori és csodálatos ajándék (hibája nincs, hisz ha volna, tudnék róla), képzelhetik az örömet: végre fiú! Ekkor sóhajtott föl édesapám sóvárogva: tudod, kisanyám, most lenne jó fiatalnak lenni!

Amiért most számítógépet ragadtam, az pont ez a mondat. Tőlem, miközben gyengeelméjűnek, amnéziásnak, cselekvés- és döntésképtelennek, nyuggernek (niggernek?, nyűgnek?) tekintenek és megaláznak, belegyalogolnak az önérzetembe, és semmibe vesznek, szóval tőlem épp ezt a vágyat vették el: fájón, befelé zokogva kiabálom, hogy semmiképp se akarnék most fiatal lenni, nem akarnám most kezdeni önálló életemet, és sajnálom a gyerekeimet meg az unokáimat vélelmezhető jövőjük miatt, dühös vagyok, és tehetetlen, és szégyenkeznem kell, hogy magyar vagyok, pedig szeretném ezt emelt fővel, büszkén vállalni!

Számba veszem, hogy vajon van-e olyan képességem, értékem (hogy ne mondjam: vagyonom), ami még elrabolható tőlem – a keresztényi szeretet meghamisításával. Kérdezem: ezek az „új undokak” erre kitől kaptak megbízást és fölhatalmazást?! Van-e, és ha igen, hol van a határa a kisgömböc mohó és leküzdhetetlen étvágyának, van-e olyan érték, amire még szemet vetett (szája, keze persze ott nem bírja hagyni!), és szomorúan állapítom meg, hogy a mesebelit bizony belülről szúrta ki szuronyával a bekebelezett katona, és egyelőre minimális esélyét látom az agymosottak megvilágosodásának.

Ahogy ott állok édesapám sírjánál, eszembe jut sokszor és nevetve ismételgetett szlogenje (az átkosból eredeztetve, persze): „Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll!” Nekem a gyomrom szorul ökölbe, mert közben arra is gondolok: rajtunk „...egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?” – vagy stílszerűen: megszólalhatol?!

Köszönöm Önöknek, ha ezt még most megtehetem.

Ketler Ildi
E-mail